Mitchell „Mi a kép?” (1) című tanulmányának elején azt mondja, hogy „[a] képek modern tudományában közhely immár, hogy nyelvként kell megérteni őket. A képek nem a világra nyíló átlátszó ablakot jelentik többé, hanem olyan jelnek tekintik őket manapság, amely a természetesség és átlátszóság megtévesztő látszatába burkolózik, miközben elfedi a reprezentáció homályos, torzító és önkényes mechanizmusát, az ideologikus misztifikáció folyamatát.” Mivel a szerző szerint ez mára már közhely, ezért tanulmánya további részében nem áll szándékában „a modern képimádás [idolatry – a ford.] újabb kritikájával [hozzájárulni] az ikonoklaszta-vita egyre növekvő irodalmához”. Közhely, mondja Mitchell – és ezzel arra utal −, hogy túl vagyunk a képek átlátszatlan voltának felismerésén, de közben azt is elismeri, hogy létezik modern képimádás. Valóban, az embernek néha az az érzése, hogy vannak diskurzusok, melyek a reprezentációkritika által tökéletesen érintetlenek maradtak, vagyis esetükben egyáltalán nem beszélhetünk a képek nyelviségének közhelyszerű voltáról. Ezek a diskurzusok pedig furcsamód éppen nem azért gondolkodnak így a képről, mert a vizualitás kívül esik látómezejükön, és nem képezi tárgyukat. Az a posztmodernnek nevezett diskurzus, amelyről itt szó lesz, a kortárs információs technikákat affirmáló kommunikációfilozófia, éppen hogy központi témaként kezeli a képet. Nyíri Kristóftól, e diskurzus egyik legnagyobb hatású magyarországi képviselőjétől származnak a következő mondatok: „Noha szavak kísérete nélkül a képi kommunikáció ritkán lesz teljesen sikeres, továbbá minden vizuális nyelv igényli a konvenció hátterét, mégis, a képektermészetes jelekként működhetnek annak következtében, hogy hasonlítanak az általuk képviselt tárgyakra és tényekre. S éppen mivel hasonlítanak arra, amit képviselnek, a vizuális információ közvetítését a képek kiválóan szolgálják.” (2)

Többek között a téma aktualitása késztet arra, hogy elengedhetetlennek tartsam a reflexiót. 2005. április 28. és 30. között Budapesten a T-Mobile és a Magyar Tudományos Akadémia rendezésében egy nemzetközi konferenciát tartottak. Témája a mobiltelefónia és az ifjúság kapcsolata, és Népszabadság-beli beharangozójában Nyíri Kristóf a konferencia eredményét is prognosztizálta: „Az itt elhangzó véleményekből kirajzolódó álláspont várhatóan egyértelmű lesz: a mobil a családon belüli odafigyelő kapcsolattartást intenzívebbé, a gyermeki közösségszerveződést hatékonyabbá, a baráti és érzelmi kommunikációs viszonyokat harmonikusabbá teszi. A tanácskozás nyomán remélhetőleg elillannak azok a félelmek, miszerint a gyermeki mobilozás mintegy az egészséges kommunikációs fejlődés gátja lehetne.” (3) Nem hinném, hogy tisztem lenne ennek ellenkezőjét állítani, hiszen bőven lehet, hogy a konferenciát valóban ezekkel a szavakkal zárták. Annyi kommentárt azonban hadd engedjek meg magamnak, hogy a jövőbe vetett hit és meggyőződés, ami itt az eredményeket illetően megnyilvánul, erősen rontja a hitelét egy konferenciának, ami talán éppen azért szerveződik, mert hisz egy kérdés nyitott voltában. Amikor azonban napilap-cikkek mellett tanulmányokban látom megképződni a diskurzus vallási retorikában jelentkező affirmatív jellegét (íme egy alcím: „Az MMS eljövetele”), akkor úgy érzem, nincs rá okom, hogy komolytalanként kezeljem azt, ami ilyen prognosztizáló, sőt profetikus lázzal, ennyire komolyan hisz a technológia megváltó erejében, és annak szerves részeként a technikailag sokszorosított képek megváltó erejében.

