Előszó helyett – SOKAN VANNAK!

Azt hiszitek, csak én ácsorgok fényért és szeretetért a város kapuja előtt.
(Bari Károly)

Sokan vannak, és nagyon rosszak az esélyeik. De minthogy van mit mondaniuk a világnak, nekik ki kell mondani, nem szabad hagyni, hogy becsapják önmagukat, ne hagyják becsapni sem magukat azoktól, akik nem mertek és nem mernek végig menni a meredélyen. Ezen az úton végig kell menni. Nekik kell végiggyalogolni szép nyugodtan, becsületesen és végig kell cipelniük mindazt, ami bennük van. A tehetséget, a kétséget és a készséget, mert meg kell mutatniuk a világnak, olyanoknak kell lenniük, mint egy százlábú bogárnak, bármi történik, visszanyúl és az első lábával segít a hátsó lábának. Olyanoknak kell lenniük, akik erős trappban haladnak előre és mindent kibírnak. Sokkal nehezebb dolguk lesz, mint amilyen nekünk volt. Mi, egzotikus vadállatok voltunk. Csodálkoztak és elámultak azon, hogy tudunk írni, és még festünk is. A mi korunkban ezt nem lehetett elképzelni egy cigányról. Amikor a magyar történelemről meséltem, megdöbbentek, merthogy én cigány vagyok. Azt gondolták, hogy aki a magyar történelmet ismeri – én történetesen, és mellesleg ismerem a világtörténelmet is –, az már nem cigány. Ez az állapot egyfajta nyitási lehetőséget biztosított. Még nem féltek tőlünk. (Péli Tamás, 1993. január 23.) [1]

Ki beszél, miről és milyen pozícióból?

Mielőtt belefognánk a rom_nyik [2] (nem-)láthatóságának a formáiról és a láthatóvá válásnak a feltételeiről szóló értekezésbe, egy kijelentést kell tennünk. Jelen szöveget ketten írtuk, különböző társadalmi pozíciókból – sokféle szempont alapján. A kontextust tekintve fontos kiemelni, hogy a rom_nyik (nem-)láthatóságának – meglehetősen komplex témájában mint rom és nem-rom_nyi írunk, különböző tapasztalatokkal és különböző megközelítésekből kiindulva. Nem akarjuk ezen különbségeket elrejteni. [3] Meg akarjuk hagyni őket – az írás jellegében és a tartalom többértelműségében. Szándékunk, hogy a megértés folyamatába az elidegenítés [4] lépjen, és az ebből adódó  többértelműséget és tapasztalatot vezérfonalként használva a következőkben a magától értetődőség és a tudás hatalmi jellegét is megvitatjuk. Ebben a tanulmányban a rom_nyik sok esetben mint konstruált csoport és az uralkodó hatalmi- és láthatósági viszonyokban betöltött funkciójuk és szerepük szerint vannak tárgyalva. Mert éppen ennek a konstrukciónak a problematizálása a cél, ami „a rom_nyikat” statikus kategóriaként konceptualizálja, de különböző módon ellehetetleníti a részvételüket és láthatóságukat, mint személyek. Jelen tanulmány ebből kifolyólag egy konstruktivista és hatalomkritikai tudományos szemléletmódhoz köthető, és nem célja tényeket és igazságokat gyűjteni vagy generálni „a rom_nyikról”. Mindezek mellett azt sem hagyjuk figyelmen kívül, hogy ezen vizsgált terület esetében olyan folyamatokról és struktúrákról van szó, melyek „a rom_nyi” emberek és más emberek valóságát direkt módon érinti. Ebben az írásban egymással és egymáshoz beszélünk, mint személyek, társadalmi pozíciókból, pozicionálásokból kiindulva. Ezt az egymással a (nem-)láthatóság témakörében folytatott párbeszédet  és annak láthatóvá tételét performatív cselekvésként értjük. Azért performatív, mert az írás jellegével és a választott körülményeivel nemcsak a tudástermelés struktúráinak, valamint az ahhoz való mindenkori viszonyunknak a leírását és megkérdőjelezését szeretnénk elérni, hanem mindezt egyben újratárgyalni. Ezért olyan műveletekbe bocsátkoztunk, amelyek felforgató és elbizonytalanító pillanatokat hordoznak magukban; az erre való készséget azonban elengedhetetlennek tartjuk a társadalmi viszonyok és a láthatóság változásaihoz. Jelen írás, teoretikus és tapasztalaton alapuló értekezések mellett, megkísérli felvázolni azokat a feltételeket, melyek megteremtésével az emberek másképp láthatnának, mássá válhatnának, és az eddig megszokottnak vélt társadalmi normáktól eltérő kapcsolatba kerülhetnének egymással. [5]

