[P. Müller Péter: Test és teatralitás, Budapest: Balassi Kiadó, 2009. ISBN 978-963-506-817-3, 329 p.]

Az emberi test és a színház társadalmi intézményének története szétválaszthatatlanul összefonódik, de test és színház házasságáról a legváltozatosabb vélekedéseket áramoltatták a különféle történelmi berendezkedések ideológiái: hol törvénytelennek, hol pedig sorsszerűnek tartották, egyszer megbotránkoztatónak, máskor megkerülhetetlennek és a legnagyobb művészi lehetőségnek kiáltották ki. Ha ezt a frigyet vizsgáljuk, figyelmünk szükségszerűen ki kell hogy terjedjen az intézményesült színházi gyakorlat keretein túlra, ahol a teatralitás a társadalmi szimbolikus rend mindenkori elemeként, megkerülhetetlen gyakorlatként itatja át a valóságra irányuló megismerés lehetőségeit, és ennek a beivódásnak két alapvető okát is előszámlálja a posztstrukturalista gondolkodás: a valóság és a megismerő ember létmódját egyaránt meghatározza a teatralitás.

A hazai dráma- és színháztudományi diszkurzusok a nyolcvanas évektől kezdődően kellő reakcióidővel fogadták be és tették vizsgálatok tárgyává a posztstrukturalista kritikai gondolkodás legfontosabb átrendeződéseit. A szemiotikai meglátások már a hetvenes évektől segítették előtérbe kerülni a reprezentációs logikák feltárását, és hangsúlyozták az előadásszöveg fontosságát a dráma-színpad kölcsönviszonyban. A nyelvi fordulat után színre lépő dekonstruktivista értelmezői eljárások felülvizsgálták a jelenlét színházi kérdését, a hatalmi technológiaként felfogott szerző és kánon dekanonizálásának ideológia-kritikai következményeit. A kilencvenes évektől kezdve az általános posztszemiotikai belátások a hazai dráma- és színházelméleti publikációkban is a jelölési folyamat fő társadalmi tematizálási területének tekintették a színházat és a színháziasság jelenségeit – a posztszemiotika jelelméleti és szubjektumelméleti tézisei kiindulópontként alkalmazott megfontolásokká váltak. Amennyiben az elmúlt fél évszázad egyik legmarkánsabb filozófiai-kritikai hozadéka a korábban szilárdnak elképzelt határok és szabályok antiesszencialista fellazítása, úgy ebben a heterológiai folyamatban kétségtelenül az úgynevezett testi – korporális – korposzemiotikai fordulat hozta az egyik legfontosabb és legújabb változást. Következésképpen a magyarországi szakterületi érdeklődés is izgatottan várta egy ideje, hogy a számos jelentős publikáció után elkészüljön az a nagyszabású számvetés, amely bizonyos mértékig egységes keretben feldogozza a test, a dráma, a színház és a tágabb értelemben vett teatralitás összefüggéseinek kérdéseit. Az újabban előtérbe kerülő transzdiszciplináris medialitás-kutatások csak fokozták ezt a várakozást a színháztudomány területén, és ezt a várakozást már jóval korábban előkészítette Bécsy Tamásnak az a meglátása, amely szerint a színház médiuma az emberi test. P. Müller Péter, a Pécsi Tudományegyetem Modern Irodalomtörténeti és Irodalomelméleti Tanszékének professzora eddigi tudományos munkáiban következetesen nagy jelentőséget tulajdonított ennek a meglátásnak, legújabb monográfiájának vizsgálati ívét pedig kifejezetten erre a tézisre futtatja fel.