Ha jól értem a Népszabadság-beli cikk címét (ami így hangzik: „Négyszáz év magány”), akkor abban (a Marquez-regényre való utaláson keresztül) a könyvnyomtatás feltalálása óta eltelt négyszáz év idéződik meg, benne az olvasó ember a többiektől elszigetelve, magányosan él. Amikor napjainkban a könyvnyomtatást felváltja a másodlagos szóbeliség, ezzel egy olyan közösségi létmódot hoz vissza, amit a könyvnyomtatás szüntetett meg, amikor felváltotta az elsődleges szóbeliséget. A könyvet olvasó ember magányából kilépve ma az Internet és a mobiltelefónia segítségével közösséget építünk. E közösségépítésnek létfeltétele a vizualitás, hiszen, ahogy „Az MMS képfilozófiájához” című tanulmányában Nyíri professzor Neurath-tal szólva mondja: „A szavak elválasztanak, a képek kapcsolatot teremtenek.” A techno-optimista kommunikációfilozófiának ebből kifolyólag bíznia kell a kommunikáció eredendően vizuális jellegében. Ez azért szükséges, hogy plasztikus (ám értelemszerűen nem reflektált) módon érvényesíteni tudjon egy a hegelire emlékeztető dialektikus történelemszemléletet, és multimediális korunkban a kommunikáció eredendő, beszéd előtti vizuális jellegét fedezze föl. Előbb említett tanulmányában a kommunikatív vizualitás őseredeti jellegét mind onto-, mind pedig filogenetikus értelemben bizonyítottnak látja: filogenetikusan a barlangrajzok, ontogenetikusan egy hároméves autista kislánynak a barlangrajzok naturalizmusához hasonló rajzai szolgáltatják az érveket. Ez utóbbi rajzok „naturalisztikusak, perspektivikusak, fotografikus pontosságúak”, akárcsak a barlangrajzok. (4) Vagyis, fogalmaz Nyíri, „a nyelvelőtti, mimetikus kultúra talaján előbb a tárgyias-vizuális külső szimbolizáció jön létre, s csak azután a szónyelv.” Ebből a képi hagyományozás „őseredeti szerepére” következtethetünk. Mindez a következőképpen foglalható össze: „képeket megérteni, képekben gondolkodni, képekkel kapcsolatban érzelmeket érezni, sőt képekben kommunikálni – tudniillik mimetikus formákban – az emberi természet alapvetőbb rétegéhez tartozik, mint a szavakban történő gondolkodás és kommunikáció” (Kiemelés – M.A.). A tanulmányíró azonnal megnyugtat, hogy a szavak nem nélkülözhetők, pusztán képekkel való ötvözésüket kell szorgalmaznunk a kommunikáció tökéletessé tételéhez. Ez a kijelentés persze nem vonja vissza a képek mimetikus erejéből fakadó előnyét a szavakkal szemben – de miért is tenné, hiszen nincs szándékában. A szerző maga mondja egyMagyar Narancs-beli interjúban, hogy „[t]ermészetesen a vizuális ábrázolások esetében is van szerepe a környezetnek, az értelmezésnek és a felfogásnak, de a képi felismerésnek kétségkívül van egy olyan őseredeti dimenziója, amely a szónyelvből hiányzik. A beszéd a nyögdécselésen kívül mindig konvencionális, a képi kommunikációnak viszont egészen biztosan létezik egy nem konvencionális sziklaalapzata. A kép jelentése tehát lényegesen közvetlenebb, mint a szóé.” (5) (Kiemelés – M.A.)