Amikor ezeket a sorokat írom, harminchat éves vagyok, olyan karakterem és bőrszínem van, amelyet nem lehet azonnal „rom_nyi származásúnak” kategorizálni. Az emberek már néztek olasznak, töröknek, latin-amerikainak és spanyolnak, de csak ritkán németnek. Apám kelet-német, anyám magyar romnyi. „Mi” beásnak [6] nevezzük magunkat. Európában saját nyelvünk és történelmünk van, a négyszáz éves romániai rabszolgaságból kiindulva. Én, személy szerint, a volt NDK-ban születtem, és a szocialista Magyarországon nőttem fel, ahol kívülről sokkal inkább romként, és kevésbé mint német vagy mint magyar voltam kategorizálva. Egész életemet „mások” elképzelései és kategorizálási kísérletei formálták. A rom_nyik a németet, a magyarok a rom_nyit és ők mindannyian egymást próbálták elképzelni, megjeleníteni. Napjainkban, egy demokratikus Európában, lényegében európainak kellene hogy tartsanak „roma származásom” ellenére is. Az pedig, hogy önmagamat többféleképpen tudom meghatározni, vagy hogy egy hibrid kulturális kontextusban jól érzem magam, senkit se zavarjon. Senki se akarja erőszakkal és elnyomással meghatározni, kikényszeríteni, hogy mikor és hogyan éljek, németként, magyarként, romként. Senki se kategorizáljon etnikai alapon, ne redukáljanak tudósok kutatási tárgyává csak azért, mert rom vagyok. Amennyiben a rom_nyik láthatóvá válnak, akkor az egy látható emancipációs folyamat eredménye kell hogy legyen, amiben nemcsak a rom_nyik, hanem minden európai részt vesz. És nemcsak elfogadási szándékkal, hanem azzal a tudatos döntéssel, hogy felhagynak az addigi hegemón cselekvésformákkal, és helyet adnak a rom_nyik számára az önmeghatározásra és láthatóságra. [7]

Egy hatalmi struktúráktól, elhatároló és kirekesztő mechanizmusoktól átjárt társadalom tagjaként írok, amelynek, bizonyos konkrét helyzeteket tekintve, minden tagja ki van szolgáltatva, és amelynek működési kereteit is minden résztvevője egyaránt fenntartja. Viszonyrendszerben szemlélve és ebben az adott kontextusban egy privilegizált pozícióból írok – mivel a „rasszializálódás” [8] társadalmi struktúrájából indulunk ki, amiben az emberek egymáshoz való kapcsolatát a rasszizmus által konstruált különbségek határozzák meg. Csak ritkán azonosítanak vagy redukálnak a különböző identitásaim és hovatartozásaim egyikével, mint zsidó gyökerekkel rendelkező magyar-németet vagy mint a regionális tudományok hallgatóját, mint vegetáriánust, mint nőt. Éppen ezért alapvető fontosságú számomra, hogy felismerjem [9] azokat a struktúrákat, amelyek meghagyják a „többletjelentéseimet”, viszont meggátolják azokat, amelyek – ha láthatatlanul is – de dominánssá tesznek, ezzel megakadályozva mások önmeghatározását. Ebben a szövegkontextusban fontosnak tartom magam nem-romnyiként megnevezni, mert a többséghez tartozók feladata (és mindenekelőtt az ő feladatuk) az egyenjogú létezés és láthatóság feltételeinek a megteremtése, a társadalom minden tagja számára. [10]

