Most, hogy végignézek az életemen, nagyon szomorúnak találom, hogy azt mondták, titkoljam az identitásomat – nem sok etnikai csoportnak mondják: »tegyél úgy, mintha másvalaki lennél« – és ez nagyon, nagyon szomorú. Ennek véget kell vetnünk; először nekünk kell többre tartanunk magunkat, hogy mások is értékelni tudjanak minket.

Ian Hancock

A Franciaország ellen vívott algériai függetlenségi háború idején Frantz Fanon társadalomtudós gyakorló pszichológusként dolgozott Algériában. Tapasztalatainak leírása során feljegyzett egy történetet egy férfiről, akitől távol állt a politikai harc, mégis rögeszmésen úgy hitte, hogy algériai társai összeesküvőként és árulóként – a franciák embereként – tekintenek rá. Annyira nyomasztotta, hogy másnak látják, mint aki valójában volt, hogy nekirontott a francia katonáknak, megpróbálta kitépni a fegyvert a kezükből, és követelte, hogy tartóztassák le, miközben azt kiáltotta: „Algériai vagyok!” Később a férfi azt mesélte, hogy a francia katonák boldoggá tették azzal, hogy leütötték – ezáltal az ellenségüknek ismerték el. [1]

Mindenki számára létfontosságú, hogy elfogadják az identitását, a státuszát, de úgy gondolom, hogy mindenekelőtt a romáknak. A romákkal szemben tanúsított nyilvánvaló közömbösség és a kéréseinket fogadó süketség gyakran épp abból ered, hogy nem történik meg a többségi társadalmak és a velük élő romák közötti lényegi különbség felismerése. Az Egyesült Királyságban például az a felajánlás, hogy elszállásolják azokat a vándorló romákat, akiknek nomád természetét nem lehet tolerálni, nem tesz lényegi különbséget a roma és a nem roma társadalom tagjai között – a nem romák számára kielégítő megoldásnak meg kell felelnie a romáknak is, az ajánlat visszautasítása pedig ellenséges magatartásnak számít. Tehát az elismerés a kulcs. De milyen elismerésről van szó? Elismertnek lenni mint micsoda? És ki által? Ezeket a kérdéseket körbejárva, a személyes tapasztalataimra, elméleti és filozófiai fogalmakra támaszkodva a romák elképzelhető jövőjének vélhetően termékeny útját vázolom. Ez az út két feladatot is magába foglal: önmagunk küzdelmes meghatározását azáltal, hogy felismerjük, és felszabadítjuk azokat a szimbólumokat, amelyek kijelölik, hogy kik vagyunk és kik lehetünk, és az azzal járó küzdelmet, hogy ezt a meghatározást elismertessük és elfogadtassuk. Az önmeghatározással járó erőfeszítések döntő fontosságúak, ha nekikezdünk az önmagunk elfogadtatásáért vívott harcnak.

Elismerés

A társadalom jobban szereti, ha a romák hallgatnak, és ha láthatatlanok maradnak – nem akarnak minket hallani, nem akarnak minket látni. És ahogy a nyelvész, történész, politikai szószóló Ian Hancock a nyitó idézetben rávilágít, mi gyakran magunkra vállaljuk a hallgatás terhét, és egyúttal elfogadjuk azokat a szimbólumokat is, amelyek a láthatatlanságunkat biztosítják. Írtam már erről korábban, és a megfelelő időben még fogok írni. Most mindössze azt állítom, hogy ahhoz, hogy az elismerés iránti igényünk világos és egyértelmű legyen, fontos, hogy véget vessünk a hallgatásnak, és elutasítsuk a láthatatlanságunkat biztosító szimbólumokat. De először vizsgáljuk meg azt a kérdést, hogy mit jelent az elismerés iránti igény.

Hadd szemléltessem néhány példával a világból.

Ausztrália gyarmatosításakor a 18. században egyszerűen figyelmen kívül hagyták a bennszülött lakosságot – a kontinenst terra nulliusnak (lakatlan földnek) nyilvánították, amelyre a brit uralom tartott igényt. Amikor 1901-ben Ausztrália független állammá vált, az ausztráliai bennszülöttek el nem ismert helyzete még rosszabbra fordult. Tulajdonképpen az állam törvényeibe foglalták a kirekesztést. Az alkotmány 127. paragrafusa törvénytelennek minősítette, hogy számon tartsák a „bennszülött őslakosokat” a Nemzetközösség népei között, a 25. paragrafus pedig lehetővé tette, hogy az ausztrál állam bizonyos embereket a faji hovatartozásuk alapján kizárjon a szavazásból.

178987_297865363647199_1813864937_n

Delaine Le Bas: The Politics of Fear, 2008. Installáció.

Ausztrália bennszülött lakosai ettől kezdve harcolnak az alkotmány módosításáért. 1967-ben hatályon kívül helyezték a 127. paragrafust, így végül az őslakosokat is a Nemzetközösség népei közé sorolták. A 25. paragrafuson (és a kapcsolódó cikkelyeken) azóta is dolgoznak.