Ez az a nyitva hagyott pont, ahol a vérmes reprezentációkritika könnyen bekapcsolódhatna mint hiányzó láncszem, persze nem azért, hogy a képek mimetikus és őseredeti jellegéhez odakalapáljon egy utolsó érvet; éppen ellenkezőleg, azért, hogy a magában látens ontologikus viszonyt őrző, filogenetikus és ontogenetikus szinten is felmutatott, töretlen (sziklaalapzat-szerűen organikus?) kapcsolatot megkérdőjelezze. Látnia kell azonban az ideológiakritikának, hogy Nyíri professzor ilyen könnyelmű kijelentésekre tanulmányaiban nemigen ragadtatja magát, és az olvasó hajlik arra, hogy az ilyen és ehhez hasonló mondatokat inkább a tudománynépszerűsítő interjú műfajából fakadó egyszerűsítésnek, mint tudományos kijelentésnek tekintse. Bár a tanulmányokban is előbukkannak a képek „őseredetiségéről” szóló helyek, amely helyekkel kapcsolatban felmerül a gyanú, hogy a képek közvetítettségének, vagyis eredetfosztottságának mindenféle reflexióját nélkülözik, de mindezzel együtt megfigyelhető egy állandó egyensúlyozás a képek konvencionalizmusa, kontextusnak való kiszolgáltatottsága és nem-konvencionalizmusa, kontextustól való függetlensége között. Ez az egyensúlyozás azonban fölöttébb érdekes képet nyújt, ha elképzeljük, ugyanis „kemény” és „folyékony” ellentétében nyilvánul meg, ami igen nehézzé teheti az egyensúly megőrzését, ha valaki egyik lábát ebbe, a másikat arra helyezi. A szerző egyik lábát a képek „nem konvencionális sziklaalapzatára” helyezi, míg másik lábával a konvenció folyékony anyagába merül. „Wittgenstein szerint a szónyelv és a képnyelv együtt, egymást áthatva funkcionálnak; a képek, ugyanúgy, mint a szavak, életformánkba ágyazott eszközök. Ám míg szavaink túlnyomórészt konvencionálisak, a képek lényeges vonatkozásokban természetadta-konkrét jelentéshordozók.” (6) A képek tehát konkrét, vagyis (a latin eredetű szó etimológiája szerint) „sűrű, ragadós, megaludt, megfagyott” – szilárd jelentéshordozók. Nyíri professzor egyik legerősebb hivatkozási pontja konvenció-ügyben az a kései Wittgenstein, akit nála kevesen ismernek jobban Magyarországon. Kérdés, hogy Wittgenstein valóban tulajdonított-e valami konvención túli jelleget a képeknek, és velük a gesztusoknak, melyek utánzáson alapulnak. Ezt a témát egy időre elhalasztom – bár Nyíri professzor interpretációjából úgy tűnik, erre a kérdésre igen a válasz.