A (nem-)láthatóságról

[M]i történik, amikor más írók – történelmükből is kifolyólag  tömegesen dolgoznak a rasszal szemben előítéletes társadalomban? Nekik – csakúgy, mint nekem – az imaginálás nemcsak látás vagy odanézés; nem jelenti az önmagát a másikba való sértetlen belehelyezést sem. A mű akaratává való válást jelenti. [11]

Válni. Valamivé. Láthatóvá válni, észlelhetővé válni, elismertté válni – ez minden megnyilvánulásnak és tevékenységnek az alapvető célja. A (valamivé) válás folyamata tartósan be van ágyazva az őt befolyásoló feltételeknek és kikötéseknek a rendszerébe. És abból kifolyólag, hogy a (valamivé) vált csakis az elismerés révén jöhetett létre, amihez elismerésre van szüksége, nem szemlélhető függetlenül vagy csak önmagában. [12]

Raatzsch André: Kortárs művész vagyok.  2011 c-print. Fotó: Nihad Nino Pusija.

Raatzsch André: Kortárs művész vagyok. 2011 c-print. Fotó: Nihad Nino Pusija.

A fejekben egymásról létező képek gyakorta messze állnak a valóságtól – ezek a képzetek erősen befolyásolják a leírt „másik” reprezentációját. A leírtak és leírók közötti különbség csupán abból áll, hogy hogyan oszlik meg közöttük a „másik” láthatóvá tételéhez szükséges hatalom.

Jelen szöveg a (nem-)láthatóság kialakulásának, feltételeinek a mechanizmusait vizsgálja. [13] A láthatóság megteremtésének folyamatában az erőforrások egyenlőtlen elosztása a folyamatban való részvétel esélyét és annak eredményességét egy aszimmetrikus hatalmi viszonyrendszerbe helyezi. Ebből adódóan a valóságról és igazságról domináns meghatározások keletkeznek, ami a társadalmi hierarchiát, a privilégiumok szétosztását, valamint a szociális megosztottságot minorizált és majorizált [14] összefüggésekké redukálva legitimálja. [15] Ahogyan a „valamivé váltaknak” szükséges az elismerés ahhoz, hogy létezzenek, úgy képesek a domináns valóságkonstrukciók a szubjektivitásokkal kialakított kapcsolaton keresztül fennmaradni. [16]

A reprezentáció a valóság, valamint a nemi, nemzeti és etnikai hovatartozás kategóriáinak a meghatározásáért folytatott küzdelmet tükrözi. [17] A reprezentációs kritikai szempontokat – csakúgy mint a politikai retorikában a „láthatóság” toposzát – a tudomány és politika által „minorizált” összefüggések [18] metszéspontjaiként kell érteni. Ezek megpróbálják a valóságról alkotott normatív és domináns meghatározásokat és reprezentációkat transzformálni azáltal, hogy a „minorizáltságot” előállítják és reprezentálják. [19]

A pillantások mindig váratlanul értek, a buszon, az iskolában, a játszótéren. Ha nem rám, akkor anyámra szegeződtek. 12 évesen már nagyon jól megismertem a rasszista tekintet, elképzelések és mechanizmusok minden jellegzetességét. Rom-ként, cigányként néztek rám és így is tettek láthatóvá. [20]