A Montgomery Haladás Egyesület 1955 telén tartott gyűlésén Martin Luther King, az afro-amerikai polgárjogi mozgalom vezetője azt mondta:

Egy komoly ügy miatt gyűltünk össze ma este. Azért vagyunk ma itt, mert mindenekelőtt amerikai állampolgárok vagyunk, és elhatároztuk, hogy állampolgárságunk teljes jogkörű kiterjesztéséért folyamodunk.

Eljön az az idő, amikor az embereknek elegük lesz abból, hogy az elnyomás vas lábaival tapos rajtuk. Eljön az az idő, barátaim, amikor az embereknek elegük lesz abból, hogy a megaláztatás szakadéka felett egyensúlyozzanak, miközben a szűnni nem akaró kétségbeesés sivársága járja át őket. Eljön az az idő, amikor az embereknek elegük lesz abból, hogy az élet júliusának ragyogó napfényétől megfosztva az alpesi november dermesztő hidegében álljanak. [2]

Ez a beszéd mérföldkő volt a fekete amerikaiak érzésvilágának megfogalmazásában, válasz Rosa Parks gesztusára, amellyel megtagadta, hogy átadja a „csak fehérek számára” fenntartott ülőhelyet egy alabamai buszon, s amely a polgárjogi mozgalom mérföldkövét jelentette. Az ezt követő események méltán híresek, az azonnali válaszreakció – a szervezett buszbojkott – világos követelése volt annak, hogy a fekete amerikaiakat teljes jogkörű, az Egyesült Államok alkotmánya által elismert és védett amerikai állampolgárként kezeljék.

h-Paradise+Lost...+Damian+Le+Bas

Damian Le Bas: Romani Underground, 2007.

Az elismerés iránti igény tehát az odafigyelésnek, a befogadásnak és a tiszteletadásnak a kérése. Annak a kérése, hogy az emberek sajátos értékeit, társadalomhoz való hozzájárulásukat felismerjék és elfogadják. Az ausztráliai bennszülötteket a világnézetük lehetséges előnyei ellenére vették (és veszik) semmibe, 1967-ig emberként sem ismerték el őket. Az őslakosok azért harcolnak, hogy bennszülött jelenlétük, szükségleteik, továbbá kultúrájuk biztosított legyen Ausztrália jelenkori elképzelésében. A fekete amerikaiak követelése, hogy meghallgassák őket, hogy „teljes jogkörű állampolgárságot” kapjanak, hogy „az élet júliusának ragyogó napfényében állhassanak”, az elismerés igénylése volt, és még mindig az. Annak a vágya, hogy odafigyeljenek rájuk, hogy befogadják őket, és megadják a nekik járó tiszteletet.

Az elismerés, fogalmazzunk így, egyszerű elképzelés, és sok értelemben alapvetőbb, mint az egyenlő javak és lehetőségek igénye. Ezzel elérkeztünk a következő kérdéshez: Miként vonatkozik az elismerés a romákra? Hadd hozzak fel ismét néhány példát.

1942 és 1943 között a cseh romák számára Dél-Bohémiában, Letyben létrehozott haláltáborban olyan szörnyű körülmények között tartották a foglyokat, hogy sokuk (a gyermekek többsége) tífuszban és más betegségekben meghalt. Azokat, akik életben maradtak, Auschwitz-Birkenauba szállították. [3] Lety kétségtelenül a Porajmos (roma holokauszt) szimbóluma lett, jelenleg mégsem a megemlékezés vagy a gyász helye, a területen egy sertéstelep üzemel. A 2005 áprilisában hozott, a telep eltávolítását elrendelő európai parlamenti döntésre érkező válasz a szenvedés sajátosan roma jelképének tagadása volt. A cseh elnök, Václav Klaus ugyanis azt állította, hogy „a letyi munkatáborba nem kizárólag a romák kerültek, hanem azok, akik visszautasították a munkavégzést. Lety nem volt koncentrációs tábor a szónak abban az értelemében, amelyről bármelyikünknek ösztönösen Auschwitz és Buchenwald jut eszébe.” [4] Ez ahhoz a felismeréshez vezethet minket, hogy a romáknak szüksége van szimbólumokra és helyekre, hogy szembenézzenek a történelmükkel, illetve hogy a halottaikról való megemlékezés egyszerűen hiányzik.

macktheknife

Damian Le Bas: Mack the Knife, 2002. Akril, vászon. 150 x 120 cm.