A szakmai számvetés tehát megszületett, és meglátásom szerint a hazai tudományos közönség örömmel nyugtázhatja, hogy P. Müller Péter vállalkozott ennek megírására. A munkának természetesen voltak régebbről látható és közvetlen előzményei is. Ha az interdiszciplináris színteret nézzük, a nyolcvanas évek derekától tematikus számok és konferenciák tanúskodnak a test és a korporálisan meghatározott szubjektum elméleteinek általános magyarországi színrelépéséről (Gondolat-Jel, Helikon, Replika, Café Bábel, Thalassa, Ikonológia és Műértelmezés. Az irodalomelméleti-narratológiai interpretációktól és fogalomalkotásoktól (lásd például Kérchy Anna korporeagrafikus nézőpontját) kezdve az esztétikai írásokon át (gondoljunk csak Bacsó Béla és Rényi András írásaira) a film- és vizuális kultúraelméleti elemzésekig (Apertúra, Enigma, Metropolis) mindenhol középponti helyre kerülnek a testábrázolások történeti, szemiotikai vagy éppen szociológiai és filozófiai vizsgálatai. A szűkebb szakterület hazai publicisztikájában főként a Theatron színháztudományi folyóirat és a körülötte szerveződő társulás szerzői (Imre Zoltán, Jákfalvi Magdolna, Kékesi Kun Árpád, Kiss Gabriella, Schuller Gabriella) végezték el azt a munkát, amely szilárd elméleti és értelmezői horizontot képezett a most megjelent munka számára. Visszatekintve láthatjuk, hogy P. Müller Péter írásaiban is fokozódó jelentőséggel szerepel a test problematikája, és különösen a Hamlettől a Hamletgépig című könyve (Budapest: Kijárat Kiadó, 2005) tekinthető számos vonatkozásban az itt vizsgált munka megelőlegezésének.

P. Müller Péter könyve jelentős hozzájárulás a hazai drámai, színházi és kritikai kultúratudomány jelenlegi állásához. A szerző bölcsen leszögezi munkájának elején, hogy a test jelenségének sem mindent átfogó, felölelő elmélete, sem pedig teljességre törekvő számvetése nem készülhet, hiszen a tárgy és az elmélet heterogenitása ezt lehetetlenné tesz (de hiszen nem ez lenne-e a test legpontosabb posztszemiotikai meghatározása?). Az összetett és szövevényes terepen P. Müller Péter kitűnő tájékozódással mozog, a könyv egésze jól megszerkesztett, koherens argumentációs vázra épül, és eredetit alkot a különféle kritikai hagyományokból merített meglátások azonos gyújtópontba helyezésével.

A könyv nem szándékozik általános érvényű kritikai mátrixot felállítani, ugyanakkor szerencsés és kifejező koncepcióval, a testtel kapcsolatos történetileg (is) jelentkező ambiguitásokkal és ambivelanciákkal nyitja gondolatmenetét, ezzel is felvezetve a test határokon billegő, határokat átlépő, határátlépésekért felelős természetét [Prológus: Az elbeszélhetetlen test, a megragadhatatlan teatralitás]. Ahogy a szerző is fogalmaz, a test a társadalmi diszkurzusok és gyakorlatok különféle területein nyit rést, kiváltképp, ha a teatralitással kapcsolatban, a teatralitás felől értelmezzük. P. Müller munkájának egyik fő célkitűzése, és megítélésem szerint egyik legnagyobb érdeme, hogy korszerű meghatározást keres a teatralitás jelenségére és működésére, olyat, amely túlmutat a társadalmi színháziasság, az identitásformáló szerepjátszás, a rítus megőrzésére törekvő kommunális performansz vagy a szubverzió lehetőségét rejtő ellenszegülés javarészt ismert és többé-kevésbé elkoptatott fogalmi keretein. Az áttekintett és segítségül hívott elméletek a test fenomenológiájától a társadalmi nem és a performativitás kritikáján keresztül a vizuális észlelés és értelmezés legújabb modelljeiig vezetnek, és jól kiválasztott elemekből építkező vázat nyújtanak a gondolatmenethez. A szerző terjedelmes és naprakész apparátust kezel pontosan és biztonságosan, tájékozottsága az idegen nyelvű, főként angol-amerikai szakirodalomban is imponáló.

