Gustav Mohler, az egykor ünnepelt feltalá J. D. Whelpley: Chladni atomjailó és matematikus múlt évben (1858-ban) hunyt el egy magánszanatóriumban. Felesége, ki férjénél sokkal kiválóbb volt, még annak legjobb napjaiban is, szintén eltávozott, Isten nyugosztalja. Míg igyekszem feltárni az okokat, melyek Mohlernek feleségétől való elidegenedéséhez, majd ezt követő megtébolyodásához vezettek, tiszteletben tartom mindkettejük emlékét. Mint Madame Mohler barátja, reménykedem benne, hogy sikerül őt igazolnom. Senki, aki valaha élvezhette nagyszerű társaságát és szellemes társalgásait, nem lehet elégedetlen próbálkozásommal.

Mohlerrel való első találkozóm P. barátom, a savant szervezésében zajlott le a közkönyvtárban 1854 telén. Barátomat elragadta a feltaláló lelkesedése és úgy gondolta, ritka értékes tulajdonságokkal rendelkezik. A könyvtár egyik alkóvjában ültünk egy asztal körül, terveket és diagramokat vizsgálva. A feltaláló egy órán keresztül magyarázott, számolt, belemélyedvén a konstruktív dinamizmusok részleteibe. Hangja búsan csengett a terem gótikus kihaltságában. Alkímia és filozófia, a tudatlanság e két ikergyermeke töltötte ki a fülkét, melyben ültünk, miközben eme eszelős végtelenségbe nyúló, őrült mellébeszéléseit hallgattuk, időnként egyetértésünk jeleként bólogatva, fejünket csóválva. Mintha egy karikájával egyensúlyozó bohócot figyeltünk volna, elméje ördögi körben vergődött, megveszekedve saját erőfeszítéseitől.

Mohler harminc-negyven év közötti, jó kiállású, jól öltözött úriembernek látszott. Hangja és fellépése kellemes, megnyerő, mégis leginkább részvétet keltett. Találmányai javarészt egyszerű képtelenségek voltak, ellentmondva minden fizikai törvényszerűségnek. Annak lehetősége, hogy esetleg téved, bátortalanná tette kijelentéseit. Behódolt P. nagyobb tudásának, megkérte, mutasson rá hibáira, s szomorkásan mosolygott, mikor az válaszolt, némi keménységgel hangjában, mellyel a téma iránti megvetését fejezte ki.

Szívesen beszélgettem volna Mohlerrel saját magáról, de tartózkodása elutasító volt. Esdekelt P.-nek, hogy mélyedjen jobban bele találmányába, elmondván, valamiféle hiba csúszhatott a számításaiba, azonban mivel mindezen dolgok spirituális kommunikáció révén jutottak birtokába, nem merte abbahagyni a kutatásokat.
– A szellemek – válaszolta P. metsző tudományos kacajával – nem képesek megtéveszteni Istent, ő, az univerzum teremtője, helyteleníti a találmányát. Tönkretenné a világegyetemet.

Ersnt Chladni (1756-1827), német fizikus és zenész

Ersnt Chladni (1756-1827), német fizikus és zenész

Mohler alázatosan azt felelte, elszomorítaná, ha szellem-barátai ily módon becsapták volna őt. Ezután félrevont engem és szeme sarkából P.-re pillantva – aki továbbra is ásítozva és türelmetlenül ült az asztalnál – így szólt:
– Ő materialista, de magában van bizodalmam.

Majd megemlítette nekem egy másik találmányát, amelyet a gonosz szellemek segítségével tökéletesített, és amely teljesen tönkretette őt.
Az eszelős szeme kigúvadt és jól látható reszketés rázta meg testét, miközben elmagyarázta a szerkezet működését.
– Eredetileg – mondta – a hamisságot és hűtlenséget kellett volna lelepleznie.
Chladni szelleme – a francia, aki felfedezte az atomok táncát – sugallta neki mindezt.
– Ugyanez zajlik az emberi agyban is, az atomok geometriai formákban mozognak, amelyet aztán a lélek értelmez.
P., aki figyelt bennünket, mióta Mohler őrült izgatottsága felkeltette figyelmét, ekkor megzavarta társalgásunkat és magával rántott. Noha a szerencsétlen feltalálót teljesen elragadta a téboly, még távozásunkkor is képes volt úriemberként viselkedni.
Miközben P.-vel elhagytuk a könyvtár épületét, kértem őt, ismertessen meg engem Gustav Mohler múltjával. P. szerint ez túlzott kíváncsiság volt a részemről, mivel eme őrült története a legkevésbé nevezhető érdekesnek, s csak boldogtalan, megtébolyodott, ámde kivételesen intelligens lelkeknek lehet hasznos. Ő maga nem tudott, s nem is szándékozott többet megtudni Gustav Mohlerről, s megbánta azt az órát is, amelyet a társaságában kellett töltenie, s megakadályozta bizonyos fontos témák Professzor M.-el való megvitatását, amit aznapra tervezett.
– Azt gondolom – mondta kissé gunyorosan -, Ön az elbeszéléséhez keres karaktert, s eme teremtmény kitűnő forrást kínál a borzongáshoz.
Így tehát elváltunk egymástól – nem a legjobb hangulatban -, ő visszatért tudományaihoz, én pedig folytattam elmélkedésemet.
Több hónap telt el a beszélgetést követően, mikor elismert és oly gyakorlatias barátom, a savant, megtisztelt látogatásával. A következő év egyik esős, novemberi napján hallottam határozott, gyors lépteit az előtérben, majd rövid kopogtatás után ellentmondást nem tűrően nyitott be szobámba.
A savant megállt az ajtóban, hegyes orra kikandikált nagy, fényes kalapja alól, alakja szinte felismerhetetlen volt formátlan esőkabátjában, amelyet a szeles és esős időjárás miatt viselt azon az estén.
– Áh – mondta nekem – attól tartok, ön csupán egy árny a kandalló fényében. Ha van bátorsága szembeszállni ma az elemekkel, van egy meghívásom.
– Jöjjön be, vegye le ázott kabátját, és meséljen szívélyes ajánlatáról!
Rá jellemzően, sietve és türelmetlenül dobta vizes kalapját és köpönyegét a könyveimmel és papírjaimmal borított asztalra és magához húzott egy széket.
– Ön ma este velem fog jönni – mondta parancsolóan – Charles Montague-hoz.
– A negyvenkettedik utcába, ebben a heves viharban! Gondolja meg alaposabban, rendeltem whisky-t, forró vizet és citromot – mondtam, miközben csengettem az inasért.
Professzor P. a puncs nagy rajongója volt, kiváltképp, ha én készítettem azt. Sóhajtva engedelmeskedett.
– Indulhatunk később is – mondta -, lehetőségünk lesz találkozni néhány kivételes emberrel. Legalább két rovartudós, egy régész és egy német különlegességekre specializálódott gyűjtő lesz ott, kinek birtokában van egy különleges turmalin féldrágakő, melyet én mindenképpen megvásárolok vagy ellopok: sárga vagy inkább aranyló színű. Azonkívül meghívást kapott egy hölgy is – Mrs. Bertaldy, amerikai, a tudomány nagy rajongója, kivel feltétlenül találkoznia kell.
– Kedves P., ön megbolondult. A tudománnyal foglalkozó nők számomra ellenszenvesebbek, mint a nőies férfiak. Véleményem szerint a nő, aki a tanulásra fordítja idejét, csupán múló szépségét próbálja ilyen módon pótolni.
– Nagyon igaz, talán, elgondolkodom ezen, de Mrs. Bertaldy valóban gyönyörű, s nem mellesleg izgalmas nő, alig harminc éves – gazdag, független és lenyűgözően társalog.
– Ejha! Egy özvegy?
– Igen, amennyiben jól tudom.
– A Montague család barátja?
– Kezeskednek érte.
– És amerikai, azt mondja?
– Igen, de külföldi származású. A férje meghalt, nincsenek gyermekei. Charles Montague esküszik rá, a felesége szintén, tehát, nyilvánvalóan így kell lennie.
– Még egy pohár és önnel tartok. Meglátogatjuk Montague-ékat és beszélgetek Mrs. Bertaldy-val, azonban ha arra akar kényszeríteni, hogy alkimistákkal és művészlelkekkel bájologjak, illetlenül fogok viselkedni, azt megígérhetem.
A Mrs. Bertaldy-val folytatott tízperces társalgásom csalódást okozott. A hölgy tartózkodó volt, testbeszéde szegényes. Vonásai átlagosak, sötét tónusúak, csipet szomorúsággal elegyítve.
Bár Mrs. Bertaldy elsőre nem keltett bennem kiemelkedő benyomást, mégis azon kaptam magam, hogy gyakran visszatértem hozzá néhány szót váltani vele. Hangja megnyugtató muzsikaként hatott rám.
P. roppant elégedetlen volt, hiszen Mrs. Bertaldy nem vett részt a savant-ok zajos és unalmas társalgásában. Utunkon hazafelé azt állította, a hölgy híre „humbug volt, hírneve nem felelt meg a valóságnak”. Jómagam ezzel ellentétben úgy döntöttem, hogy ápolni fogom a kellemes ismeretséget. P. csak az igen szembetűnő tulajdonságait veszi észre embereknek és tárgyaknak: természettudós.
Új ismerősöm a Montague család vendégszeretetét élvezte, így hamarosan vendégük látogatójává és barátjává váltam. Félreértés ne essék, nem szeretőt vagy feleséget kerestem, hanem kellemes társaságot. Montague úr és felesége Mrs. Bertaldy előélete ellenére is tisztelettel és megértéssel viseltettek iránta. Mikor megszólalt, itták szavait, nehogy valamit elmulasszanak, tudása sokrétű volt, s minden személyről vagy tárgyról úgy beszélt, mintha azok inkább érzések lettek volna. Nem sok időbe tellett, míg rájöttem, Mrs. Bertaldy társasági sikerei elsősorban tiszteletteljes és kedves figyelméből fakadtak, amelyben a beszélőt részeltette. Társalgásra ösztönzött és könnyedén tudta alakítani és irányítani a beszélgetést.
Egy áprilisi reggelen, midőn a tavaszi nap első meleg sugarait és a virágok illatát élveztük a Montague család télikertjében, melynek délre néző ablakai nyitva voltak s a kalitkába zárt madarak csicseregtek a narancsfák ágai között, épp egy délvidéki kertről tartottam beszámolót; beszédem pergős volt és spontán. A hölgy a maga szokásos átszellemültségével hallgatott engem. Valóban gyönyörű volt.
Magamon éreztem tekintetét, mikor egyszercsak bevillant elém a szellemektől kísértett tudós képe, nem is tudom, mi okból. Mrs. Bertaldy elsápadt és rémült tekintettel felkiáltott:
– Őrá gondolt. Milyen különös!
– Valóban – mondtam -, de Ön tudja, kire gondoltam?
– Már nem él – válaszolta -, így beszélhetünk már róla.
– Mohlerről, a lelkes tudósról?
– Igen.
– Honnan tudta, hogy rá gondoltam?
– Ne lepődjön meg ezen! Sok időt töltöttünk már együtt, és noha sosem említette Mohlert – ki egyébként a férjem volt -, néhány megjegyzése és utalásai arra vezettek, hogy ismerte őt, még ha a történetét nem is.
– Valóban, beszéltem találmányairól, s gyakran kívántam, bár valóságosak lennének.
– Engem pedig megrémítettek célzásai! Mohler őrült volt.
– Ön tehát a felesége volt ennek az embernek? – kérdeztem részvéttel.
– Igen. Szüleink bevándorlók voltak, azonban Gustav és én már Amerikában születtünk és nevelkedtünk.
– Mesélne nekem házasságukról? – kérdeztem őszinte és mély érdeklődéssel.
Sóhajtott, de pillanatnyi töprengés után szokásos hangnemében kezdett beszélni:

Szüleink kívánságára keltünk egybe, Mohler huszonegy, én csupán tizenhét éves voltam. Nem született gyermekünk, jómódúak, iskolázottak voltunk, fényűzésben éltünk. Mohler elmerült találmányaiban, én a társasági életben. Ő magányossá vált, én nyitott lettem a világra. Nagy házunk volt a D. utcában, egyik felében férjem lakott, s ott tartotta felszerelését, én a másik részben fogadtam barátaimat és látogatóimat, akiket ő ritkán látott.

Öt évvel a házasságunk után magamról kellett gondoskodnom. A szüleink meghaltak, haláluk előtt mindenüket rám hagyatékozták, mert tartottak Mohler találmányaitól, amelyekre túl sokat költött. Mint később kiderült, a félelmük igen megalapozott volt. A házasságunk hetedik évfordulóján éjfélkor, miután hazaértem egy zenés estről (akkoriban igen szenvedélyesen szerettem a zenét), Mohler belépett a szobámba, az utóbbi egy évben akkor először. Becsukta az ajtót, csendben bezárta, odahúzott egy széket az ágyamhoz, majd leült velem szemben.
– Maria Bertaldy – mondta kis csend után, amelyet fájdalmasan nehéz volt nem megzavarnom -, nem vagyunk többé férj és feleség.
Nem válaszoltam. A szívem sem rohant előre, mint régen, hogy találkozzon vele.
– A nevem nem az öné többé – tette hozzá.
– Nem? És miért, Gustav?
– Az ügyvédem nemsoká olyan bizonyítékokkal fog szolgálni, amelyek lehetetlenné teszik a házasságunk folytatását.
– Az ön ügyvédje! – önkéntelenül, megdöbbenve kiáltottam fel. – Az én barátom, Raymond Bonsall?
– A barátja, Maria? Talán félrevezetett engem? Bocsássa meg, ha megbántottam. A lelkem néha sötétbe borul.
Olyan mértékű nyomorultság és esedezés volt abban, amit mondott, hogy nem tudtam visszatartani a sajnálatomat. A ruhája sáros volt, a haja összetapadva hullt a vállára, és a szemei véresek voltak az olvasztókemence tüzétől. Az olvasztóműhely gőzei elűzték arcáról az élet színét, helyére pergamenszín költözött.
– Sok hosszú év telt el azóta – mondtam -, hogy utoljára kedvesen nézett rám.
– Kiérdemeltem – válaszolta -, hogy elveszítsem az ön vonzalmát, de jobban kellett volna vigyáznia a méltóságunkra.
– Úgy tűnik, hogy mindkettő őrzése ügyvédje kezébe került.
– Gondolhatom tehát azt, hogy ezzel kapcsolatban ön közömbös?
– Gondoljon, amit akar. Elég ideje gondoskodom magamról ahhoz, hogy ne szoruljak mások tanácsára vagy védelmére.
– Ön gazdag.
– Ez valóban vigaszt jelent. Ezáltal nem vagyok teljesen védtelen, és szerencsésebb vagyok, mint a legtöbb nő.
– Nekem pedig nincs semmim, csak az, amitől hajlandó volt megfosztani.
– A vádjait, főleg, hogy ön az utolsó, akinek joga van azokat felhozni, megvetéssel utasítom el. Mély fájdalmat okoz a vagyona értelmetlen dolgokra való szánalmas elvesztegetése. Ha személyes kiadásokra kell pénz, szabadon vegyen az enyémből.
– Adósságom van.
– Mennyi?
Nagy összeget nevezett meg. Felkeltem, a szekreternél megírtam egy csekket a pénzről. Követett, miközben patakokban folytak a könnyei. Letérdelt a lábaimhoz, megragadta a kezeimet és csókokkal borította el őket.
Korábban szenvedéllyel gondoltam Gustavra. Egy időben játszótársak voltunk, barátok. A sajnálattól, amit éreztem, kedvesen néztem rá.
Kapva kapott a jelzésen.
– Nem kelek fel innen, Maria – mondta -, amíg nem bocsátja meg nekem a kegyetlen vádat. Ennyi jót és nagylelkűséget a hűtlen vagy meggyalázott feleség nem mutathat.
– Jól látja a helyzetet, uram.
Felemelkedett, kezeimet még mindig az övéiben tartva.
– Megmentett a bőkezűségével – mondta. Tegyen még nekem egy szívességet, hadd legyen tökéletes a kibékülés.
– Bármit megteszek a jobb életért, de csak egy feltétellel élhetünk újra olyan boldogan, mint eleinte.
– Mi lenne az?
– Ha megváltoztatja a foglalkozását. Adja fel a vad kísérletezéseit, kímélje a testét és lelkét, és éljen egyszerűen, mint más férfiak.
– De – mondta hebegve – van egy felbecsülhetetlen értékű találmányom. Ha most feladom, évek munkáját dobnám el.
– Mi lenne az a másik szívesség?
– Erőforrásokra van szükségem a munkám folytatásához.
– Nem fogom önt felszerelni az önpusztítás eszközével.
– Korlátozzon akkor. Nagy a jövedelme, alig fogja hiányolni, amire nekem szükségem van.
– Mennyi időre van szüksége?
– Egy évre. Azalatt tökéletesítem majd azt, ami halhatatlanná és gazdaggá tesz engem. Szánjon meg, Maria! Nincsenek gyermekeink. Önnek megvannak a saját örömei és elfoglaltságai. Nekem csak ez van, és még ezt is megtagadná tőlem? – kiáltott fel enyhe keserűséggel, s olyan művészien vegyítette gyengédséggel és bűnbánattal, hogy megkönyörült rajta a szívem, beleegyeztem.

Gustav személyiségéből nem hiányzott a férfiasság és a szépség. Újra figyelni kezdett arra, hogy a kedvemben járjon, és a régi módon folytattuk a kapcsolatunkat. Bár a napjait a munkának szentelte, az estéket velem és vendégeimmel töltötte. Boldogsága visszatérni látszott. Annyira boldoggá tett ez a változás, hogy megengedtem neki, hogy nagy összegeket kérjen tőlem, hisz vagyonom még így is jelentős maradt, és vártam a kijelölt év boldog végét.

Kétségkívül meglepi önt, hogy ilyen könnyen megbocsátottam férjem vádaskodását. Készpénznek vettem, hogy Mohler gyanújának a kiváltója és oka Raymond Bonsall kéretlen figyelme, amivel kibékülésünk előtt zaklatott, ezért kiűztem az aggodalmat a gondolataim közül. És valóban, a boldogságom elfújta a bosszú szenvedélyének lángjait, még Bonsall iránt is. Mivel Gustav barátja volt, udvariasan fogadtam, ő pedig továbbra is elfogadott tagja maradt az előkelő és finom társaságnak, amely nagy szerencsénkre körülvett bennünket. Meglepő módon Bonsall megváltoztatta tervét és célját. Míg régebben figyelmessége leplezett volt, most nyíltan odaadó volt, de megvetett, ha egyedül maradtunk.