Az Egyesült Királyságban az 1968-as Táborhely Biztosító Törvény [Caravan Site Act] alapján a helyi hatóságok kötelesek voltak karavánhelyeket biztosítani a brit romáknak. A brit kormány problémája az volt, hogy hogyan kezeljék a cigányok (sic) vándorlását. A felajánlott karavánhelyeket részletes tervek szerint és olyan alapvető szükségletek alapján tervezték, amelyek a nem roma társadalom számára elfogadható minimális életkörülményeknek feleltek meg. Ahogyan Judith Okely kultúrantropológus írja:

Sok hivatalos karavánhely azt tükrözte, hogy a közrend és a magánélet kombinációjának megvalósítására törekedtek: a karavánokat egyenes vonalakban helyezték el. A terv felülnézeti képe egy építész számára „rendesnek” tűnik, az elhaladó motorosok pedig azt látják, hogy a karavánok sorai tudatosan elhelyezve, „ellenőrzés alatt” állnak… Abból a feltételezésből indultak ki, hogy minden karaván vagy család különálló egység, amely a szomszédokkal csak minimális szinten akar érintkezni…

Amikor a cigányok választják az elrendezést, akkor a lakókocsikkal gyakran kör alakban parkolnak, és egyetlen bejáratot hagynak… A lakókocsik és azok lakosai mindenki számára láthatóak. Amikor a táborok lakóit – általában egy politikai csoportot létrehozva – ők maguk választják, akkor nincs szükségük egyedüllétre és a szomszédokkal szembeni védelemre. Még éjszaka is csak néhányan húzzák be a függönyt. [5]

A törvény hatástalannak bizonyult a kormány számára, és azóta hatályon kívül helyezték, de a törvény alapján épített helyek javarészt a nem roma kulturális normákat és szükségleteket szem előtt tartva készültek el. Azt, hogy a család vagy a közösségi tér roma elgondolása különbözik ettől, gyakorta nem vették tudomásul, és nem fogadták el.

486225_297858823647853_144418058_n

Delaine Le Bas: No Place Like Home

2008 júliusában, Olaszországban, két roma testvér, Cristina és Violetta Djordjevič (13, illetve 11 éves) vízbe fulladt a nápolyi Torregaveta strandon, ahová az unokatestvéreikkel mentek bizsukat árulni. A vízben fedezték fel őket, majd a testük egy részét törölközőkkel lefedve három órán keresztül, amíg értük nem jöttek, a parton hagyták. Ez alatt a fürdőzők folytatták a napozást, ettek-ittak, úsztak, beszélgettek és játszottak, nyilvánvalóan teljes közönnyel kezelve a tény, hogy a gyermekek holtteste pár méterrel odébb található. Laura Boldrini, az Egyesült Nemzetek Szervezete Menekültügyi Főbiztosságának szóvivője a következőket nyilatkozta:

Az elmondások alapján úgy tűnik, hogy jóformán senki sem avatkozott közbe, hogy megmentse ezeket a gyerekeket, még a haláluk is teljesen közömbösen érintette az ottlévőket: miközben a gyerekek holtteste ott hevert a parton, az emberek továbbra is jól érezték magukat. Kíváncsi vagyok, hogy ugyanígy viselkednek-e, ha a szóban forgó gyermekek olaszok, nem pedig romák. [6]

A gyermekek életét nem tekintették, nem ismerték el olyan értékesnek, mint bármely más emberi életet, mert romák életéről volt szó.

Ezek az esetek – sok más eset mellett, melyeket a romák elmondhatnának – jól szemléltetik, hogy miért olyan fontos az elismerés, hiszen annak a kudarcát és visszautasítását mutatják, hogy a romákat különlegesnek, értékesnek és tiszteletreméltónak ismerjék el. Az elismerés elérése nemcsak hogy fontos, hanem létfontosságú. Világos tehát, hogy mit is kellene hogy jelentsen az elismerés, hogy miért is számít, de mielőtt továbbmennénk, néhány dolgot tisztáznunk kell. Az ok igen egyszerű: nem teszi meg az elismerés bármely formája.

Paul Michael Garrett szociológus írja, hogy a fentiekben tárgyalt egyszerű tagadás vagy az elismerés hiánya mellett hasznos, ha az elismerés három másik formájával is számolunk. [7]

Először is az ellenséges vagy negatív elismeréssel, amely negatív sztereotípiákon alapul, mint hogy a romák törvénytelen bűnözők, koszos vándorlók, kulturálatlan írástudatlanok, primitív ártatlanok vagy az utak és mellékutak gondtalan vándorai. Láttuk már ezt a fajta elismerést, és nem kérünk belőle.

1138226_orig

Daniel Baker: Sign looking glass, 2005. Fémlemez, zománcfesték, 21 x 87 cm.

Másodszor a bürokratikus vagy kipipálható [Tick-Box] elismeréssel, amely a hivatalos adatnyilvántartáshoz, valamint az intézményes ellenőrzéshez szükséges. Bizonyos szempontból ez valóban fontos. Például 2011-ben tűnt fel először a „roma” és az „utazó” [8] [traveller] kategória az Egyesült Királyságban tartott hivatalos népszámláláskor – ezeket a csoportokat jelenleg hivatalosan a nemzet népei között tartják számon. Más szempontból az elismerés e formája egyáltalán nem emberségesebb, mint az elutasítás – az utolsó dolgok egyike, amely Cristina és Violetta Djordjevič-csel történt, mielőtt a nápolyi strandra mentek, az volt, hogy a hatóságok az itáliai romák nyilvántartását és ellenőrzését előíró új kormányi szabályozás értelmében ujjlenyomatot vettek tőlük. Az elismerés e formáját sem szeretnénk.