Maradjunk egy pillanatra a szilárd–folyékony metafora-párnál. A képek szilárdságát, az eddigiekből ez egyértelműen kitűnt, azok mimetikus ereje biztosítja. Nyíri a mimézis definícióját Merlin Donaldnak Az emberi gondolkodás eredete című könyve után adja. „A mimetikus kultúra Donald-féle hipotézise a nyelv-előtti intelligencia magyarázatára hivatott. A mimézis: valamely esemény vagy viszony szimbolikus célzatú megismétlése vagy újraábrázolása. A mimetikus reprezentáció eszköztárához a gesztusok, arckifejezések, testtartás, de a zajok és hangok utánzása is hozzátartozik.” Nyíri tárgyalt cikke egy későbbi helyén egyetértően idézi Barbara Staffordot, aki szerint a képek fölvilágosító, autonóm, racionális ereje az „ismeretfilozófiailag nyílt társadalom” mozgató ereje. A képek aláássák üres bizonyosságainkat, ismétli Staffordot Nyíri, és azzal a példával egészíti ki, hogy „a globális multimédia korában mind az úgymond »tradicionális«, mind a »modern« társadalmak tagjai szembekerülnek alternatív életmódok látványával”. A képek felvilágosító erejét egy lappal korábban a szerző (Gombrich után szabadon) annak tudja be, hogy a „természet utáni ábrázolás […] a hagyományos sémák racionális korrekcióját jelenti”. Magyarul a mimetikus képek korrigálják a textuális-konvencionális képek hibáit. Fordításomban ez azt jelenti, hogy például optimális esetben a messzi idegennek a globális multimédia általi valósághű ábrázolása egyrészt a messzi idegenről alkotott öröklött, ennyiben pedig sztereotip képem racionális korrekciójához segít, másrészt e korrekció révén saját életem átértékeléséhez – konkrétan annak relatívvá válásához. Vagyis „a dinamikus kép szöveggel ötvözve azt a közeget alkotja, amely – híradásban, narrációban, politikai és tudományos érvelésben – az emberiség eddigi története során a leginkább racionális gondolkodásra és a legradikálisabb felvilágosításra ad lehetőséget. Ugyanakkor a kép erősebben és közvetlenebbül hat az érzelmekre, az egyes egyének közötti intenzívebb kommunikációt és kölcsönös azonosulást inkább lehetővé teszi, mint a puszta szöveg. Az interaktív multimediális közegben közösségiség és racionalitás optimális viszonya valósulhat meg”. Ha megkérdezem magamtól, hogy mérlegre téve a technikai képek szilárd mimetikusságát és folyékony, vagyis manipulált-manipulálható voltát, melyiket tartom inkább jellemzőnek, akkor az utóbbira szavazok. És joggal remélhetem, hogy Nyíri professzor is velem szavaz, hiszen amikor a „Hagyomány és társadalmi kommunikáció” című tanulmánya végén a szövegszerkesztés orális jellemzőit taglalja, valami hasonló következtetésre jut. E szerint a szövegszerkesztőn való fogalmazás töredékes lesz, elveszti koherenciáját, egységét, szilárdságát, nem beszélve arról, amikor az ember e-mailezik vagy hálózatba kapcsolva kommunikál. „[A] szövegszerkesztő használata írásbeliség előtti és tipografikus gondolati minták ötvöződését jelenti. Az így előállt gondolkodás cseppfolyós, fragmentált, formulákban mozgó, nélkülözi a látásmód egységességét, sőt, mintegy az önálló én meggyengülésével jár.” (7) (Kiem. – M.A.)

Elsőként felhívom a figyelmet arra, hogy a szövegben valaminek valamivel való ötvöződéséből valami cseppfolyós jön létre. Mintha a retorika nem tudná tartani magát az állításhoz. Másodszor, most már a kijelentést tekintve: az olvasóban felmerül, hogy nem történik-e valami hasonló elfolyódás a képekkel, melyeknek digitális voltukból eredő programozottságát Flusser olyan radikálisan elemezte. (8) A hálózatban keringő digitális képek olyan mintákká válnak, melyeket bárki kedve szerint használ, módosít, manipulál, kompilál. Ezek a képek hasonlóan működnek, mint a hálózat szöveges vagy zenei mintái: „cseppfolyósak”, „fragmentáltak”, „formulákban mozgók”. Harmadszor pedig, a példázat, melyet a szerző elmesél, csak első pillantásra igazolja őt, mert jobban belegondolva voltaképpen az ellenkezőjét is bizonyíthatjuk vele, mint amit Nyíri professzor ki szeretne olvasni belőle. Miről is van szó? Nyíri a képek racionális-beláttató erejének bizonyítására egy Arthur Koestlertől származó anekdotát ismertet. Az anekdota egy rébusszal indul, melyet itt tömören összefoglalok, vállalva a veszélyt, hogy a történet lényege éppen mindenre kiterjedő, és ezzel figyelmet elterelő mivoltában rejlik. Egy szerzetes egy reggel a hegy aljából elindul a hegytetőn álló templomba, és estére oda is ér. Néhány nap múlva visszaindul, és mivel most lefelé kell haladnia, sokkal rövidebb idő alatt leér, mint amennyi idő alatt az utat odafele megtette. A kérdés az, hogy van-e olyan pont az úton, „amelyet a szerzetes felfelé és lefelé menet is a nap ugyanazon időpontjában érintett.” Van, és erre Koestler és Nyíri szerint is a vizuális átfogalmazás döbbenti rá a rébuszon gondolkodót a leggyorsabban. Egyszerű a megoldás: nem egy szerzetesben kell gondolkodni, hanem kettőben (nem egy szerzetest, hanem kettőt kell látni magunk előtt), akik közül az egyik lentről, a másik pedig fentről indul – ugyanazon a napon. Így pedig hamar kiderül, hogy valahol csak találkoznak, és ott lesz az a pont, ahol a magányos szerzetes is áthalad, felfelé és lefelé menet is, a napnak ugyanazon időpontjában. Koestlernek ez a fabulája Nyíri szerint arra példa, hogy miképpen látunk be racionálisan képek „egymásravetítésének” segítségével. Csakhogy ez már nem a képek mimetikussága – ettől a témától időközben észrevétlenül eltávolodott a szerző, és már ott tart, amit a képek folyékonyságának, manipulálhatóságának, egymásba oltásának vagy másképpen a képek montázsszerűségének nevezhetnénk, és amit a szerző a képek „egymásravetítésének” nevez. Mimézisről már nincs szó a tanulmánynak ezen a pontján, ami nem is lenne baj, de annál inkább az, hogy a Koestlertől származó példa egyáltalán nem a képek keménységét, őseredetiségét támasztja alá. Talán az sem véletlen, hogy a szerző Koestlert csak egy bizonyos pontig idézi, addig, ahol egy vizuális beállítottságú hölgy elmeséli, miképpen sikerült megoldani a feladatot. Koestler így kommentálja az „ifjú hölgyet”: „Természetesen képtelenség, hogy a szerzetes megkettőzze magát, és egyidejűleg sétáljon a hegyre fel- és lefelé. A vizuális képben azonban megteheti, s a megoldáshoz éppen ez, a logikai ellentmondás iránti érzéketlenség, a két kép irracionális, álomszerű összemásolódása vezet.” (9) A képben  szakadást, hasadást, szakadékot kell létrehoznom ahhoz, hogy általa látványossá és beláthatóvátegyek valamit. (Vagy a szerzetest kell megkettőznöm, vagy az egymástól távol eső napokat kell egymásba préselnem.) A montázs egy ilyen eszköz a szakadásra, melynek következtében a mimetikusan szilárdnak gondolt kép jóvátehetetlenül megsérül – felpuhul, folyékonnyá válik.