Bonsall befolyása Mohler felett végül kifürkészhetetlen és tökéletes lett. Nem örültem neki, hogy sokszor hallottam őket nyíltan azt ismételgetni, hogy a találmányban partnerek lettek, és hogy Bonsall megvette a találmány egy részét, és minden nap tanácskoztak annak haladásáról.
Aggodalmam arra késztetett, hogy megfigyeljem őket. Minden nap, egy bizonyos délutáni órán Bonsall eljött a házunkhoz, és egyenesen a lenti műhelybe ment. Miután pár órát ott töltött, elhagyta a házunkat. Esténként sokszor megjelent a szalonban, ilyenkor mindig gondoskodott arról, hogy a barátaink számára kellemes legyen a társasága.

A női megérzés, amely jól becsüli fel a személyiséget és a szándékot, mindig képtelen lesz a férfiúi álnokság bonyolult és stratégiai mélységeit felmérni. Hamar tudtam, hogy Bonsall ellengésem lett, és végső célja az, hogy megbosszulja elutasításomat és tönkretegye kibékülésünket Mohlerrel. Viselkedésének különös állhatatossága azonban – figyelmes volt társaságban, de visszafogott és elővigyázatos, ha kettesben maradtunk – ötvözve az erőfeszítésekkel, melyeket azért tett, hogy egyre és egyre jobban közelebb kerüljön a férjemhez, összezavart és tanácstalanná tett.
Lehet talán, gondoltam, hogy a nyílt figyelmességei, amelyek annyira kínosak, de egyszersmind kifogástalanok is, kívánságaimra való szolgálatkészsége, amikor mások láthatták, arra szolgáltak, hogy elhitessék, hogy nagyon is intim személyes kapcsolatban állunk?
A gyanú túlzott nyugtalansággal töltött el. Apránként megosztottam Mohlerrel a gondolataimat, de megnyugtatott, hogy félreértem a helyzetet, hogy Bonsall megbánta a sérülést, amit okozott mindkettőnknek, hogy egyedül csak a kibékülésünk vigasztalta, hogy a férfi tanácsadóként szolgált a találmánya létrehozásában, amely a kijelölt idő nyolcadik hónapjában már majdnem elérte a tökéletességet. Törődése elcsendesítette a félelmeimet, én pedig túl könnyen hittem neki.

Nem sokkal ezután bizonyos változtatásokat javasolt szobáim szerkezetében és berendezésében. Indítéka kedvesnek és kielégítőnek látszott, így elhagytam a helyiségeket egy teljes hónapra, hogy férjem változtathasson és javíthasson. Meglepetést akart nekem szerezni. A lakosztályom nagy volt, magába foglalt egy öltözőtermet és egy előszobát is. Ezeket Mohler irányítása alatt átalakították, ezek után pár barátunkkal meglátogattuk az újjáépített szobákat.

A plafont kismértékben homorúvá alakították, középre pedig egy nagy, ovális tükröt helyeztek. Ez a tükör, amely furcsán a fejünk felett helyezkedett el, általános tetszést keltett. Bonsallt nagyon elragadtatta a dolog, vagy legalábbis úgy tűnt. Megvizsgáltam a tükröt, amely gyönyörű és ragyogó volt, de nem üveg, hanem valamiféle ezüsthöz hasonló fém alkotta. Ebből a briliáns középponti tárgyból tökéletesen faragott fatáblák indultak kifelé, elegáns freskókkal díszítve. A szőnyegek, falitükrök, szökőkút, szobrok, ékszer- és könyvszekrények, festett és függönnyel eltakart ablaküvegek mind-mind tökéletesen elegánsak és életteli színekkel díszítettek voltak.

Az öltözőszoba és előszoba plafonjának közepén is volt egy-egy kisebb tükör ugyanabból a fémből. Ez az újfajta díszítőelem és a körülötte található, illően elegáns és tökéletes részletesség, amelyhez foghatót még soha nem láttam, folytonos elismerést kapott. Néhányan kritizálták és kinevették, de a legtöbben csodálták, hiszen a hatás szépsége tagadhatatlan volt.

Meglepettséget és megkönnyebbülést hozott férjem munkája, mert megmutatta, hogy Mohler, a nagy feltaláló és műszerész értett a tervezéshez is, ahogyan mindig is hittem. Benvenuto Cellini géniuszát filozófiai tudással párosította, és a kutatással töltött hosszú évek alatt a fémművelés művészetében kiemelkedő tudásra tett szert. A szobáim legkisebb részleteiben is újdonság és szépség lakozott, a fémtükröket leszámítva, azok anyagában semmi újat nem találtam.

Mohler észrevette és a saját előnyére fordította meglepetésemet és elégedettségemet. Azonnal engedélyt kért és kapott arra, hogy a saját lakosztályom felett található lakosztályt elfoglalhassa a ház saját oldalán találhatóakért cserébe, mivel azok, ahogyan ő mondta, túl sötétek voltak számára.
Azonnal hívattam a házmestert, kiadtam a parancsot a változtatások végrehajtására és arra, hogy a kulcsokat a férjem megkapja. Kimondatlan egyetértésben soha nem zavartuk meg egymást. Nem zavartam meg Mohler dolgozószobáinak nyugalmát, ahol néhány bizalmas mesterember dolgozott éjjel és nappal, de Mohler sem lépte át a ház rám eső részének határát. Általában a saját műtermében reggelizett és vacsorázott, miközben figyelemmel kísérte a munkálatokat, amelyek folyamatos ellenőrzésre szorultak.

Saját lakosztályom elkészülte után még több mint két hónapon keresztül zavartak a nap minden szakában a javítások és változtatások zajai, amelyek fentről jöttek. Mohler biztosított, hogy nemsoká végleg véget érnek majd a zajok, mert már tökéletesítette és éppen akkor állította fel találmányának érzékeny szerkezetét.

Úgy vélem, hogy a kíváncsiság hiánya nagyobb hiba, mint annak túláradása. Természetemnél fogva nem vagyok kíváncsi, ezért nem is izgatott a vágy, hogy megismerhessem a titkokat, melyek nem rám tartoznak. A férjem és én együtt éltünk, oly módon, ami kielégítőnek volt mondható. Vonzalmunk csak elfogadható barátság volt, olyan, amilyennek sokan gondolják a férj és feleség között fenntartható legboldogabb kapcsolatot. Túl korai és sietős házasságunk megfosztott minket az érett és hosszan tartó szenvedély minden örömétől és szenvedésétől. Kérem, ne gondolja, hogy ettől az életünk szenvedés volt, vagy örömöktől mentes. A szüleim teljes és belátó oktatásban részesítettek. Számos nyelvet beszélek. Érett és bonyolult tanulmányaim, a filozófia, a természettörténet és a csillagászat mind segítettek jó helyzetben levő férfiak szimpátiáját és jóakaratát elnyerni. Prózát, verseket és színdarabokat írtam, politikai mozgalmakat kísértem figyelemmel. Azért, hogy tökéletesítsem magamat a nyelvek területén, megismerkedtem a fonetika elismerésre méltó művészetével, és néha lejegyeztem írásban a már említett férfiak gyors és briliáns beszédeit, akik sokszor el is felejtették jelenlétemet a beszélgetés izgalmában. Megtanultam, hogy az írott szó helyett jobb az élő szó. Az irodalom számomra mindig csak a valóság gyenge utánzata volt, soha nem találtam meg a könyvekben azt a sokszínűséget, azt a kecsességet, a belső élet kibontakozását, ami a társalgást minden csodálatos és elismerésre méltó dolog csúcspontjára helyezi.

Az egy év elteltével Mohler bejelentette nagy művének elkészültét, amelyet már hét éve tökéletesített. Azt gondoltam, hogy elmondja majd nekem a találmány funkcióját, ehelyett hidegen elém tett egy csekket, amely pontosan kiegyenlítette a pénzt, amit megelőlegeztem neki. Megalázóan, sőt, riasztóan viselkedett. Viselkedésében észrevettem a fokozatos változást abban, ahogyan Bonsallal beszélgettek. Bonsall egyre hatalmasabbnak mutatta magát, miközben Mohler egyre visszafogottabb lett, befelé fordult és megkomolyodott, majd kritizálni kezdte viselkedésemet, barátaimat, elveimet és ízlésemet. Ezen kívül titokzatos módon apránként elvesztettem a legmegbecsültebb hölgyismerőseimet. Fogadószobáim fokozatosan kiürültek. Régi barátaim elmaradtak. Olyan volt, mintha hirtelen szegénnyé váltam volna, miközben a vagyonom és életem pompája csak emelkedett. Jó nevű ismerőseim többé nem válaszoltak vagy hallgattak meghívásaimra. Egyedül maradtam a vagyonommal, elveszítve annak hatalmát és örömeit.
Tudtam, hogy Bonsall továbbra is látogatta barátaimat, akik elhagytak. A házunkat is gyakran látogatta, férjemmel naponta találkozott, felém pedig gondtalan közönyt mutatott. Mohler, ezzel szemben, addig húzódott vissza, amíg ő és én teljesen elváltunk egymástól. Nem beszéltünk és nem látogattuk egymást többé. Szolgálóim szemtelenné váltak. Felvettem másokat, akik később sértegettek. Többé nem érdekeltek a külsőségek. Visszavonultan éltem, könyvekkel és zenével foglaltam el magam. Ezeken keresztül gyűjtöttem kitartást, hogy a világ megvetését elviseljem. A tudásom tovább nőtt. Ezek a szomorú hónapok nem hoztak változást a társasági vagy házassági helyzetemben, de belső erőt és szilárdságot adtak, hasonlót Isten karjához, amire az ember támaszkodhat a szükség idején.