Harmadszor a pozitív vagy komplex elismeréssel, amelyre szükségünk van, amely a különböző kulturális értékek, gyakorlatok és nézőpontok tudatosítását, megbecsülését és befogadását jelenti – amely nem épít könnyedén a sztereotípiákra, sem közönyösen az etnikai létszámra. A pozitív elismerés inkább termékeny és árnyalt tudatosítása annak, hogy mit jelent a romák számára romának lenni, és hogy a romaság mit ad hozzá a többségi társadalmak kollektív identitásához. Ez az elismerés az, amely számít.

Tehát komplex elismerésre van szükségünk, de a fogalom érthetősége kedvéért hadd utaljak a az elismerés elméletének jelentős teoretikusára, Axel Honneth munkájára. Honneth a modern társadalmak által felfogott elismerés három alapvető értelmét azonosítja. [9] Az egyén szintjén az elismerés szeretetet jelent – felismerjük és viszonozzuk azon egyének szükségleteit, akikkel a legszorosabb kapcsolatot ápoljuk. E jelentéstől távolodva az elismerés alatt a tisztelet formális, jogi kapcsolatait értjük – felismerjük egymásnak mint társadalmi egyéneknek az egyenlőségét és autonómiáját. És végül az elismerés szociális megbecsülést is jelöl – elismerjük és értékeljük azokat a készségeket és képességeket, amelyekkel a szélesebb társadalmi közösséget gazdagítjuk. Amikor elismerésről beszélek, a komplex elismerést értem alatta, az elismerést, amely szeretetre, tiszteletre és megbecsülésre épül.

2387183_orig

Daniel Baker: Invisible Histories: the Book of Roma Knowledge Volume 1

Az elismerés igénye, valamint az elismerésért folytatott küzdelem mindegyikünk számára fontos, különösen a romáknak – mi nélkülözzük, nekünk van szükségünk rá. Legegyszerűbben az elismerés annak a kérése, hogy meghalljanak minket, hogy helyünk és hangunk legyen abban a társadalomban, amelyben élünk. Én a komplex elismerést szorgalmazom – nem a könnyen előhívható sztereotípiákat és a hivatali „kipipálhatóságot”. A komplex elismerés önmagunk és azok szeretete, akikkel kapcsolatban állunk, a kapcsolatokon belüli autonómia és egyenlőség tiszteletére hív, és egyben társadalmi feladatunk és kötelességünk. Magába foglalja azoknak az értékeknek, készségeknek, képességeknek és sajátos dolgoknak a megbecsülését, amelyekkel a társadalmat gazdagítjuk. Fontos megjegyezni, hogy az elismerés e formája felvet valamit, ami eddig minden kísérletből hiányzott, melynek célja a romák elfogadtatása volt. Ez az elismerés a romákat a társadalom jogos közreműködőinek tartja, és körültekintően figyelembe veszi a romák társadalmi hozzájárulását és a világnézetét – nemcsak egyszerűen azért, hogy meghatározza a szerepünket a jelenkori társadalmak alakításában, hanem mert az elismerés e formáját a jövő társadalmainak építésekor a lehetséges megoldások forrásának tekinti. A világunk folyamatosan változik, és a „nemzetiség” és a „nemzeti identitás” régi kapitalista jelentése egyre kevesebbet és kevesebbet jelent. Most, hogy a jelenlegi rend múlékonysága nyilvánvaló, és az ellentét csak növekszik az ellenállás miatt, elérkezett az idő, hogy belássuk, hogy a világ legalább annyit nyer a romák elismerésével, mint a romák azzal, hogy elismerik őket.

Rekonstrukció

Korábban felvetettem két egymással összefüggő küzdelmet – az önmagunk meghatározásáért és az elismerésért folytatott harcot. Már sokat mondtam az elismerésről, de keveset a meghatározásról. Önmagunk meghatározása tulajdonképpen létfontosságú, mivel e nélkül nem reménykedhetünk az elismerésben. De mit is jelent a meghatározásért folytatott küzdelem, és miért lényeges?

Hogyan válaszolnánk arra a kérdésre, hogy „Kik a romák?” A válasznak nem kell egyenesnek lennie. Nem gondolom, hogy annak kell lennie. De a válaszunk meghatározza, hogy hogyan kezeljük az elismerés ügyét. A meghatározás folyamatával három módon foglalkozhatunk. [10] A következőkben ezeket tekintem át a számomra leginkább ismert jelenkori kontextust használva: a modern Egyesült Királyságét.

Az egyik módja annak, hogy meghatározzunk valamit, az, hogy a közmegegyezést vesszük alapul.  Például ahhoz, hogy meghatározzuk a művészet jelentését, megvizsgáljuk, hogy az emberek többsége mit tart művészetnek, és mit nem. A népszerű meghatározást nézve a modern brit népi elképzelés szerint a romák és az utazók tolvajok, törvényszegők, lejmolók, koszosak és erőszakosak. Ez a negatív elismerés. A népszerű meghatározás tehát egyértelműen rossz kiindulópont.