Amikor a rom_nyik reprezentációjáról beszélünk, feltétlenül meg kell említenünk a diskurzív és társadalmilag minorizált kontextust, és elemeznünk kell az azt fenntartó hatalmi struktúrákat. Ezek a struktúrák megakadályozzák a rom_nyik láthatóvá válását kulturális sokféleségükben, távol és függetlenül a hegemón kánon elképzeléseitől és attól az állítólagos tudástól és konstrukciótól, amely a rom_nyikathomogén csoportként stigmatizálja. [21] A rom_nyikról olyan, általánosan elterjedt történetek vannak a köztudatban, amelyeket Chimamanda Ngozi Adichie kifejezésével „single story”-nak [22] nevezhetünk, vagyis egyoldalú, de igaznak vélt történetnek. Adichie erről azt mondja, hogy megalkotott, kreált sztereotípiák. „És a sztereotípiákkal nem az a baj, hogy nem igazak, hanem, hogy nem teljesek, és az adott történetet az egyetlen történetté teszik.” [23]

Ahogyan a „single story”-ról, úgy a láthatóságról is csak a hatalmi viszonyok kontextusában lehet beszélni. Mindkettőre igaz az, hogy más személyekről egyoldalú, vélhetőleg egyértelmű történetet vagy leírást valóságként határoz meg, és azok többletjelentését és ábrázolásainak sokféleségét elhallgatja. [24]

Nemcsak a rom_nyik közé tartozónak vallom magam, hanem egyidejűleg a kutatói és művészi hivatásom és elhivatottságom által formált és meghatározott társadalmi testben mozgó romnak, magyarnak és európai embernek is egyaránt. Az pedig, hogy mennyire tudok szabadon vagy egyenrangú félként közlekedni mint rom, mint magyar és mint európai ember, az adott országok társadalmi megítéléseinek, politikai elképzeléseinek és az európai szemléletmódnak függvénye.                          

A rom_nyiknak, kevés kivételtől eltekintve, nincsen hozzáférésük az erőforrásokhoz, sem olyan intézményes képviselethez, [25] amely egyenjogú részvételt tenne lehetővé az önmagukról és a társadalomról alkotott reprezentációs politikában és tudásprodukcióban. Rákényszerülnek a reprezentációért és láthatóságért folytatott harcra. Ezt legtöbb esetben a túlélésért és a kirekesztés ellen Európa-szerte megfigyelhető harc kíséri, amely mélyen beleírta magát az európai társadalmak kulturális emlékezetébe. [26]

A „romaként” (romaniként)  való önmegnevezés az 1971-ben Londonban megrendezett Nemzetközi Romani Kongresszusnak (World Romani Congress) a határozata volt. A kongresszuson öt újonnan megalapított bizottság foglalkozott a nemzetiszocialista erőszak, a szociális- és oktatási helyzet, valamint a rom_nyik kultúrájának és nyelvhasználatának kérdéseivel. A „roma” önmegnevezést minden más „idegen” megnevezéssel szemben (cigány, gypsy, gitan) vezették be. A célkitűzések között szerepelt a nemzeti egységnek (Romani Unio) a megvalósítása, a rasszizmus és marginalizálás elleni fellépés, a politikai döntéshozásban való részvétel, az UNO által a rom_nyik etnikai kisebbségként való elismerése és a roma kultúra megőrzése. Napjainkban a „roma” megnevezés a társadalmi, politikai és kulturális láthatóvá válás és láthatóvá tétel küzdelmének a rasszializálódott metaforája lett csakúgy, mint a politikai nyelvhasználatban, ahol tovább redukálódik etnikai, társadalmi és kulturális csoportokat jelölő kategóriák szintjére. A mindennapos szóhasználatban is jól megfigyelhető, ahogyan a roma önmegnevezés egyre inkább elveszíti az eredeti funkcióját és jelentését azáltal, hogy a roma művész, roma író, roma projekt, romakérdés, romakutatás stb. szókapcsolatok társadalmi különbséget teremtő jelzővé válnak, és újabb etnikai kategóriákat és gettókat eredményeznek.

