…, és alakjuk oly ördögien sejtelmes,
hogy szinte vágyjuk suttogásukat [1]
Henri de Régnier: Contes à soi-même

Tegye vissza azt a kagylót a helyére, doktor úr! Nehogy a füléhez emelje, és vére lüktetését puszta kedvtelésből összetévessze a tenger morajlásával! Nagyra becsült zenész barátunk, akit nemrégiben temettünk el, még mindig köztünk lenne, ha nem követte volna el azt a gyermeteg hibát, hogy meghallgatja, mi mondanivalója van egy kagylónak… Igen, pontosan: az ön betegéről, Nerválról van szó… Ön szerint vértolulás végzett vele? Meglehet, noha én kétlem, hogy így történt volna. Elmondom, miért, de ne adja tovább senkinek!

Szerda este, a szerencsétlenség előestéjén, Nerválnál vacsoráztam. A legközelebbi barátai húsz éve minden szerda este nála találkoztak. Kezdetben öten voltunk. Azon az estén azonban először fordult elő, hogy mindössze ketten jelentünk meg; közbeszólt egy gutaütés, egy fertőző influenza, egy öngyilkosság, s Nervállal így négyszemközt találtuk magunkat. Mikor az ember a hatvanas éveibe lép, egy ilyen helyzetben már semmi szórakoztatót nem talál. Inkább felmerül benne a kérdés: „Vajon ki lesz a következő?” – A vacsora komor, gyászos hangulatban telt el. Drága barátom egy szót sem szólt, hiába követtem el mindent, hogy felvidítsam. Talán más bánat súlya is nyomta a lelkét, s ezt a titkolózás terhe még keserűbbé tette…

És csakugyan másvalamiről volt szó.
Átmentünk a dolgozószobába, ahol egy szerzemény befejezetlen kézirata állt a felhajtott fedelű zongora kottaállványán.
– Mi az, amin dolgozol, Nervál?
Barátom felemelte mutatóujját, és úgy mondta ki a címet, ahogy egy megtört próféta közli Istene nevét:
Amphitrité.
Amphitrité! Na végre! Hány éve is tartogatod már?
– A Római-díj óta. Már egy örökkévalóság óta várok vele. Minél tovább érlelődik egy alkotás, annál jobb lesz; az egész élet tapasztalatát és álmait akartam elmesélni vele… Úgy érzem, most jött el az idő…
– Szimfonikus költemény lesz, igaz? Na és meg vagy vele elégedve?
Nervál megrázta a fejét:
– Nem. De ha minden kötél szakad, éppenséggel megteszi… Elvégre a mondandóm még felismerhető benne…
Majd virtuóz módon eljátszotta a prelúdiumot: Neptunusz kíséretét. Ön is élvezte volna doktor úr, maga volt a csoda!
– Látod? – kérdezte tőlem Nervál, miközben elképesztően különös, s egyben erőteljes hangokat ütött le. – A Tritónok fanfárjáig működik…
– Méghozzá remekül – vettem át a szót -, van benne valami…
– De – vágott közbe Nervál -, ennyi. A kórus dala, ami követné… kész katasztrófa. Úgy érzem, képtelen vagyok megírni… Ahhoz túlságosan szép. Nem is tudom… Valahogy úgy kellene megkomponálni, ahogy Pheidiász faragta a mesterműveit: olyannak kellene lennie, mint a Parthenónnak, egyszerűnek, letisztultnak… Nem is tudom… Jaj nekem! – kiáltott fel hirtelen. – Hogy jutottam idáig!
– Lássuk csak – próbáltam vigasztalni -, a legnevesebb zeneszerzők egyike vagy, úgyhogy…
– Ha én itt tartok, akkor vajon mit tudnak a többiek? Mindenesetre az ő középszerűségük legalább örömteli. Annál is inkább, mivel átlagos és kevéssel is beéri. Hírnév! Ugyan mit ér a dicsfény, ha ennyi gyötrelemmel jár!
– Hisz mindig a csúcson gyülekeznek a felhők!
– Ugyan – folytatta Nervál -, most már aztán elég legyen a dicshimnuszokból! Túlságosan gyászos ez az óra, úgyhogy, ha nem bánod, szenteljük inkább valós fájdalmaknak. Tartozunk ennyivel a holtaknak.
E felettéb rejtélyes szavak után elém tárt egy fonográfot. És akkor megértettem.