Mindezen túl Nyíri argumentációja talán azokon a helyeken a „legkeményebb”, ahol a mimetikus elvet a tudásmegőrzéssel és -átadással kapcsolja össze. A mimetikus (és tegyük hozzá: kemény alapra felvitt) barlangrajzok az elsődleges szóbeliség azon eszközei, melyek révén a tudás a vizualitás erejével biztonságosan átadható. A szerző Merlin Donald gondolatmenetét kölcsönzi: „Szerves kapcsolat áll fenn […] a mimézis ősi kultúrája és a képies ábrázolás között.” Ez meggyőző, bár korántsem teljes mértékben. Gondoljunk a nyíl szimbólumának példájára – már csak azért is, mert erre gondol Nyíri is. Látszólag mindenki érti, és mivel tele van vele minden barlang, magától értetődőnek tűnik, hogy őseinknek sem volt a nyíllal mint szimbólummal problémájuk. Mégis, éppen maga a nyíl őrzi magában a legpregnánsabban mimetikusság és konvencionalitás apóriáját, azt a feszültséget, amely a kettő szétválaszthatatlanságából fakad. A nyíl ugyanis mutat valamire, ami azonban nincs a rajzon, vagy ha ott van (mint állat), akkor sem leképezésről, hanem egy mágikus ráolvasásról, pontosabban ráírásról van szó, például próféciáról. Nyíri éppen ezzel kapcsolatban idézi Wittgensteint, azt, amit a filozófus a nyíl szimbólumáról mond: „»A nyíl csak annak során mutat, midőn az élőlény alkalmazza.«” (10) Hogyan lehetséges, hogy Nyírinél az általam „folyékonyként” aposztrofált konvencionalitás, a jelek (hangsúlyosan nem pszichologizáló!) használati értéke hangsúlyozásának ilyen és ehhez hasonló Wittgenstein-idézeteitől újra és újra a képek és gesztusok tektonikusan eredendő volta felé mutat az érvelés, mintha a magát mimetikusnak mutató jel mimetikussága nem összeállásból, csomósodásból, megszilárdulásból jönne létre a jelhasználat története során? Hasonló problémák merülnek fel a még szintén a mutatás tárgykörébe tartozó gesztus fogalmával kapcsolatban is, mert ezek képi jellegük folytán Nyíri értelmezésében hasonlóan eredendőek és mimetikusak. Nehéz dolga van, de megteszi, hogy mindezt a Filozófiai vizsgálódások Wittgensteinjére alapozza. Hiszen hiába vezeti le a „gesztusok mint képek” és a „képek mint használt jelek” gondolatsorokat, a gesztusokról szóló következtetése mégis az lesz, hogy „[m]ivel az utánzás hasonlóság fölidézését jelenti, és mivel az utánzás képessége lényeges vonatkozásokban alapvetőbb, mint a beszéd képessége, Wittgenstein itt valójában azt állítja, hogy bizonyos vizuális reprezentációk szavak kísérete nélkül is közvetíthetnek jelentést”. Később így összegzi Wittgenstein gesztusokról szóló gondolatait: „Wittgenstein gondolkodásában […] a taglejtések, gesztusok problematikája lényeges szerepet játszott.” Oka van rá, hogy csak ennyit mondjon, mintegy visszalépjen az ezt megelőző Wittgenstein-olvasatától. Mert Wittgenstein utánzás-elmélete, ha lényeges szereppel is bír, korántsem olyan problémamentes, ahogy azt Nyíri professzor állítja. Wittgenstein gesztus-képe inkább folyékony, mint szilárd, ti. Wittgenstein tagadja, hogy a gesztus öntőformát, vagyis imitatív mintát tudna adni az utánzásnak. A 434. paragrafus így szól: „A gesztus megkísérel mintát adni – szeretnénk mondani – ám nem képes rá.” Nyilván azért, teszem hozzá, mert a gesztus maga sem egy egyszerű utánzása valami bensőnek. Ezt megelőzően pedig egy parancs gesztusokban történő átadását, pontosabban ezen átadás sikertelenségét, vagy sikeresség esetén minden immanenciával szemben a jelhasználat eredendőségét és rögtön esendőségét bizonyítja. Következtetése: „A parancs és a végrehajtás között szakadék van. Ezt a megértésnek kell áthidalnia.” A „szakadék” szót más helyeken is megismétli. Úgy tűnik, a kommunikációban, legyen az a legteljesebb mértékben gesztikus és képi, Wittgenstein alapján legalábbis számolnunk kell a szakadékkal. Ez a szakadék az a hely, amelyben a szilárd relatív szilárdságát, végső soron gyengeségét, horribile dictufolyékonyságát láthatjuk meg. Paradox módon ez a szakadék a hiányzó láncszem – ha nem is abban az értelemben, ahogy azt az optimista kommunikációfilozófia szeretné.