P. Müller az első részben [I. Filozófiák teste] a test konstruktivista elgondolása mellett kötelezi el magát. Míg a régi színházszemiotika a testet egyfajta átlátszó médiumnak tekintette, addig a posztstrukturalista elméletek a test lehatárolhatatlan és lezárhatatlan jellegére irányítják a figyelmet, melynek következtében a test a társadalmi gyakorlatok margóján, egyfajta képlékeny, nehezen kontrollálható, interaktív mezsgyén helyezkedik el. P. Müller áttekinti, ahogy a huszadik századi testelméletek meghaladják a kartéziánus dualizmust, kritika alá vonva „Descartes hibáját”, amelynek következtében a nyugati gondolkodás évszázadokra marginalizálta a szubjektum materiális alapjait. Az elméleti-filozófiai áttekintéshez alkalmas és legitim választás a Merleau-Ponty – Foucault – Butler hármas, különösen azzal a módszerrel, ahogy a szerző az egymás után következő elméletalkotók elődeikhez való viszonyulását is taglalja. Kétségtelen, hogy a test huszadik századi tárgyalását Merleau-Pontyval és a test fenomenológiájával kell kezdeni: itt jelenik meg a testnek mint abszolút kiindulópontnak az az elgondolása, amelyet P. Müller is alapul  vesz. A szerző rámutat, hogy a test tükör-jellege Merleau-Pontynál implikálja a teatralitást, a szerepeken, tükröződésen keresztül a másikban való megmutatkozást.  A szubjektivitás másikban való tükröződésének kérdéséhez, a test felnyílásával és a tekintettel kapcsolatban Lévinas filozófiájára következnek hivatkozások, de ez a rész megérdemelt volna egy bővebb kifejtést Lévinas tekintet-fogalmáról és „az etika egyenlő optika” elgondolásról. Mindenképpen jó bevezetést kapunk abba a folyamatba, amelyben a polgári berendezkedés folyamatosan „elnapolta” a test testiségének, a beszélő szubjektum beszélő testének ősbotrányát, és ahogy ezzel párhuzamosan növekedett a filozófia adóssága az emberben rejlő nem-tudatossal és nem-fogalmival szemben.