640px-Vincent_van_Gogh-_The_Caravans_-_Gypsy_Camp_near_Arles

Vincent van Gogh: Karavánok – Cigánytábor Arles közelében, 1888. Olaj, vászon, 45 x 51 cm. Musée d’Orsay, Párizs.

A meghatározás másik módja, hogy formálisabb értelmezésekhez fordulunk. Például amíg a többségünk az orvosokat az orvostudomány szakértőinek tartja, a hivatalosabb definíció szerint az orvosnak jó néhány kritériumnak kell megfelelnie: elismert orvosi diplomával, működési engedéllyel kell rendelkeznie, regisztrálnia kell a megfelelő orvosi tanácsnál, és így tovább. Ez a fajta hivatalos meghatározás széles körben érvényesül a romáknak és utazóknak járó tiszteletet biztosító kormánypolitikában és a szociális gyakorlat irányelveiben.

A hivatalos meghatározások sok esetben jelentősen különböznek a népi meghatározásoktól, de általában nem – a romák hivatalos meghatározása az Egyesült Királyságban megegyezik a népszerű meghatározásukkal, jóllehet többnyire nyílt rasszizmus nélkül. Hogy néhány példával szolgáljak, az 1960-as évek végén a brit kormány kötelességének érezte, hogy megoldja a „cigány” táborok és népcsoportok helyzetét, és keményen dolgozott, hogy meghatározza azokat. A különböző bizottsági jelentésekben felbukkanó és a politikai csoportok által használt meghatározások folyamatosan arról tájékoztatták az egykori államvezetés tagjainak túlnyomó részét, hogy a romák tanulatlanok, egészségtelenek, elszigeteltek és nem együttműködőek.

Hasonló meghatározásokat találunk a hivatalos szabályozásban és intézkedésekben a mai napig. Az Egyesült Királyságban több roma tapasztalhatta meg a bebörtönzést a bírósági tárgyalás előtt – a vizsgálati fogság rendszere miatt –, mint bármely más csoport. [11]

Ez főleg annak köszönhető, hogy a csoport „megrögzött nomadizmusát” a törvényellenességhez és felelőtlenséghez köthető problémaként értékelik. Sok más esetet felhozhatnánk a romák hivatalos definícióira, de röviden a romákat iskolázatlannak, törvénykerülőnek, ápolatlannak és antiszociálisnak határozzák meg. Világos a probléma a hivatalos meghatározással, legalábbis az elismeréssel kapcsolatban. Másrészről ez a fajta definíció legjobb esetben is csak „kipipálható” elismerést kínál – az etnikai létszám megállapítását. A legrosszabb esetben valami jóval ártalmasabb felé vezet. Gyakran a hivatalos meghatározás a hivatalos intézkedések eszközévé válik, amelyek célja a romák elhallgattatása és láthatatlanná tétele. Térjünk vissza az Egyesült Királyság kormányának 1960-as, 1970-es projektjéhez. A hivatalos meghatározás alapján a romákat írástudatlannak, egészségtelennek és lényegileg nomádnak minősítették. A hivatalos intézkedés célja a letelepítés volt, és annak folyományaként, az oktatás és az egészségi viszonyok fejlesztése. De ha a romákat írástudatlannak, egészségtelennek és nomádnak bélyegezzük, majd elkezdjük eltávolítani ezeket a jellemvonásokat, akkor, ipso facto, a romákat tüntetjük el. [12]  Még egyszer: nem ilyen elismerésre vágyunk.

A harmadik módja annak, hogy definiáljunk valamit az, ha a fókuszt arról, hogy az a valami mi is valójában, vagy mi volt, arra helyezzük, hogy milyen legyen, és mire akarjuk használni. Ez a rekonstrukciós meghatározás. Ez a fajta meghatározás ahelyett, hogy azt nézné, hogy hol vagyunk, arra helyezi a hangsúlyt, hogy hol szeretnénk lenni.

Felesleges is mondanom, hogy a meghatározásnak e módját tartom létfontosságúnak a romák számára. Két fontos elemét kell kiemelnünk: először is annak a kijelölését, hogy mit szeretnénk meghatározni, másodszor pedig a munkálkodást, hogy azt a meghatározást elfogadtassuk. Eldöntjük, hogy mit szeretnénk látni, majd azon dolgozunk, hogy megvalósuljon. De mit jelentene ez a meghatározási kísérlet a romák számára?

A rekonstrukciós meghatározást nem propagálták tudatosan és átfogóan az Egyesült Királyságban, de fellelhetők a töredékei – egyes emberek csoportjai, akik aktívan elkötelezettek valami iránt, nagyon rokonszenveznek vele. Angol viszonylatban érdemes megemlítenünk olyan művészeket, például e könyv társszerzőjét, Daniel Bakert, valamint Damien Le Bas-t és Delaine Le Bas-t, akik meghatározó szerepet játszanak az élő brit roma kultúra, nem a roma művészet, hanem azon művészek kutatásában és elfogadtatásában, akik romák.