A hazai techno-optimista kommunikációfilozófia talán jó alappal várja egy valódi kommunikáció eljövetelét, melynek során a szlogen, amely így hangzik: „A kapcsolat”, valódi tartalmat kap, és a szakadékot betemetik egy nagy egység érdekében. (11) Lehetséges, hogy minden, a technológiai fejlődés terén tapasztalható változás ebbe az irányba mutat, akár egy profetikus nyíl. Van azonban a Filozófiai vizsgálódások elején egy mottó, és ha más nem, akkor az a mondat legalábbis egy olyan szakadék létének gyanúját kelti az emberben, amely viszont Wittgensteint és a vizualitás eredendő és mimetikus jellegének tudatában rá hivatkozó diskurzust elválasztja egymástól. A mottó így hangzik: „A haladásnak általában megvan az a tulajdonsága, hogy sokkal nagyobbnak látszik, mint amilyen valójában.” (12)

Elhangzott a 2005. áprilisában tartott Kép/Szöveg/Film/Multimédia című nemzetközi konferencián Szegeden.

 

Erre a szövegre így hivatkozhat:

Müllner András: A hiányzó láncszem: a posztmodern képelmélet reprezentációkritikája. Apertúra, 2006. tél. URL:

http://uj.apertura.hu/2006/tel/mullner-a-hianyzo-lancszem-a-posztmodern-kepelmelet-reprezentaciokritikaja/