A társadalmi-ideológiai felügyelet alá vont test elméletalkotói közül Merleau-Ponty után Michel Foucault-t veszi sorra szerzőnk. Foucault az embert szubjektummá alakító technológiák történetében az archeológiától a genealógia felé halad, és historizáló „mélyfúrásai” történelmi precizitást és mikro-nyomozást ötvöznek ideológiakritikai elkötelezettséggel – P. Müller nagy érzékenységgel látja és mutatja be ennek a hatalmas életműnek releváns aspektusait. Megjegyzi, hogy Foucault-ról nem a teatralitás vizsgálata ugrik be elsőre az olvasónak, amivel én vitatkoznék: számomra pontosan a panoptikum és a társadalmi nyilvánosság panoptizálása az első asszociáció Foucault nevének hallatán, ez pedig nagyon is a látás, a társadalmi tér vizualitásának megszerveződése és a teatralitás felé vezet, ahogy erre később maga P. Müller is utal. A testpolitika, a test kategorizáló szabályozásának rétegződése, a szexualitás mint a diszkurzusok ökonómiája, a történeti diszkontinuitás: Foucault kulcsfogalmai mind szervesen megtalálják helyüket a szerző gondolatmenetében, amely a testre mint a lehetséges határsértés, a szubverzió forrására fókuszál. Vitatható ugyanakkor a Foucault-t megelőző alfejezet befejezése. Igaz ugyan, hogy a posztmodern elméletekben túlsúlyba kerülnek a valóság tapasztalásának és a szubjektivitás megszerkesztődésének szigorúan nyelvi-szemiotikai aspektusai, de a nyolcvanas – kilencvenes évekre olyan általános belátássá válik a szubjektum pszichoszomatikus heterogenitása, hogy sem Lyotard, sem Baudrillard, sem pedig Derrida nem zárhatja már be az embert pusztán csak a nyelv börtönébe – gondoljunk csak például Baudrillard protézis-koncepciójára, Donna Haraway kiborg-kiáltványára vagy Derridának a nyugati társadalom húsevő, test-bekebelező, karno-fallogocentrikus rendjéről alkotott elképzelésére. Éppen ezért gondolom, hogy az elméleti-filozófiai felvezetésben nagyobb szerepet kellett volna tulajdonítani annak a fordulatnak és inverziónak, amelyet a freudi forradalom vezetett be, és a szemiotikával házasított pszichoanalízis, a szubjektum mikrodinamikájának elmélete képezett le, azóta is megkerülhetetlen módon. A jelölés folyamatában döntő szerepet játszó tudattalan és testi folyamatok olyan sokféle visszhangra találnak a posztszemiotikai elméletekben, hogy ezek már csak ezért sem érzékeltethetőek kielégítően a Merleau-Ponty – Foucault – Butler vonulattal, mert számos elméletalkotónál kifejezetten színházias terminológiában fejeződnek ki, és ezek a terminusok gazdagították volna az értekezést. Csak egy példát említek: a határsértés, az átjárhatóság, a szubverzió testhez és teatralitáshoz kapcsolódó fogalmainak általános keretet kölcsönözhet Julia Kristeva folyamatba és próbára állított szubjektum-fogalma [sujet en proces], amelynek alak- identitás- vagy arcváltozásai kifejezetten teatrális implikációkkal bírnak. A pszichoanalízis vagy a posztszemiotika beemelése egy ilyesfajta áttekintésbe nem jelentené a „lélektani” dráma kitüntetett szerepbe juttatását, viszont megerősítené azt a belátást, hogy a nem teljes egészében tudatos jelentésképződés egyik fő forrása magának a befogadónak a teste.

Butlerrel természetesen elérkezünk ahhoz az összetett elmélethez, amely jelentős mértékben a pszichoanalízis meglátásaira támaszkodik, de a megelőző számvetést a fentiek miatt valamelyest hiányosnak érzem. Kétségtelen ugyanakkor, hogy a butleri performativitás szervesen illeszkedik a dolgozat gondolatmenetébe, és a szerző szemléletesen mutatja be a foucault-i örökséget felülvizsgáló lépéseket. Butler szerint nem létezik a társadalmi bevésődést megelőző, szimbolizáció előtti semleges test, a tiszta lap, amire ráíródnának a hatalmi technológiák felügyeleti parancsai. A szubjektum és annak társadalmi neme mindig az aktuális performatív aktusokban, társadalmi gyakorlatokban jön létre, így Austin dekonstruálásával eljutunk ahhoz a meglátáshoz, hogy a performativitás szempontjából a színházi és nem-színházi test között különbséget tenni nem lehet. A teatralitás lényünk legmélyebb rétegeit és működési szabályait is átjárja. A test mint a felforgatás eredője itt mélyebb magyarázatot kap, mint Foucault-nál, de éppen ezért a tükör-metaforika és a tükörszakasz elé kerülés problematikája miatt bővebb pszichoanalitikus bevezetést igényelne. Amennyiben a pszichoanalízis az elmélete annak a beteg társadalomnak, amely gyakorlatként teszi szükségessé a (meglehetősen teatralizált) pszichoanalízist (Slavoj Žižek), úgy a test és teatralitás összefüggéseiből nem hiányozhat ez a háttér sem, különösen, ha a látás, a tekintet, a pillantás és a varrat összefüggéseit is szemléltetni akarjuk (például Kaja Silverman alapján), ahogy erre a dolgozat későbbi része is törekszik. Bizonyos mértékben hiányolom a performativitás butleri elméletének már ezen a ponton történő összekötését a legújabb performancia-elméletekkel és általában a performance studies jelenségével, ahol a test természetszerűleg középponti szerepet kap. Később ugyanakkor, a színházszemiotikai fejtegetésnél a performancia alapos és kitüntetett figyelmet kap, és a szerzővel folytatott beszélgetéseim alapján azt is tudom, hogy a performancia elméleteiről a következőkben készül külön munkát írni.