1408460_orig

Daniel Baker: Charm series (infant), Fémlemez, zománc, 100 x 70 cm.

Az általam használt fogalmakkal kifejezve ezek az emberek nem valamiféle hivatalos meghatározás szerinti kívülállók, sokkal inkább azok, akik – a Greenwichi Egyetem román tudományok professzor emeritusa, Thomas Acton által szorgalmazott szerepet betöltve – „tudatosan játszanak az identitásukkal”, és lehetővé teszik számunkra, hogy „felismerjük: a konstruktív, eredményes művészi ábrázolások létrehozásában legalább annyira fontosak a művészek, mint a tudósok vagy a politikusok”. [13] Ha a szemléletüket a roma rekonstrukciós kísérlet jelének tekintjük – és azt gondolom, hogy annak kell –, akkor egyértelmű, hogy mindez magába foglalja a kultúránk ünneplését, kutatását és kiterjesztését. Fontos leszögeznünk, hogy a kultúránkat nemcsak mint tárgyi leletet ünnepeljük, a naiv múltat jelképező eltűnt hagyományt, amely megerősíti a nem roma elképzelést a „vándorló ártatlanokról” és „valódi cigányokról”. Egy élő, növekvő, mozgásban lévő dolog ünneplésének és kutatásának kell lennie. Azon sajátos dolgok felfedezésének, amelyeket értékelünk és megbecsülünk azokban az emberekben, akiket szeretünk, és akikkel a legszorosabb kötelék köt minket össze. Felhívásnak kell lennie azon kultúra egyenlőségének és autonómiájának tiszteletben tartására, amely azokat a sajátos értékeket nyújtja, amelyeket ápolhatunk, és amelyeket magunkban is szeretünk. És őszinte kérésnek kell lennie, hogy az általunk tisztelt dolgokat és a kulturális hozzájárulásunkat a társadalom egésze ismerje és fogadja el.

A rekonstrukció elismeréshez vezethet.A rekonstrukció a romák számára tettekkel, kutatással és az önmagunkat és a jövőbeli lehetőségeinket meghatározó kulturális képzelet működésével jár. Hangosan és határozottan ragaszkodnunk kell ahhoz, hogy a definíciókat annak a jelölőiként lássák, hogy mit jelent a romák számára romának lenni. És mivel magába foglalja a népszerű és hivatalos meghatározás(ok) őszinte elutasítását, egyúttal a szégyen nélküli láthatóságot és a hallgatás hajlíthatatlan visszautasítását is jelenti. Meghatározzuk és megvizsgáljuk, hogy milyenek a romák, és addig mondjuk és mutatjuk, amíg nem látják és hallják.

Sokfajta lehetősége van a romák rekonstrukciós meghatározásának. A szimbólumok létrehozását érintő elmélkedésnek folyamatosnak, együttműködőnek és dialogikusnak kell lennie. Mielőtt felkínálnék egy lehetséges értelmezést, szeretném tisztázni, hogy bár a roma művészek, írók és gondolkodók foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, ezt nyíltabban és láthatóbban kell tennünk. Hallhatóan kell egyetértünk, vagy egyet nem értenünk, és örülnünk kell a hallhatóságnak. Világosan emlékszem, hogy a nagymamám azt mondta: „Büszke lehetsz arra, aki vagy, de a világnak nem kell ezt tudnia.” Az édesanyám pedig mantraként ismételgeti, és közben azt kívánja, hogy bár ne lenne igaz. Ők sokat veszítettek volna, ha megtagadják a hallgatást és a láthatatlanságot: munkát, ételt, biztonságot. Számomra és a hozzám hasonlók számára a hallgatás és láthatatlanság elutasítása már nem ezt jelenti. Ha igazam van, és a rekonstrukciós meghatározás az útja az elismerésnek, sokkal többet veszíthetünk, ha nem utasítjuk vissza a hallgatást, amikor megtehetnénk.

A hallgatás megtagadása

Ha tényleg el akarjuk utasítani a hallgatást, még mielőtt befejezném, mondanom kell valamit. Jómagam és a körülöttem lévő romák az elismerést szeretetként értjük. Ha kulturális és szimbolikus értelemben megalapoztuk az általunk szeretett dolgokat, akkor megvizsgálhatjuk, hogy ezek a dolgok miként ébresztenek tiszteletet a romák iránt – továbbá, hogy a társadalom egésze megbecsülést tanulhat ebből. Nem tudom feltérképezni a rekonstrukciós meghatározás szimbólumait a tisztelet és megbecsülés folyamatainak összességében, de elmondhatom, hogy mit szeretek; hogy az hogyan vezet a szimbólumok létrehozásához, és hogy miért gondolom, hogy az önmeghatározáshoz használt szimbólumrendszer részének kéne lennie. Számomra a nomadizmus a romaság szeretetre méltó kulcsszimbóluma, amelyet szükségszerű meghatároznunk magunk számára.

gypsyland-2007

Damian Le Bas: Gypsyland, 2007. 62 x 88 cm.