Képzelheti doktor úr, hogy az a fonográf nem valami válogatást játszott „A baba című francia vígoperából a Köztársasági Gárda előadásában, Gabriel Parès karmester vezénylete alatt”. A tökélyre fejlesztett, hangos és tisztán érthető készüléknek mindössze néhány hengere volt. Egyszerűen csak beszélt…

Bizony így történt! Azon a szerdán elhunyt barátaink szóltak hozzánk…

Hátborzongató volt hallani azokat a rezes, síron túli hangokat! Ugyanis már nem fényképekről, sőt nem is mozgóképről volt szó; hanem magáról a hangról, az élő hangról, amely még a rothadó hús és csontok között, még a nemlétben is képes túlélni…

A zeneszerző egy karosszékben ült közel a kandallóhoz. Csüggeteg tekintettel hallgatta elhunyt bajtársai kedves szavait az időn túlról, síruk mélyéről.

– Nahát! Csak van valami jó is a tudományban, Nervál! Csodákra képes, és érzelmeket vált ki az emberből. Mily szoros rokonságot sugall ez a művészettel!
– Kétségtelen. Minél messzebbre látnak a teleszkópok, annál több csillag ékesíti az eget. Kétségtelen, hogy a tudománynak jó oldala is van, de számunkra még túlságosan gyerekcipőben jár. Utódainknak válik majd igazán hasznára. Az utóbbi idők találmányainak segítségével megadatik majd nekik, hogy betekintést nyerjenek századunk arculatába, és hallhassák generációnk moraját. Ugyan ki lenne rá képes, ha most megkérnénk, hogy varázsolja Euripidész korának Athénját a vászonra, vagy játssza vissza Szapphó hangját?

Nervál teljesen felélénkült, és egy jókora kagylóval zsonglőrködött, amit szórakozottságában kapott fel a kandallópárkányról.

Örültem a váratlan fordulatnak, amely egycsapásra jókedvre derítette, és volt egy olyan érzésem, hogy szórakoztatónak találná a további tudományos – sőt mondhatni paradoxon – fejtegetéseket, ezért így folytattam:
– Semmi okunk a kétségbeesésre. A természet néha örömét leli abban, hogy egy lépéssel a tudomány előtt jár, amely így igen gyakran csak majmolja a természetet. Vegyük például a fotográfiát! Múzeumokban mindenki láthatja az özönvíz előtti korszak teremtményének – a brontoszaurusznak, ha nem tévedek – a maradványait. A talaj pedig még az eső nyomát is megőrizte számunkra, amely akkor esett, amikor az állat éppen arra járt. Ez ám a történelem előtti pillanatfelvétel!

Ekkor Nervál a füléhez emelte a kagylót.

– Milyen szépen susog ez a kis kürt – jegyezte meg. – Eszembe juttatja a tengerpartot, ahol találtam: egy szigeten, az olaszországi Salernó közelében… Nagyon régi, már málladozik.

MEDFORD TAYLOR: A queen conch shell lying on a beach. (Kagyló a parton)

Medford Taylor Kagyló a parton  (A queen conch shell lying on a beach)

Itt megragadtam az alkalmat:
– Ki tudja, drága barátom? Azt mondják, a haldokló pupillája megőrzi, amit legutoljára lát… Mi van akkor, ha ez a fülforma csigaház rögzítette a hangokat, melyeket egy végzetes pillanatban – teszem azt puhatestű lakója haláltusájának percében – hallott? És ha rózsaszín ajkai – mint egy grafofon – visszajátszanák, amit hallott? Talán százéves hullámok morajlását is meghallhatod…

De Nervál addigra felegyenesedett, és egy fölényes mozdulattal csendre intett. Réveteg szemei tágra nyíltak, mintha hirtelen szakadék szélén állna. Halántékához tapasztotta a szokatlan formájú üreges kis tárgyat, mintha valamilyen titok nyitja után hallgatózott volna. Annyira megbabonázta, hogy mozdulatlanságba dermedt.