A szubjektum makrodinamikai, foucault-i elméletének történeti-szociológiai érzékenységű hagyományait kellő alapossággal tárgyalja a szerző, de az antropológiai-szociológiai rész [II. Társas lények teste] is inkább az alapító atyákra koncentrál, és Victor Turnertől Bryan Turnerig eljutva már nem szerepelteti a mindennapi élet, a materiális kultúra vagy az irodalmi antropológia vizsgálatában megjelenő teatralitást. Kitűnőnek találom, hogy Norbert Eliastól éppen a „tokba záródás” élményének gondolatára koncentrál a szerző, ez a tok felelős ugyanis a modernitás szubjektumának létrejöttéért, és a teatralitás társadalmi szabályainak működőképességéért. Ahogy P. Müller rámutat, a test és a test képe a 19. századra különválik, és a vizualitás, a látvány, a kommodifikálódott test látványossággá tett képrendszerei olyan mediális változást hoznak létre, amelynek során ismét rendszeresen megjelenik a teatralitás.

A nézés teatralitásáról, a tekintetről mint tudáskonstituáló aktusról és annak társadalmi-történeti meghatározottságáról szóló rész csak elismerést érdemel: P. Müller jó érzékkel alkalmazza Belting, Bal és Mitchell, Sontag és Deleuze elméleteit. Különösen az az észrevétel tanúskodik eredeti, továbbvivő meglátásról, melyben P. Müller azt fejtegeti, hogy a látványrögzítési eljárások egészen a 20. század elejéig a kartéziánus rendszer látványtechnikai alkalmazásaként is felfoghatóak. A film által mediatizált térben működő perspektíva-rendszer teatralitással kapcsolatos vonatkozásainak szemléltetésére szerzőnk Laura Mulvey klasszikus szövegét választja. A választás helyes, és P. Müller kritikával is illeti a klasszikus szöveg elfogultságait, hiányzik azonban a továbbiakban ide kívánkozó, az identifikáció-elméleteket bíráló varrat- és tekintet-elméletekből legalább valamennyi ízelítő, hiszen ez az ideologikus működés helyezi el a szubjektumot a társadalmi tér mindenkori színháziasságában.

Az értekezés harmadik részétől [III. A színjátszók teste] kezdve egyre kevesebb hiányérzetem van, és egyre meggyőzőbbé válnak a kritikai-értelmezői éleslátásról tanúskodó, fokozatosan interpretációs jelleget öltő részek. P. Müller a teatralitást a színház körén túlra kiterjesztve, a társadalmi jelenségek és diszkurzív gyakorlatok terében vizsgálja, és így jut el a munka központi meglátásáig és definíciójáig, mely szerint a teatralitás voltaképpen térbeli struktúrák közvetítése – ezeken a struktúrákon és médiumokon keresztül folyik az a társadalmi mediáció, amelyen keresztül megtapasztaljuk a világban való létet, és ismeretelméletileg elérkezünk a valóság mindig társadalmilag felkínált változataihoz. A „Teatralitás a test(b)en” és a „Test a teatralitásban” részek Craig – Mejerhold – Bauhaus – Sztanyiszlavszkij – Brecht – Artaud – Grotowski – Wilson vonulata az elméletekben is felkészült színháztörténész tájékozottságáról tanúskodnak, és elvezetnek a színháztörténeti és színházszemiotikai alapokra helyezett, felülvizsgált teatralitás-definícióhoz. Ez a meghatározás már nemcsak észlelési módként és viselkedési dramaturgiaként fogja fel a teatralitást, hanem dinamikus viszonyként, amely színházias mintákat működtet a nem-színházi társadalmi terekben is. Ezek a minták és működések alapvetően a testből fakadnak – a test a teatralitásban működik, a teatralitás a testen keresztül tárul fel, hiszen „a mindennapi életet átszőtte és átszövi a teatralitás és a közvetítettség élménye és tapasztalata.”