Miközben ezek a változások történtek, olyan ember támaszát élveztem, akinek említését bizonyára értékelni fogja. Charles Montague-vel leveleztem, aki akkor éppen Európában tartózkodott. Ő a szüleim barátja és tanácsadója volt, haláluk után jósága megmaradt felém is. Neki vallottam be minden gondomat, havonta leírtam az eseményeket, amelyek történtek. Mindig általános jelleggel válaszolt leveleimre, neveket nem említve, oly módon adott tanácsot, hogy senki más ne érthesse meg, csakis én. Ez jogos elővigyázatosság volt, mivel felfedeztem, hogy Bonsall és Mohler figyeltet engem, ennek része volt az is, hogy a személyes leveleimet is átolvasták.

Fokozatosan minden értékes iratomat, szerződésemet, vagyonkezelőimmel folytatott fontos levelezéseimet, Montague leveleit és személyes naplómat eltulajdonították. Nem tettem panaszt, nem bíztam senkiben, ha a titkaimról volt szó.

A magányban és elhidegülésben töltött év végének őszén Montague visszatért Európából a családjával, és berendezkedtek ebben a házban. Mrs. Montague-t addig nem ismertem. Egyikőjük sem látogatott el házamba és egyikőjük sem ápolt bizalmas viszonyt a barátaimmal. Montague számára még Bonsall is idegen volt, Mohler pedig ellenszenvvel nézte és kerülte a férfit. A józan ész és őszinteség ellentétben állt az ő álmodozó büszkeségével.

Engem a Montague család nagy kedvességgel fogadott. A hölgyet, ahogy ön is, intelligensnek és szeretetre méltónak találtam, Mr. Montague pedig vagyonom egyszerű őrzőjéből szívélyes és elkötelezett barátommá vált. Majd egy teljes napomba került, hogy elmeséljem a történéseket, amelyek köztem, Bonsall, férjem, szolgáim és ismerőseim között történtek.

Montague lejegyezte, amiket mondtam, és összehasonlította az elmondottakat a levelezéseimmel.
– Meggyőződésem – mondta -, hogy összeesküvés szövődik ön ellen, de azt, hogy ez az ön élete vagy vagyona ellen, vagy esetleg csupán egy válás érdekében történik, nem lehet meghatározni, csak ha ön hajlandó tenni ezért. Találja meg a változtatások jellegét és célját, amiket az ön lakosztálya felett vittek végbe, és mindenképp látogassa meg és tanulmányozza azokat, akik ön fölött dolgoznak. Ezt mind önnek egyedül kell elvégeznie, mert ön jó megfigyelő és nem könnyű megfélemlíteni. Joga van bármilyen módszert bevetni, amire szükség lehet. Ha kell, nyisson fel zárakat, törjön fel ajtókat, vegyen birtokba és vizsgáljon meg iratokat, fizesse le a szolgákat, vagy bármilyen más módon védje meg önmagát és szerezzen előnyt az ellenségei előtt. Ne számítson többé Mohler jóakaratára vagy vonzódására, mert a férfi eltökélt, hogy feláldozza önt és megszerezze vagyonát, de még nincs bizonyítéka céljai megvalósítására.

Ezekkel a szavakkal Montague lezárta a tanácsait, majd az utcára néző ablakhoz vezetett, és rámutatott egy árnyékban húzódó sötét alakra az utca túloldalán.
– Az az ember – mondta Montague – minden bizonnyal kém, akit Mohler és Bonsall fogadott fel. Önnel egy időben érkezett, többször megkerülte a házat, és most az ön távozására vár. Egyetértésben dolgozik az ön kocsisával, láttam őket társalogni a környéken dél körül.
Késő volt, szerettem volna hazatérni. Montague és felesége szerette volna, ha velük töltöm az éjszakát.
– De előbb – mondta Charles – egy kicsit szórakoztatni fogjuk magunkat a kém segítségével.
Pisztolyokat vett elő egy fiókból, kiment a pincén keresztül és pár percen belül visszatért a dolgozószobába, ahol Mrs. Montague és én ültünk. A kémet maga előtt vezette.
– Most, uram – mondta Charles -, üljön le és mondja el a történetét. Ki vele, önt Bonsall és Mohler fogadta fel, hogy figyelje ezt a hölgyet.
A férfi elvigyorodott, bólintott és csendben elhelyezkedett az ajtó közelében ahhoz hasonlóan, ahogy a menekülésre készülő macskák szoktak.
– Ez a személy – mondta Montague nekünk címezve – önjelölt detektív, akit főleg gyengeelméjű férjek és féltékeny feleségek szoktak felfogadni. Nem tudjuk megsérteni. Önszántából kiteszi személyét bármilyen fokú erőszaknak, ha az nem csonkítja vagy öli meg őt. A köz számára úriemberként mutatkozik, és a tények és neve is mutatja: ő egy Vámpír. Ugye-ugye, Mr. Crag? – mondta Montague, majd megváltozott hangnemben folytatta. – Talán elfelejtett engem.
– Önt, ha jól emlékszem, a Parkins-gyilkosság ügyében fogadták fel, nem igaz?
– De igen. Ön volt a védőügyvéd az ügyben.
– Pontosan. Azt hiszem, ön követett engem a szállásomra több éjszakán keresztül, és kapott is egy golyót a lábába, amiért olyan sok felesleges vesződséget vállalt.
– Igen.
– Nos, Mr. Crag, figyelmeztetem, hogy ugyanaz vagy rosszabb történhet önnel, ha tovább figyeli azokat a személyeket, akik a házamba belépnek. Lehet, hogy magára fogok lőni.
– A törvény megvéd majd engem.
– Egyáltalán nem. Ön megfigyeli a házamat, miközben ön nem képzett rendőr, következésképpen ön vagy betörő, vagy összeesküvő, így lelőhetem önt, ha akarom. Beismerte, hogy Bonsall és Mohler fogadta fel önt, hogy figyelje ezt a hölgyet. Menjen az asztalhoz, és írjon teljes vallomást erről a tényről, vagy ma éjjel már egy sírgödörben alhat. Írjon le minden tényt és dátumot, teljes egészében.

A Vámpír arca közömbös maradt, és írni sem volt hajlandó. Rövid hezitálás után azonban részletes vallomást tett arról, hogy miért követett, és miért nyomozott utánam. Minden az után történt, hogy az 185_-es esztendő október havának 20. napján Raymond Bonsall, a New York-i ügyvéd, és Gustav Mohler érte küldetett a már említett Mohler házához, ahol felkérték, hogy figyelje, kövesse és nyomában járjon Mohler feleségének a nap minden percében. Ezen kívül, arra is utasították, hogy béreljen fel embereket erre a feladatra egy teljes hónapra. Beszámolót kellett írnia Mrs. Mohler minden cselekedetéről, lépéséről, beszélgetéséről, titkáról illetve a vele kapcsolatba kerülő emberek nevéről, foglalkozásáról. Röviden a hölgy életének minden mozzanatáról be kellett számolnia, ezért napi 20 dollár fizetséget ígértek, melynek felét Cragnek, a többit pedig a kocsisnak és az általa felbérelt segítőknek adták. Abban is megállapodtak, hogy 10 napig szól a megbízása, és minden egyes nap papírra veti, majd eljuttatja megbízójának a kémkedéséről szóló beszámolót. Crag felállt, távozni készült.
– Ma este találkozik Bonsallal és Mohlerrel – mondta Montague -, és beszámolhat nekik arról, hogy mi történt.
– Az lehetetlen – mondta Crag -, nincsenek a városban.
– Rendben van. Nos, akkor nem tud ma beszámolni nekik. Kérem, vegye figyelembe, hogy Bonsall papírjai egy hónapon belül a birtokomban lesznek. Ha egyet is találok köztük, amely a magáé, rettenetesen meg fogja bánni.
– Hogyan? – nyugtalankodott Crag.
– Törvény elé idézem magát a Parkins-ügyben, és más kisebb ügyekben is, mint például a D utcai június 25-i rablás.
A Vámpír közömbös arckifejezése enyhülni látszott, majd ijesztő vigyor ülepedett az arcára. Tudom Mr. Montague, hogy szemmel tart engem.

Elmegyek hozzájuk, de figyelmeztesse Mrs. Mohlert, hogy vigyázzon magára. Bonsall már elhatározta magát; és neki ott van Swipes, aki jobb nálam; és ha nem tudnak semmit sem Mrs. Mohlerre bizonyítani, akkor megmérgezik. Bonsall jobb önnél, Mr. Montague, és nála vannak a papírok is.
– Milyen papírok?
– Bizonyítékok a hölgy ellen. Mindenféle. Például egy végrendelet.
– Egy hamisított okirat?
– Igen, de úgysem lehet bebizonyítani.
– Hogy lehetséges az, hogy Ön tud erről?
– Nos, tudja, évekkel ezelőtt Bonsall meg akart szabadulni Mohlertől, majd feleségül szándékozta venni annak nejét. Tartott attól, hogy közönségesen fogjon hozzá, ezért arra biztatta Mohlert, hogy dolgozzon az elmebeteg elképzelésein, valami olyan masinán, melyről még soha senki nem hallott, azt gondolván, hogy az majd vagy megöli, vagy megbolondítja; de Mohlernek sikerült, így Bonsallnak új tervet kellett kieszelnie. Annyi pénzt adott Mohlernek, ami elegendő volt a feleségétől kapott kölcsön visszafizetésére. Ezt egy német vegyésztől tudom, aki Mohler laborjában dolgozik. Ő angolul nem tud beszélni, de megért mindent, én pedig beszélek németül. Bonsallnak és Mohlernek rengeteg írásos bizonyítéka van Madame Mohler ellen, javarészt olyan beszélgetések jegyzetei ezek, amelyeket a szobáját látogató vendégével folytatott.