Két okból is beszélnünk kell a nomadizmusról. Először is e szimbólumot tartom a romaság nagy szimbólumának, és ez az, amit igen gyakran észreveszek azokban, akiket szeretek, és észrevesznek rajtam azok, akik szeretnek. Másodszor ez a szimbólum az aggodalmak legfőbb forrása, ezért muszáj a meghatározását az irányításunk alá vonni: nekünk, romáknak kell megvizsgálnunk, rekonstruálnunk és hallhatóan kijelentenünk, hogy mit jelent ez a szimbólum a romák számára.

Hogyan látom a nomád létet azokban, akiket szeretek, és miért tartom elismerésre érdemesnek? Fontos leszögeznünk, hogy habár a nomadizmus a romák központi, értelmező szimbóluma, az mélyebb és jóval komplexebb, mint ahogyan azt az egyszerű nem roma meghatározások mutatják. Amikor a nomadizmusra mint az általam, romaként szeretett dolgok és emberek szimbólumára gondolok, akkor nagyon sajátosan értelmezem. A roma nomadizmus nem csak valamiféle tett a világban, hanem világlátási mód. Amit a hozzám legközelebb álló romákban szeretek, és amit bennem szeretnek, az az, hogy a nomadizmusunk egyfajta lencseként működik, amelyen keresztül a világot látjuk. A nomadizmus ilyen fajta értelmezésének jelentős hatása lehet, és ebben nagyobb lehetőséget látok a tisztelet és a megbecsülés kiváltására. A nomadizmus ebben az értelemben azt jelenti, hogy semmi sincs befejezve és elintézve – nem ülhetünk a babérjainkon. Azt jelenti, hogy soha semmit nem lehet megoldani, a problémák csak meghatározott helyeken problémák, a megoldások pedig lehetővé teszik számunkra, hogy megtegyük a következő lépést. Mély pragmatizmusról van szó, amely mélyen áthatja a filozófiai gondolataimat. Mi, romák mindig a várható fordulatokon tartjuk a szemünket, és ha változás áll be, mi is változunk. Lépésről lépésre haladunk előre, így közelítünk minden új terep felé. Az állandóság hiú remény. A dogma az állandóság fetisizálása. A konfliktus a természetes átmenetiségnek való ellenállásból fakad. Ez a roma szimbólum, gondosan megvizsgálva, irányt mutathat mindenki számára. Ahelyett, hogy lehorgonyoznánk és a mozdíthatatlanság szemébe bámulnánk, a roma nomadizmus kiutat keres a hajthatatlanság gyűrűjében. Többet is mondhatnánk e roma szimbólum implikációiról, mindenesetre azt gondolom, hogy önmagunk meghatározásának kulcsáról van szó.

Végezetül hadd térjek rá a második okra, amiért azt gondolom, hogy a nomadizmus szimbóluma a rekonstrukciós meghatározás része kell hogy legyen. A roma szimbólumok és szimbólumteremtés gazdagsága és mélysége ellenére gyakran elhallgattatnak minket. Az elhallgattatásnak megvannak az előnyei; a meghallgatásnak pedig nagy ára lehet, amikor az elhallgattató hatalom keresi a lehetőségeket, hogy erejével eltörölje a minket meghatározó szimbólumokat. Ahol a romák hallgatnak, ott a mások által kijelölt szimbólumok válnak a romákat jellemző ismertetőjegyekké. E gyakorlat káros hatásai világosak, ha a nomadizmus szimbólumára gondolunk. A nem romák többsége számára a nomadizmus fogalma egyszerű: cselekvés a világban, mozgás és átmenetiség. Ez a fajta szimbólum-meghatározás számos okból problematikus. Először is az ártatlan vándorok romantikus értelmezését táplálja, az állandóság nélküli gondtalansággal, a mitikus, „valódi” romákkal, akik nem vagyunk, és nem is lehetünk. Mivel a szimbolikus elvárásoknak nem tudunk megfelelni, marad az elutasítás és az el nem ismerés. Másodszor a nomadizmus nem roma értelmezése a bűnözés és a felelőtlenség sötét szimbólumaihoz kötődik. E nézőpontból a romák a semmiből érkeznek, kihozzák magukból a legrosszabbat, és eltűnnek az éjszakában – névtelenül és ismeretlenül, mindig úton vannak, és sosem felelősek semmiért. A nem romák azon vannak, hogy eltöröljék ezt a szimbólumot – meg kell szüntetni a nomadizmus fenyegetését. Le kell telepíteni a mozgásban lévőket.