A fenti megállapítások egyik fő eleme, hogy a teatralitást mint viszonyrendszert és működést nem korlátozzák a színházra és a színháziasság jelenségére. Mégis, úgy gondolom, a színház és a performansz az, ahol a teatralitásra tudatosan szervezett rálátást kínál a reprezentáció, és ezért nézetem szerint megérdemelt volna egy külön alfejezetet a teatralitáshoz képest értelmezett drámai és színházi metaperspektíva története és elmélete. A plurális és gyakran szubsztanciáját vesztett szubjektumnak a saját testén keresztül végrehajtott önreflexiója eredményezi többek között a drámai – színházi alak, a karakter átértékelődéseit, történelmi változásait. (Lásd ehhez Elenor Fuchs The Death of Character című könyvének nyitó fejezeteit). A szemiotikai hagyományokat és előrelépéseket feldolgozó rész kitűnő alapot nyújtana erre a megfigyelésre is. P. Müller elsősorban Kowzan és Pavis, főként pedig Fischer-Lichte színházszemiotikájára, valamint H-T. Lehman posztdramatikus színházról alkotott elmélete alapján a jelrendszerek működési rendjeiben vizsgálja a mediatizált, immár nem áttetsző és nem önazonos test szerepét. A megkettőződés és megtestesítés Fischer-Lichte-féle szemiotikája alapján P. Müller kulcsfontosságú meglátást tesz: a teatralitás működése nemcsak egyszerű dekódolásra készteti a befogadót, és nem egyszerű leképezése a kulturális környezetnek, hanem mindig újabb és újabb jelentéseket generál a kontextus jelrendszereiről, és ehhez elsősorban a színész, illetve a társadalmi szubjektum testét használja fel. A szubjektum testét előtérbe helyező performansz itt kitüntetett szerepet játszik a posztdramatikus színházba való átmenet idején.

A továbbiakban P. Müller Péter a modern magyar színháztudomány egyik alapító atyjának, Bécsy Tamásnak drámaontológiai- és színjátékelméletében mutat rá a már ott lévő, de többnyire még látens tézisre, amely a színész testét helyezi a drámát aktualizáló előadásról és a dráma-színház-teatralitás kölcsönviszonyról alkotott elmélet középpontjába. Bécsy Tamás munkásságának kétségtelenül vannak a mai kritikai horizontból tekintve vitatható és kritika alá vonandó elemei, P. Müller azonban a legfontosabbakat emeli be saját okfejtésébe, és hangsúlyozza Bécsy színjáték- és színházelméletének azt a központi meglátását, amely szerint a színjáték lételméleti alapeleme a színész teste. Innen természetesen kapcsolatot kell teremteni az elméletben a befogadó, a nézésbe bevont szubjektum testével, és P. Müller Péter könyve talán éppen ezzel az elméleti továbbmozdulással marad leginkább adós, interpretációs fejezetekre váltva át.

A negyedik fejezetben [IV. Holtak és meztelenek] a halál színreviteléről és a koponyareprezentációkról szóló részek már minden olvasói kíváncsiságot kielégítenek, és számomra kifejezetten élvezetes olvasmányt jelentettek, P. Müller értelmezői érzékenységéről tanúskodva. Hiányérzetem csupán annyiban támadt, hogy a halott test, a kadaver hatásmechanizmusának szemiotikájához bőségesebb elméleti hátteret tartottam volna szükségesnek (Lacan koncepciója a hulláról mint legteljesebb jelölőről; Kristeva elmélete a kadaver és az abjekt kapcsolatáról; Silverman fejtegetései a hulla tekintetéről), és véleményem szerint nagyobb szerepet szánhatott volna a szerző az anatómia posztmodern újraéledésének és az anatomizáló figyelem mindent átható elterjedésére a fogyasztói társadalomban. Úgy ítélem meg, hogy anatómia és teatralitás sok tekintetben rokon fogalmak – ez a meglátás számomra izgató módon végig ott kísért az értekezés soraiban, és nem mondható el a rendelkezésre álló magyar szakirodalomról, hogy kimerítette volna már a témát.