Crag beszámolójának ezen a pontján Montague ártatlan felesége szomorú és egyben megvető tekintetet vetett felém, melynek nem tulajdonítottam nagy jelentőséget.
– Nem bánná Mr. Montague – szakítottam meg a csendet -, ha én folytatnám a kihallgatást. Rábólintott.
– Maga, Mr. Crag valóban azt hiszi, hogy én beszélgettem valakivel a szobámban?
– Ez gyakran megesik, hölgyem, és az alapján, amit tudok, ez talán igaz is lehet. Mohler ezt hiszi; de borzasztóan tudni akarja, hogy ki volt az, akivel beszélgetett. Úgy gondolom, hogy Bonsall tudja, csak nem akarja Mohlernek elmondani.
– Hogyan tud Ön ilyen részletekről?
– Nos, hölgyem, tudja hogyan? Minden szakmának megvan a maga csínja-bínja; nekem nem elegendő csak megdolgozni a fizetségemért, de tudni kell azt megszerezni is, és ez utóbbi teszi ki a munkám nagy részét. Így tehát, ha valaki megbíz azzal, hogy figyeljek valakit, akkor mindkét embert szemmel tartom, másként nem tudnám fizetésre kényszeríteni. Miközben Mohler és Bonsall azt hiszi, hogy maga után kutatok, félig-meddig őket is figyelem. Eleinte úgy gondoltam, kicsi az esélye annak, hogy bármit is önre bizonyítsanak ezért, meg akartam ijeszteni őket azzal, hogy tudok az összeesküvésükről, amivel megzsarolhattam volna őket az üzlet végeztével, mielőtt kiszolgáltatják a bizonyítékot.
– Tehát?
– Tudnia kell hölgyem, hogy a német vegyésszel abban egyeztünk meg, hogy osztozkodunk, és csak akkor fogja elkészíteni a bizonyítékot, ha már mindent megkapott Mohlertől, aki részesedést ígért neki a találmányból, de ezt a részesedést egyébként Bonsallnak kellene eladnia.
– Mi ez a találmány?
– Nem tudom, soha nem jöttem rá. A németek mindig is titokzatosak voltak, ha gépekről vagy vegyészeti kérdésekről van szó, noha minden másról lehet velük beszélgetni.
– Mi volt Bonsall valódi célja?
– Ki nem állhatta magát, mert ön megbántotta. Írt egy hamis végrendeletet az apja, Mr. Bertaldy nevében. A vegyész segített neki ebben. Ebben a hamisítványban az áll, hogy mindent Mohler örököl ön helyett, és Mohler mindent előre zálogosított Bonsall javára, hogy legyen miből folytatni a munkát. A vegyész szerint a találmány többet ér, mint a távíró; szerinte Mohler az eddigi legnagyobb zseni az egész világon; de ugyanakkor azt mondja, hogy érzések nélkül Mohler csak egy megkeseredett féltékeny férfi.
– Mohler részt vett a végrendelet hamisításban?
– Nem, az Bonsall műve, de tudott róla. Mohler úgy vélte, hogy az ingatlant neki kellett volna örökölni, hogy befejezhesse a „nagyszerű és hasznos munkáját” ahogyan ő a találmányát nevezte. Azt mondta, hogy ön, hölgyem, könnyelmű dolgokra költött, ő pedig arra, hogy jót tegyen a világgal.
– Beszélt Ő Bonsallal az én halálomról?
– Nem, hölgyem; azt hiszem, ha valakit eltesznek láb alól, az Mohler lesz, és nem Ön; azután, Bonsall megtalálná a megfelelő módját annak, hogy Önt arra kényszerítse, hogy lépjen vele házasságra.
– Mi módon? – vágott közbe Montague.
– Úgy vélem, hogy egyszerűen csak megfélemlítené. Egy rakás bizonyítéka lenne, amellyel megsérthetné a jó hírnevét, és az olyan nők, mint Mrs. Mohler, tartanak ettől. És még a birtokában van a hamisított végrendelet is, amelyben mindent Mohler örököl, és az ingatlan Bonsall nevére van jelzálogosítva. Tulajdonképpen, biztos, hogy ezt fogja tenni, Uram.

A beszélgetés alatt, fonografikus jegyekkel mindent leírtam, ami elhangzott. Közelebb lépve, az asztalra tettem a jegyzetfüzetet.
– Mr. Crag, mondtam, a vallomása szóról-szóra ide le van jegyezve. Lemásolom az elejétől a végéig, és kérem, hogy igazolja az aláírásával.
– Fizetség nélkül soha, Hölgyem! – felelt a Vámpír, miközben felállt.
– Ne felejtkezzen meg arról – tette hozzá Montague -, hogy ezek a hölgyek tanúi annak, amit az imént kijelentett.
– Ó, megzsarolnak! – dörmögte kuncogva a Vámpír. Soha nem igazolok semmit, hacsak nem fizetnek, és soha nem írok alá semmit.
– Nem is szükséges – mondtam Crag útjába állva. Ön egyike azoknak, akik részt vettek Mr. Mohler és a személyem, a pénzem vagy mindkettő ellen szőtt kettős összeesküvésben.
– Majd én igazolom az aláírásommal – szólt közbe Montague -, de azonnal hagyja el a várost, ellenkező esetben letartóztattatom összeesküvésért.
– Ez egy jó állás, vágott vissza a Vámpír, és nem kívánom abbahagyni. Nem tudna tenni mégis egy ajánlatot? Mondjuk 50 dollár, és tartom a szám egy hónapig.
– Attól tartok, nem!
– Ebben az esetben maradok!
Montague a feleségére nézett, aki megrántotta a csengőzsinórt. Az éppen távozni készülő Vámpír Montague kiélesített és készenlétbe helyezett pisztolyának látványától megtorpant, pedig már csak pár lépésre volt az ajtó. Ekkor belépett egy szolgáló.
– John, menjen Melton kapitányért, és kérje meg, hogy küldjön egy megbízható rendőrtisztet.

Aztán néma csend következett, ami alatt a Vámpír meg sem moccant. Majd a rendőrtiszt megérkezett, felismerte Craget és elvitte.
Az élet olyan, mint a dagály, ami az ismeretlen végzet felé sodor. Gondviselésnek hívjuk. Kétségtelen, hogy minden – az események, a körülmények – Isten akarata szerint történik. Leginkább a Földhöz hasonlítható, ahogyan némán és megállíthatatlanul forog a végtelen világűrben. Mi emberek pedig egyre csak küzdünk, és csekélységek miatt bosszankodunk, mialatt Istenünk egyre tovasodor. Minden a lelkünk fejlődése érdekében történik; azért, hogy erősödjön, megnyíljon és megtisztuljon. A lélek csak ezután teljesedik ki igazán; ugyanis a jóság és az erő parányi csíráját tapasztaljuk csak meg ebben az életben. Ezek a gondolatok akkor merültek fel bennem először, amíg a Vámpír szerencsétlen arcát bámulva ültem arra várva, hogy elvigyék. A düh, a félelem és a bosszúvágy felhőként oszlottak el. Nem gyűlöltem Mohlert, és a démoni Bonsall fortélyaitól sem tartottam. Montague arra kért, hogy maradjak náluk, mintegy menedékként használva a házukat. Hálás voltam érte, azonban visszautasítottam az ajánlatát. Féltette az életem. Túlságosan jól ismertem ez ellenségeim gyenge pontjait ahhoz, hogy féljek tőlük.

Montague úgy képzelte el a titkos találmányt, mint valami pokoli gépezet, amiről senki nem hallott még, és amivel gyorsan lehet emberi életeket kioltani. Úgy gondolta, hogy a szobám plafonjára rögzített fémes tükrök a gépezethez tartoztak. Megesküdtem neki, hogy addig nem hajtom álomra a fejem, amíg a tükröket övező rejtélyt ki nem derítem.

Hajnali három órakor érkeztem meg a házamhoz, és csakúgy, mint máskor, most is a kert felőli ajtón léptem be. A szolgálóim a konyhában múlatták az időt. A ház Mohler felőli része sötét és néma volt, az ajtók pedig zárva voltak. Az összeesküvők nem voltak otthon. Halkan beosontam, átöltöztem, majd felmentem az emeletre, a szobám fölötti helyiségekhez. Az ajtók mind kulcsra voltak zárva. Szemközt a német vegyész szobájának ajtaja félig nyitva állt. A szoba lakójának távolléte miatt csak az őrláng világított, amelynek fénye mellett az asztalig sétáltam. Egy kis asztalfiókban sok szokatlan formájú kulcsot találtam. Az egyik a szobám feletti gépterem ajtaját nyitotta, ahová így sikerült bejutnom. Miután a spalettákat becsuktam és fényt gyújtottam, izgatott kíváncsisággal és kissé félve néztem szét a szobában.