Többszöri kérésemre végül vonakodva ugyan, de ideadta a kagylót.

Először csak a habok halk pezsgését tudtam kivenni, majd távolabbról, alig észrevehetően, a háborgó nyílt vizet véltem hallani. Nem tudom, hogyan lehetséges, de éreztem, hogy a tenger vakítóan kék és nagyon öreg. Majd nők bukkantak elő a semmiből, és fakadtak dalra. Emberfeletti nők, akiknek az éneke vad volt, és kéjes, akár egy tébolyodott istennő kiáltása… Bizony így volt, doktor úr: kiáltás és ének is egyben. E dalok – pontosan ezek azok az álnok dalok, amelyektől Kirké óva intett mindenkit, akit nem kötöztek a gálya árbócához, vagy nem öntöttek a fülébe viaszt, ahogy az evező embereknek… De vajon mindez tényleg elegendő lett volna, hogy az ember megmeneküljön a pusztulástól?

Herbert Draper: Odüsszeusz és a szirének

Herbert Draper Odüsszeusz és a szirének

Tovább füleltem.

A tengeri lények egyre távolodtak a kagyló mélye felé. Mégis percről percre megismétlődött ugyanaz a jelenet, szabályos időközönként újra és újra visszatért, mintha a fonográf szólt volna, de mindig úgyanolyan őrjítő módon, soha nem halványulva.

Nervál egyszer csak kikapta a csodakagylót a kezemből, és odasietett vele a zongorához. Hosszú ideig próbálta lekottázni az istennők erotikus sikolyát.

Hajnali két órakor aztán végleg feladta.

Addigra a szoba telis-tele volt összefirkált és széttépett papírlapokkal.
– Látod? Látod ezt? – kérdezte tőlem. – Még akkor is képtelen vagyok lekottázni a kórus dalát, ha tollba mondják!

Visszasüppedt a karosszékbe, és minden erőfeszítésem ellenére tovább hallgatta mérgező győzelmi éneküket.

Négy óra környékén reszketni kezdett. Könyörögtem neki, hogy pihenjen le. Megrázta a fejét, és szemlátomást továbbra is ott tátongott előtte a láthatatlan szakadék.

Cristina Tamas: Kagyló  (Coquillage)

Cristina Tamas Kagyló (Coquillage)

Fél hatkor Nervál holtan rogyott össze, neki a márványkandallónak. A kagyló pedig ezer darabra hullt.

Elhiszi, hogy a mérgező parfümökhöz és halált hozó italokhoz hasonlóan a fül számára is létezik halálos méreg? A szerdán hallottak óta nem érzem magam valami jól. Most rajtam a sor… Szegény Nervál! Ön szerint vértolulás végzett vele, doktor úr… Nem lehet, hogy inkább a szirének éneke?

Mi olyan nevetséges ezen?

Fordította Nagy Abonyi Melinda

A fordítást ellenőrizte Füzi Izabella

 

[Forrás: Maurice Renard: La Mort et le Coquillage (1907). In uő: Le Voyage Immobile. Paris, 1909. 103-109.]

 

Jegyzetek

  1. [1] [„et leur forme est d’une malice si mystériuse q’on s’attend y entendre” – Saját fordítás.]
Erre a szövegre így hivatkozhat:

Maurice Renard: A halál és a kagyló. Ford. Nagy Abonyi Melinda. Apertúra, 2012. tavasz. URL:

http://uj.apertura.hu/2012/tavasz/renard-a-halal-es-a-kagylo/