Halász Péter temetésének és Kantor halálszínházának értelmezésére kerül sor, majd kitűnő fejtegetés következik a tekintet kapcsán Yorick koponyájáról, Holbein festményéről, Lazzarini koponyaszobráról és végül a koponya kereskedelmi alkalmazásáról. Különösen érdekfeszítő az a meglátás, mely kompozíciós szempontból mutat ki hasonlatosságot köztük, igazolva azt a tézist, hogy a látás, a tekintet teremtő, a percepiált valóságot létrehozó aktus. Elfogadom a meztelen testekről szóló rész azon állítását is, amely szerint a test stilizált megmutatása hatékonyabb eszköz lehet, mint a genitáliák színpadra állítása, bár a nézői reakciók minden kultúraelméleti és ideológiakritikai belátást mellőző elemzését elnagyoltnak ítélem meg.

Kevés hozzáfűznivalóm van az ötödik főfejezethez [V. Drámabeli testek]: a Beckett, Stoppard és McDonagh drámáit a test-teatralitás kontextusában vizsgáló fejezet mindegyik szerző esetében kimutatja sajátos viszonyulásukat a szétdarabolódott, töredezett, eltűnő vagy ironizált, kizökkentett, elbizonytalanított, illetve brutalizált és politizált testhez és testreprezentációkhoz. Alapos, érdekfeszítő olvasatokat nyújt a fejezet.

Rendkívül fontosnak tartom, hogy P. Müller Péter az értekezés záró részében [Epilógus: Kívül a testen, belül a teatralitáson] a teatralitásról folytatott diszkurzust megnyitja az épített tér, az urbánus környezet, még tágabb értelemben pedig a kommunális szerveződéseket körülölelő táj felé. Ezzel megelőlegezi tulajdonképpen azt a kulturális-materiális vizsgálatot, amit korábban valamelyest hiányoltam a dolgozatból. A város és a teatralitás kapcsolatának vizsgálata természetesen rendelkezik hagyományokkal (Lotmantól de Certeau-ig és tovább), de ennek az értekezésnek mindenképpen továbbmutató lezárását jelenti (különösen Burns és Sennett munkáira támaszkodva) a teatralitás mint mindenhol működő viszonyrendszer beemelése az építészet és a tér kérdéskörébe. A monumentalitás, a felesleg és a plaza-jelenség tereiben, a hollywoodias vagy Disney-világgá transzformált metropoliszban elfoglalt helyünk megértéséhez nélkülözhetetlen ez a perspektíva.

P. Müller Péter nagy horderejű, összegző és továbbmutató igényű, eredeti meglátásokban gazdag kötetet írt, amely a dráma- és színházkedvelő nagyközönség érdeklődésére is számot tarthat, az elméleti és értelmezői tanulmányokat folytató egyetemi oktatók, kutatók, hallgatók és doktoranduszok polcán pedig fontos alapmunkaként foglal majd helyet, különösen akkor, ha várakozásainkat beteljesítve mellé kerül majd a test elméleteit a performansz irányába elmélyítő kötet is.

A dolgozat a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült.

Erre a szövegre így hivatkozhat:

Kiss Attila Atilla: Test és színház házassága (P. Müller Péter: Test és teatralitás). Apertúra, 2010. nyár.. URL:

http://uj.apertura.hu/2010/nyar/kiss-2/