A helyiség a ház teljes szélességében és hosszában húzódott, ugyanis az összes válaszfalat lebontották, a mennyezetet pedig faoszlopokkal támasztották alá. A szobáim felett lévő helyiségek mindegyikének közepén következésképpen mindhárom fémes tükör fölött átlagos magasságú, vaskos, kis asztalka állt, amelyen a gépezet részeit helyezték el – egy óraműből, galvánelemből, dróthuzalból álló szerkezetet. A dróthuzallal milliószor körbetekert felfüggesztett, vibráló mágnesek voltak; a mechanikus erők olyan sajátos kis világot alkottak, amit lehetetlen lenne körülírni. A három asztalt rézdrótokkal csatlakoztatták egymáshoz, melyek a mennyezethez üvegcsövek segítségével voltak rögzítve. Mindezt egy sor elemhez csatlakoztatták, szám szerint hatvan darabhoz, amelyeket három sorba rendezve a szoba falához tettek, úgy tíz lépés hosszan. Orrfacsaró, savas korróziós szag áradt belőlük, a fémek rothadásának és pusztulásának bűze. Úgy tűnt, hogy ezekkel az elemekkel egy pusztító erejű villámcsapáshoz elegendő áramot lehetne előállítani.

Iszonyatos félelem lett úrrá rajtam, és a hideg rázott e hatalmas és komor berendezés láttán, amelyet értesülésem szerint, vagy azért állítottak össze itt, hogy végezzen velem, vagy hogy tönkretegyen; de kezdeti félelmeim elmúltával összeszedtem minden bátorságom, hogy képes legyek folytatni a nyomozást.

A lakás padlóját először mohával, majd nemezzel borították annak érdekében, hogy elnyelje a lépések zaját. Mindhárom asztalról háromrétegű, vastag, zöld posztószövet függöny lógott le. Az egyiket megemelve a lentről átszűrődő fény mellett a fémes tükör hátoldalát lehetett látni, amely tökéletesen fényes volt, és amelynek elülső része az alant található szobáim mennyezetébe volt építve. Finom szálú, rugalmas, pókhálóhoz hasonló platinahuzalok – szám szerint úgy szász darab lehetett – érintkeztek szabályos mintázatban a tükörrel. Ugyanezt a felületet matematikai ábrák tagolták, amiből a lemez hangrezgéseinek rendszere rajzolódott ki. A huzalokat az asztalon lévő bonyolult mágneses gépezethez csatlakoztatták. Mindhárom asztal alatt ugyanez a berendezés volt látható.

Az asztaloktól egyenlő távolságra lévő, majdnem középen elhelyezett széles asztalon vagy íróasztalon egy másik gépezet volt, a többinél egyszerűbb, de mindet huzalrendszerek csatlakoztatták egymáshoz. Ez minden bizonnyal távíró készülék volt, amely a nagyobb gépezet által generált jeleket továbbította. Az íróasztalon egy feljegyzéseket tartalmazó könyv és egy fonografikus jelekkel ellátott kártya volt, amelyeket az operátor a jeladó kerék üzemeltetéséhez használt, a többiekkel való kommunikációja során, amelyre papírtekercs és tű segítségével írtak csakúgy, mint a hétköznapi telegráf esetében is.

Az operátor székével szemközt egy óra állt az asztalon. Az órák, percek, másodpercek jól kivehetőek voltak rajta.
Leültem a székre, magam elé vettem a feljegyzéseket, és bár kockázatos volt, de felütöttem. Hónapok, hetek, napok, órák, percek, sőt másodpercekre pontos jegyzetet tartottam a kezemben. A dátumok és bejegyzések három különböző személytől származtak. A kézírás alapján jöttem rá, hogy mikor váltották egymást a munkában. Rájöttem, hogy Mohler, Bonsall és a német folyamatosan váltották egymást a munkában.
Habár fonografikus jeleket használtak, melyek az emberi hang alapvető rezgéseit hivatottak ábrázolni, könnyedén el tudtam olvasni.
Alighogy belemélyedtem a jegyzet olvasásába, amikor a vállamon egy hideg kéz – olyan volt, mint egy holté – érintett meg, én pedig hangos kiáltással pattantam fel a székről.

Bonsall volt az. Amint felemelkedtem, közelebb lépett. Ezen férfinak, azaz az üldözőmnek láttán, minden arra emlékeztetett, amit az összeesküvőkről olvastam eddig: alacsony termet, lehajló karimájú kalap, utazó köpeny, szűnni nem akaró búskomor vigyor, vastag fekete szemöldök alól kikandikáló dühös tekintet. Abban az iszonyatos pillanatban arca keselyűéhez volt hasonlatos; arccsontjához szikkadt hamuszínű bőre és a szája körüli vonások mind kegyetlennek és hűvösnek hatottak.
– Nem kellett volna ide visszatérnem – mondta -, de véletlenül még meggondoltam magam. Nem voltam olyan messze, hogy a hírnök ne tudott volna utolérni a hírrel, hogy Craget a mi Montague barátunk letartóztatta. Persze mindent elárult, ugye?
– Igen, válaszoltam. Bonsall halk szavajárása válaszra ösztönzött. – Értesültem a Mohler és személyem ellen tervezett összeesküvés részleteiről.
– Így egyedül velem, ilyen elhagyatott helyen, nem fél bevallani, hogy tud az egészről?
– Maga megölne?
– Ugyan! Hölgyem, maga az, aki itt pusztítást végez, és nem én. Tartok magától, mert hatalma van a sorsom felett, s egy szóval romba döntheti a jó híremet, az egész életemet.

Halkan, megkönnyebbülve sóhajtottam fel. Már nem féltem Bonsalltól. Látva pillanatnyi előnyömet, igyekezett ezt megfordítani.
– Montague közös ellenségünk a férjével. Felbéreltünk egy kémet, hogy kövesse. Ez a kém azzal próbált zsarolni, hogy elmond mindent magának. A hazudozás az igazi mestersége. Értelmes ember nem foglalkozik egy ilyen Vámpír fenyegetéseivel. Akkor lesz ártalmatlan, ha nem fél tőle és nem hisz neki.
– Mohler első számú ellensége – vágtam közbe – a saját ádáz féltékenysége. Meglehet, hogy Ön a második számú, de most felesleges erről beszélnünk.
– Ön nem féltékenységből hatolt be e lakás titkaiba?
– Vigyázzon, hogy ne éljen vissza vendégszeretetemmel. Ön csak megtűrt személy ebben a házban. Vonuljon vissza! Ha megbánta és elnézést óhajt kérni, akkor tegye napvilág és szemtanúk jelenlétében, mint hajdanában szokás volt.
Egy pillanatra dühösnek tűnt nemes, de keselyűhöz hasonló arca. Udvarias alázatosság látszatát öltötte magára. Tétovázott, de úgy tűnt, távozni akar. Erre vágytam én is.
– Ha bármit hozzá akar fűzni az eddigiekhez, akkor mondja el. Egyedül szeretnék maradni – tettem hozzá gyorsan.
– Ha csak egy percre is, felejtse el ellenszenvét – válaszolta Bonsall, s alázatos és vezeklő arcot erőltetett magára. Elmagyarázom, hogy mi is e titokzatos szerkezet. Ön érintett az ügyben. Részben önnek készült.

Rosszindulatú arcátlanságot éreztem abban, amit mondott. Részben nekem készült? Ez megrémisztett, de eszembe jutott Montague-éknak tett ígéretem, s hagytam, hogy a fortélyos összeesküvő lekösse figyelmemet a gépezet csodálatosan tömör és egyszerű magyarázatával. Elég sokat olvastam és tudtam a kémiáról és a gépezetekről, hogy mindent megértsek.
– Még akkor is, ha nem tudott róla, Ön adta a felfedezés ötletét. Öt évvel ezelőtt, télen, házasságának ötödik évében, bizalmas viszonyba kerültem Mohlerrel, majd nyáron megosztotta velem az Ön hűségébe vetett gyanúját. Tudta, hogy kegyed gyengéd érzései mérsékelt, baráti szeretetté csillapodtak. Azt hitte, hogy nála élesebb elméjű és hatalmasabb férfinak adta a szívét.
– Kire gyanakodott?
– A tanácsadója vagyok, és nem óhajtok visszaélni a bizalommal. Férjének gyanakvása hamarosan egy ártatlan férfira irányult.
– Önre?
– Igen. Beismerem, először meghatott az ön szépsége és intelligenciája, de hamarosan rájöttem, hogy ezeket a hétköznapi és a rendkívüli kísértések elhárítására alkalmas erénye védi.
– Bonsall úr szellemessége és meggyőző képessége „rendkívüli”.
– Akárcsak öné, asszonyom – felelte barátságtalanul az ügyvéd.
– Bonsall úr, úgy tartják, a zsenik a legjobb ítészeik képességeiknek.
– Még akkor is, ha a világ számára ez titok. Csodálom szarkazmusát, de hadd folytassam. Az egyik francia újságból olvasott fel egy fejezetet Chladni felfedezéseiről az összegyűlt savant-oknak – a francia tudományos irodalomra jellemző eleganciával elevenítve fel azokat. Chladni rájött, hogy a zenei rezgések üveggel vagy fémmel érintkezve a felületükre szórt homokszemeket vagy más finom porokat mozgásba hozzák, és a zene hangjaira érzékeny elemek elrendeződnek. Gyémántoktól csillogó keze kecses és gyönyörű volt, és ugyanazzal az intellektuális lelkesedéssel teli, mint dallamos hangja, melyen nem is beszélt, hanem trillázta a szerző selymes körmondatait. Arca, alakja, szája, szemei, telt karja és elegáns testtartása még annál is jobban megihlette a hallgatóközönséget, mint az, amit felolvasott. Csak Mohler szenvedett. Gyötörte a féltékenység. Tudós csodálói gyönyörködve hallgatták, amit Chladni atomjairól és Epikuroszról mondott, és a mechanika hideg és merev ötleteitől elvezetett minket a költészet és a filozófia melengető napfényéhez. Mialatt Chladni táncoló atomjai szenvedélyes rajongásom tárgyává váltak, a féltékeny férjnek eszközül szolgáltak, hogy felesége feltételezett hűtlenségét, még azok leghaloványabb kifejezését is, bebizonyítsa.