Ha a szimbólumok meghatározását a nem romákra hagyjuk, hol találnánk elismerést? Egy elérhetetlen mítoszban? Vagy egy jelben, mely megsemmisítésre van ítélve? Ez nem elismerés, és nincs hasznára senkinek, a romáknak és a nem romáknak sem. A szimbólum definiálását nekünk kell végeznünk, és mélyebbre kell mennünk az átmenetiségnek és a gyökértelenségnek az egyszerű fogalmainál, és azoknál a jeleknél, amelyeket a nem roma szemiotika számunkra kínál. Az általam kedvelt roma nomadizmus, amelyet a tisztelet és a megbecsülés igényléséhez kell meghatároznunk, sokkal összetettebb szimbólum.

Fordította Huszár Tamara

A fordítást ellenőrizte Füzi Izabella

[A szöveg eredeti megjelenési helye: We Roma: A Critical Reader in Contemporary Art. Szerk. Maria Hlavajova, Daniel Baker. Valiz, BAK, 2013. 32-49.]

Jegyzetek

  1. [1] Lásd. Frantz Fanon: Black Skins, White Masks. Ford. Richard Philcox. New York, Grove Press, 2008.
  2. [2] Martin Luther King, Jr. A Call to Conscience: The Landmark Speeches of Dr. Martin Luther King Jr. Szerk. Claybourne Carson, Kris Sheperd. New York, IPM/ Warner Books, 2001. 3-4.
  3. [3] Lásd Markus Pape: Nikdo vám nebude věřit [Senki sem hinne neked]. Prague, GplusG, 1997.
  4. [4] Roni Stauber, Raphael Vago: The Politics of Memory – Jews and Roma Commemorate Their Persecution. In The Roma – A Minority in Europe: Historical, Political and Social Perspectives. Szerk. Roni Stauber, Raphael Vago. Budapest, CEU Press, 2007. 129.
  5. [5] Judith Okely: The Traveller-Gypsies. Cambridge, Cambridge University Press, 1983. 88.
  6. [6] Nick Pisa: Italians sunbathe next to drowned gipsy (sic) children. (Tartalmazza a Laura Boldrinivel készült interjút.) The Telegraph, 2008. július 20. http://www.telegraph.co.uk/news/worldnews/europe/italy/2437887/Italians-sunbathe-next-to-drowned-gipsy-children.html
  7. [7] Paul Michael Garrett további gondolatait az elismerésről lásd: Paul Michael Garrett: Irish Social Workers in Britain and Politics of (Mis)Recognition. British Journal of Social Work, 38/8. (2005. december) 1357-1376.
  8. [8] A Travellers egy külön csoport, a brit (ír, skót) cigányokat nevezik így. A ford.
  9. [9] Alex Honneth legfontosabb írását a nagyhatású The Struggle for Recognition: The Moral Grammar of Social Conflicts (Ford. Joel Anderson. Cambridge, MA, MIT Press, 1996) című könyvében találjuk, de az itt használt elgondolásait legvilágosabban talán a szintén jelentős elismeréselméleti teoretikussal, Nancy Frazerrel közösen publikált Recognition or Redistribution? A Political-Philosophical Exchange (Ford. Joel Golb, James Ingram, Christine Wilkie. New York, Verso, 2003.) című kötetben.
  10. [10] Egy efféle rekonstrukciós program felvetésekor, valamint a különböző definíciós kísérletek kiemelésekor Sally Haslanger (Gender and Race: (What) Are They? (What) Do We Want Them To Be? No0s,2000/34/1. 31-55. és Future genders? Future races? Philosophic Exchange, 2003-2004/43. 4-27) és Joshua Glasgow (A Third Way in the Race Debate. The Journal of Political Philosophy, 2006/14. 163-185. és A Theory of Race. New York, Routledge, 2009.) amerikai filozófusok munkáira és saját kötetemre (The Philosophy of Race. Durham, Acumen Press, 2012.) támaszkodom.
  11. [11] Lásd például: Colm Power: Irish Travellers: ethnicity, racism and presentence reports. Probation Journal, 2003/50/3. 252-266.
  12. [12] Ezt állítja Derek Hawes és Barbara Perez is a The Gypsy and the State: The Ethnic Cleansing of British Society (Bristol, SAUS Publications, 1995.) című kötetükben.
  13. [13] Lásd Thomas Acton: Modernity, Culture and ’Gypsies’: Is there a Meta-Scientific Method of Understanding the Representation of ’Gypsies’? And do the Dutch really Exist? In The Role of the Romanies: Imagies and Counter-images of ’Gypsies’/Romanies in European Cultures. Szerk. Nicholas Saul, Susan Tebbutt. Liverpool, Liverpool University Press, 2004. 98-116. Acton nyilvánvalóan a Nicholae Gheorghe által mondottakat (The Social Construction of Roma Identity. In Gypsy Politics and Traveller Identity. Szerk. Thomas Acton. Hatfield, University of Hertfortshire Press, 1997. 153-171.) parafrazálja.
Erre a szövegre így hivatkozhat:

Albert Atkin: Rekonstrukció, elismerés, romák. Ford. Huszár Tamara. 2014. Apertúra, nyár-ősz.. URL:

http://uj.apertura.hu/2014/nyar-osz/atkin-rekonstrukcio-elismeres-romak/