A hanghullámok vizuális megjelenítése (Chladni: Die Akustik)

A hanghullámok vizuális megjelenítése (Chladni: Die Akustik)

– Szerencsétlen ember! – kiáltottam szánalommal és megvetéssel.
Bonsall lopva elmosolyodott, majd folytatta:
– Mohler szükségesnek tartotta, hogy legyen egy tanácsadója és egy beavatott embere. Igen, asszonyom, beismerem, elfojthatatlan szenvedély uralkodott el rajtam. Égtem a vágytól, hogy mindenképpen – bűnbe esve is – elválasszam Önt tőle. Arra is rávettem volna, hogy olyan férfi felesége legyen, aki jobban értékeli Önt. Olyan nőnek véltem, aki megérdemli legmagasztosabb érzéseimet. Létezésem is feláldoztam volna a reménynek, hogy egy nap enyém lesz majd. Óvakodjék attól, hogy semmibe vegyen. Visszautasította önkéntelen bámulatomat, a végén pedig ellenségévé tett, de bánom bűnömet, és vágyom rá, hogy a barátja legyek.

Mielőtt válaszoltam volna, Bonsall, köpenyét levetve, figyelmemet a mennyezetről ezüstszálakon lelógó vékony fémlemezre irányította. Erre finom szemcséjű port szórt egy gyapjúzsákból, majd amikor a lemez szélénél elhúzott egy hegedűvonót, láttam, hogy a porszemek – összhangban a hanggal – geometrikus ábrákba rendeződnek.
– Látja? Chladni atomjai. Jelzik a hangot, s a lemez, mint tudja, a rezgés által elektromossá válik. A mennyezetén lévő tükrök rezgő lemezek. A tetejükön a rezgés által gerjesztett elektromosságot huzalok vezetik. Először halk és gyenge a rezgés, de ha kis mágnesekre tekert fémhuzalon vezetjük át – a lemez geometriai beosztásai megfelelnek egy-egy mágnesnek és az emberi hang egy alapvető rezgésének -, tízezerszeres erővel képes kapcsolni és szétkapcsolni az elem billentyűit, mozgásba hozva a tárcsákat és az ingákat, melyek lassú vagy gyors mozgásba hozzák a regiszter tűit, amelyek pontokat karcolnak a papírlapra, s a lapról minden tisztán kiejtett szó leolvasható.

Mintha kígyó mart volna meg, szívembe nyilallt az utálattal és undorral vegyes szörnyű valóság. Teljesen leigázott a Bonsall iránti gyűlölet és aljas férjem megvetésének érzése.

A rövid ideig tartó csend alatt uralkodni tudtam ezen érzelmek felett, majd így szóltam: – Ez a felvétel tehát az Ön munkájának eredménye?
– Igen – felelte s titkon gúnyosan elmosolyodott. – Abban a könyvben kerültek rögzítésre az Ön legtitkosabb és legbizalmasabb beszélgetései.
– Az ellopott tulajdon visszakerül a megillető tulajdonoshoz – feleltem a könyvet felemelve.
– Ó, van belőle másolat, amelyhez hozzájuthat, de ez az enyém – vágta rá nevetve, és bűvészmutatvánnyal felérő ügyességgel megragadta a kötetet.
– Micsoda úriember! – jegyeztem meg gúnyos mosollyal. A kicsinyes cselekedet megvetést váltott ki belőlem.
– Szép szó és helyénvaló, asszonyom, melynek megfelelője a hölgy kifejezés. Mindkettő megannyi erénnyel jár, köztük az elme és a magaviselet tisztasága – mondta, miközben a kötetet elém tette és kinyitotta. ¬- Olvassa el!

A bejegyzés dátuma múlt szombat, hajnali egy óra öt perc. Elolvastam a leiratát két szerelmes párbeszédének. Az egyik sajnálta a buta férj ostobaságát és féltékenységét, a másik pedig szökést sürgetett. Ezt követően érthetetlen jelek következtek.
Rögtön ezután, másnap délelőtt tíz órai dátummal, ott szerepelt az öltöztetőnőmmel, Mariával folytatott társalgásom bizonyos ruhákról, melyeket tőlem kért. Emlékeztem erre a beszélgetésre.
– A rögzített anyagnak kilencven bejegyzése van – jelentette ki Bonsall, miközben becsukta a könyvet -, s ebből több mint húsz ugyanannak a szerelmes párnak a beszélgetése. Valamennyi az Ön szobájában hangzott el, s kérem, ne feledkezzen meg róla, hogy amikor a beszélgetések elhangzottak, Ön otthon tartózkodott, mi több, a szobájában.
– Bonsall úr, Ön vagy a szerkezet hazudik. Elismerem, leleményes a gépezet, de úgy vélem, fél tucat hamis tanú olcsóbb és kevesebb fáradsággal járó megoldás lett volna. Van ennél jobb és ésszerűbb bizonyítéka? Ön az ügyvéd, nem én.
– Nagy öröm lenne ez számomra, igen, boldogság, ha igazolni tudná ártatlanságát – felelte.
– Azonnal megteszem. Hozza működésbe a gépezetét. A kilencvenegyedik bejegyzés majd megmagyarázza a többit.

Az ügyvéd tétovázott, de mivel nem látott változást arckifejezésemen, csak határozott passzivitást, fenntartva az önzetlen barát látszatát, folytatta a távírógép beállítását, a galvanikus készüléket hosszú lánchoz csatlakoztatta. Öt percig foglalatoskodhatott ezzel, mialatt a háromezer pár villamosan töltött fémekből mély, morajló hang hallatszott, mely hasonlított a tenger hullámaihoz, mintha a hullámvölgy maró folyadéka mosta volna el azokat. Majd mindhárom asztalon nehéz ingát érintett meg, felhúzott egy nagy teljesítményű rugót, és működésbe hozta a szerkezetet. Félreállt és megkérdezte, hogy mi a következő lépés.

Anélkül, hogy válaszoltam volna, felemeltem a nagyobb asztal alatti fémtükröt takaró vastag szövetfüggönyt, előregörnyedtem, és néhány szót ejtettem ki lassan, jól érthetően. A távíróasztalkára tett papírlapon kattogó tű jelezte, hogy a szavak rögzítésre kerültek.
– Úgy tűnik – jegyeztem meg ellenségem gondterhelt arcára és összevont szemöldökére pillantva -, hogy ebben a pillanatban nem nagyon élvezi ártatlanságom bizonyságát, és bocsásson meg, de hozzáteszem azt is, hogy az Ön gaztettét sem. Ez az alávaló gépezet olyan tisztán rögzíti a szobában kiejtett szavakat, mintha az alatta lévő kamrában hangzottak volna el. Az Ön által alkotott, oly sok oldalt kitevő, silány regénybe illő párbeszédek bizonyítják irodalmi tehetségének és erényének egészen pontos egyenlőségét.

Bonsall sötét szemeiben gyűlölködő lángok lobbantak fel. Borzongva, vállrándítva és kezeit háta mögött idegesen összekulcsolva, fel-alá járkált a hosszú szobában. Ahogy elhaladt mellettem, kétszer is halálos pillantásokat vetett rám. Vissza akartam vonulni, de nem tettem. Van valami rettenetesen vonzó a romboló szenvedély megnyilvánulásában. Szemeimmel követtem a férfit, aki abban a pillanatban az erőszak lehetőségén elmélkedett. Úgy éreztem, hogy szerepet játszunk, de a szereplők őszinték voltak, és figyelmen kívül hagyták a függöny felgördülése utáni gúny vagy tetszésnyilvánítást lehetőségét.

Végül újra megszólalt, felgyülemlett haragja káromkodásban nyilvánult meg. Ahogy elhaladt előttem, jobb karját felemelve, átkokat szórt olyan szavak kíséretében, melyeket az a férfi hallat, aki a nővel való kibékülés lehetőségét is kizárja.

Karját idegesen felemelte, hogy nyomatékot adjon a mondanivalójának, majd amikor leengedte, eltört egy láncszemet a felgöngyölt erős összekötőkábelen. Az elemek hullámzó sistergése, a mágnesek forgása és a nehéz ingák kattogása egy pillanat alatt megszűnt. A férfi abbahagyta a járkálást.
– Látom – jegyezte meg -, hogy Ön előnyben van, mert rendelkezik önuralommal.
Az izgalomtól nagy sóhajtással könnyebbült meg.
– Amilyen könnyen meg tudom javítani az őrült haragommal okozott könnyű sérülést ezen a fémszálon, olyan könnyedén helyrehozom az Ön felfedezése által előidézett bajt.
Amikor Bonsall kimondta e fenyegetést, elmúlt a félelmem. Az iránta érzett megvetés megnevettetett.
– Volt idő – folytatta -, amikor olyan szenvedéllyel szerettem, mint amilyen szenvedéllyel most utálom.
– Kérem, megkérdezhetem, mi e hősi utálat oka?
– Nem számít az éveken át tartó szenvedés, a gyógyíthatatlan szerelem kínzó fájdalma, amíg minden gondolatot és cselekedetet elnyelt a mély fájdalom? Ha a szenvedély keserű gyűlöletbe fordul…
– Nem kértem, hogy efféle ostobasággal áltassa magát.
– Való igaz, nem kérte. Napról-napra egyre szebb és szerethetőbb lett. Ahogy lassan múltak a napok, egyre inkább eltávolodott szerencsétlen férjétől…
– Egy szót se arról, uram! Ön megvádolt.
– Igen, beismerem, bűn volt.
– Bűntettel tetézett bűn, Raymond. Először a törvénytelen szenvedély, majd hűtlenség a barátjához, azután a jogtalanul szeretett tárgy iránt érzett utálat, végül a rágalmazás és megfosztás céljából tett hiábavaló összeesküvés. Ezt hívja szerelemnek? Ó, maga bolond!
– Nem én terveltem ki, hanem a nyomorult Mohler. Aljas, gyanakvó teremtmény, gyáva, szívtelen intellektus. Ő volt az, Maria, aki kieszelte az Ön tönkretételét. Hívott, hogy segítsek ebben.
– Ön eleget tett a hívásának?
Bonsall nem szólalt meg.
– Nincs bocsánat. Ön gonosz. Amit szerelemnek vél, az mindent feláldozó szörnyű szenvedély.
– Nem tenné ugyanezt a legmagasztosabb erény, Maria?
– Ön körmönfontabb, mint én. Szövevényes intellektusa semmisítette meg Önt.
– Indítékaim vegyesek voltak. Szerettem Önt, imádtam. Igen. Még mindig szeretem. Parancsolja meg, hogy haljak meg, s megteszem.
– Szerelem!
– Igen, feltétel nélküli szerelem. Az Ön némasága, távolságtartása és irtózata tett tönkre engem. Most már nem vagyok tele utálattal és képes vagyok beszélni.

Minden nő szívében – az enyémben mindenképpen – lakozik némi részvét és megbocsátás a szerelem miatt szenvedők iránt. Isten akarata ez, különben minden nő menekülne a férfiaktól. Amennyire utáltam, megvetettem Raymond aljasságát, a régi titkos rokonszenv, egy régóta elfojtott érzés kúszott fel a torkomban és fojtogatott.
– Raymond – kiáltottam fel, attól tartok, nem teljesen keményen -, aljas és kanyargós útját választotta, hogy a hölgy kegyét megnyerje, aki egykoron büszke volt, hogy a barátjának tudhatja. Az elmúlt hét évben, különösen az utolsó kettőben, nem mutatta jelét, hogy barátom lenne, sőt.
– Az átkozott némaság miatt – magyarázta buzgón. Őszintébbnek kellett volna lennünk.
– Lennünk, Raymond?
– Igen, mindkettőnknek. Valamikor szeretett engem.
Túl messzire mentem, hogy visszahátráljak. A bátorságom egyre nőtt. A kényeskedés kegyetlen és abszurd lett volna. Egyszerű magyarázattal kellene véget vetnem a hosszú bűnlajstromnak.
¬- Csak egy szót még, mielőtt befejezzük e társalgást, ami remélem, hogy mindkettőnket megment. Mondja meg, mi célból szövetkezett, hogy megfosszon a szerencsémtől? Nem a kétségbeesett szerelmes, hanem az elvtelen érzéki ember cselekedete volt ez. Miért volt e komplikált és terhes szövetkezés ellenem?
– Ítélkezzen felettem, ahogy tetszik – felelte. – Mindent elmondtam Önnek. Visszaadtam volna mindent, amit Mohlertől elvettem. Le akartam kötelezni Önt. Nézze, itt vannak a bizonyítékok.
Kihúzta az asztal egyik fiókját, elővett egy köteg papírt, és a kezembe tette. Elfogadtam az ajándékot. Bölcsen cselekedtem.
– Semmisítse meg ezeket a papírokat – folytatta lelkesen -, és meg nem történtté válik az aljas cselekedet.
– Értékelem az ötletet, de hogyan feledhetném a bűntettet?
– Úgy, hogy megbocsát a bűnösnek.
– Ó, barátom, hibáztathatnak-e azért, ha feledjük a társadalmi illemszabályok szigorú törvényeit, amikor a könyörületesség gyengéd s meleg napsugarai áthatják a lelket, melyet melengetnek?
– Jöjjön közelebb hozzám – kértem.
Lesütött szemmel megállt előttem.
– Ha feledem a múltat, Ön is így tesz? Örökre békén hagy, és titokban tartjuk a történteket?
– Nem élném túl az elválást. Egyszer majd bekövetkezik, de amíg élek, hadd éljek a közelében! – kiáltotta, miközben fájdalomtól gyötört halovány arcát elfordította.
Felemelte az elszakadt kábel egyik végét.
– Látja, ez a szegény gépezet olyan, mint az Ön kegye. Az ép vezeték, miként az Ön jóakarata és könyörületessége, életet, erőt és reményt visz a gépezetbe. A lélek erős áramlatai hömpölyögnek, és a férfi erős, hasznos és boldog, enélkül viszont csak rozsdásodó gép. Bocsásson meg – mondta elpirulva -, ha a mágnesesség törvényeiről folytatott hosszú eszmefuttatásom silány és jelentéktelen volt, de a nagy törvények éppúgy vonatkoznak a lékekre, mint az anyagra. Legyen hozzám kegyes vagy…

Hozzáért a sérült kábel másik végéhez, miközben beszélt. Az elemekből morajlás hallatszott. A vezetékekből elfojtott, koncentrált villámlás cikázott át testén és holtan esett össze, mint akire hirtelen álom sújt le.

Hozzáléptem és félelemmel telve néztem egy ideig halott arcát. Micsoda gyötrelem a részvét! Isten fájdalma. Raymond Bonsall mellett térdelve – aki hirtelen s keresetlen bosszúból, önnön keze általi halált halt – a múltbeli történések elillantak, és csak a bűntudatra gondoltam, ami a másik világban megbüntetné a bűnbánó, de torz és félrevezetett lelket. Ahogy az elhunyt mellett térdeltem, könnyek gördültek végig arcomon, amikor lépéseket hallottam, s tudtam, hogy Mohler áll mögöttem.

Felálltam a földről. A német kémikus hitvány teste ott mászott mögöttem. Amikor megpillantott, megsejtette a Bonsallal történt baleset természetét és elmenekült. Mohler alig volt képes tudatát megtisztítani, hogy felfogja, mekkora szerencsétlenség sújtott le rá. Tátott szájjal, suta kézmozdulatokkal nézett. Nem tudom, miért, de nem éreztem szánalmat.
– Maria! Mi történt Bonsallal? És Ön hogy jutott ide be? Úgy vélem, mindent ért már.
– Igen.
– Bonsall halott – dörmögte. Látom, a vezetékek elszakadtak. Háromezer pár lemez. Egy elefántot is megölne. Azt mondja tehát, hogy érti a helyzetet. Olvasta az Ön ellen szóló bizonyítékokat?
– Elég annyit tudni, hogy Bonsall, aki itt fekszik holtan, a szerzője ezeknek a nekem tulajdonított aljas beszélgetéseknek.
– Hogy-hogy?
– A tükör feletti hangok ugyanúgy rögzítésre kerülnek, mint amelyeket alatta ejtenek ki.
– Sosem gondoltam erre.
– Akkor Ön nem cinkos.
– Nem – felelte hezitálva, miközben a homlokához emelte a kezét. – Nagyon is aggaszt ez engem. Menjünk a szobájába, Maria, és beszéljük meg.
Hatástalan mosoly látszott az arcán. A váratlanul jött felismerése annak, hogyan csapta be Bonsall: felesége, becsülete, a jó élet elvesztésének lehetősége újra és újra lesújtott, és halálra sebezte szegény agyát. Elvezettem, mint egy gyermeket. De miért nem éreztem cseppnyi szánalmat sem?
– Mint tudja, Mohler őrültsége tartósan fennállt. Agya az utolsó pillanatig a találmányokon dolgozott.”
Mosolyát ellensúlyozva két ezüst könnycsepp gördült végig a szépséges elbeszélő arcán. Ó! Bátorsággal és szánalommal telt lélek, mint a király, aki rezzenéstelen arccal nézte, miként vezették fiát a kivégzéshez, de fájdalmas sírásban tört ki, midőn szegény ivócimborája haldokolt.
Csak kevesek által ismert történet ez, melyet most a világ tudtára adok. Az említett nevekből és adatokból kevesen ismerik majd fel az igazi személyeket és eseményeket.

Fordította Hegedüs Tünde, Juhász Ildikó, Sisák Tamás és Tokaji Annamária
A fordítást ellenőrizte Füzi Izabella

Eredeti megjelenés: Harper’s New Monthly Magazine, 1860. január
A fordítás alapjául szolgáló kiadás: J. D. Whelpley: The Atoms of Chladni. In Future Perfect: American Science Fiction of the Nineteenth Century – an Anthology. Szerk. H. Bruce Franklin. New Brunswick, Rutgers University Press, 1995. 175-201.

 

Erre a szövegre így hivatkozhat:

J. D. Whelpley: Chladni atomjai. Ford. Hegedüs Tünde, Juhász Ildikó, Sisák Tamás és Tokaji Annamária. Apertúra, 2012. tavasz. URL:

https://www.apertura.hu/2012/tavasz/whelpley-chladni-atomjai/