Domináns és dominált (uralkodó és uralt) valóság(ok) viszonya a láthatósághoz

A képzelet a tudatnak olyan módja, amely mentális képet teremt, írja Bowen Jean-Paul Sartre-nak írt válaszában. Magában hordozza a „más” emberekhez és tárgyakhoz való viszonyunknak a rendjét és módját. Ezek a képek, amelyek az uralkodó hatalmi viszonyokban jelenlévő tudásra és asszociációkra épülnek, elő tudják segíteni a sztereotípiák közvetítését és annak kihatását. [27]

De kinek a tudása ez? Ki (re)produkálja, kiről és milyen célból kifolyólag? Állíthatom magamról, hogy a rom_nyik meghatalmazott (autorizált) szószólója vagyok? Ki beszélhet és kiről? Az átlag európai polgár különböző médiák által közvetített, „fogyasztásra kész” képekkel és információkkal táplálja a rom_nyikkal szembeni „(nem-)megértését”. Többek között az integrációs problémákkal és a szegénységgel kapcsolatos vitákat is. Azonban a rom_nyik „problémájának” a hatalmi struktúrákból, a történelemből és a politikai érdekképviselet hiányából adódó okai – amit sorolhatunk a posztkolonializmus, az iskolákban, munkahelyen, az állami és magánintézményekben történő mindennapos rasszizmus és diszkrimináció kategóriájába is – az asszociatív és előítéletes képzetektől befolyásolt „(nem-)megértésnek” nem magától értetődő része (vagy csak kivételes esetekben).

Kialakult, kialakulóban van a rom_nyik láthatósága és az ezzel összefüggő posztulált „igazság”. Ez az „igazság” egy láthatatlan szimbolikus hatalomnak [28] a része, amely a szociális és tipológiai rend fenntartását és reprodukálását szolgálja. [29] Ezek olyan kollektív folyamatok, politikai érdekegyeztetések eredményeként létrejövő szubjektivitások és valóságok, [30] amelyek kezdetben a lehetőségek pluralitását szuggerálják.

Bourdieu az érdekegyeztetésnek ezt a folyamatát a „mások”  hatalmi monopóliumáért és a szociális világ „saját” legitim vagy annak gondolt meghatározásának a „másikra” kényszerítéséért folytatott küzdelemnek nevezi. [31] Ennek a feltételeit azért problematikus megszabni, mert nem minden résztvevő rendelkezik ugyanazokkal az erőforrásokkal és ez az egyenlőtlenség visszatükrözi az aránytalan hozzáférést a hatalom gyakorlásához, amely a társadalmi valóság konstrukcióját alapvetően meghatározza. [32]

Az adott rendszert alkotó csoportok mindegyike, annak a szimbolikus hatalmi rendszernek a részét képezi, ami csak akkor tartható fenn, ha az mind a domináns, mind a dominált résztvevők által elismert, és az egymáshoz való viszonyukból kifolyólag van meghatározva. [33]

Sharon Dodua Otooshoz [34] hasonlóan foglalom történetekbe a mindennapi rasszizmusról és privilégiumokról szóló megfigyeléseimet, annyi különbséggel, hogy én nem mint Németországban élő fekete brit nő, hanem mint Magyarországon és Németországban élő rom írom le azokat. Még most is pontosan emlékszem anyám nevetésére, ahogyan a „privilegizáltakra” rámosolygott. Az emancipált szemlélő azonban megfigyelhette a mosoly mögött „elhallgatott”, saját akarattal rendelkező, elnyomott ember láthatatlan ellenállását. Évek múltán én is „megtanultam”, hogyan kell ily módon mosolyogni. „Stewardess grimasznak” neveztem el, mert az egész történés olyan, mint amikor repülőn utazva, az utas és a stewardess is egyaránt, kölcsönösen felveszi azt a privilegizált és deprivilegizált tartást, amely a stewardessre állandó mosolygást kényszerít, az utassal pedig elhiteti, hogy ez a normális. A repülő pedig a domináns tér, ahol mindez megtörténhet, ahol a kódok adottak, a szerepek pedig nyilvánvalóak, és senki nem szeretné (egyelőre), hogy kényszerlandolást kelljen végrehajtani. 

Újraírható Képek (rewritable pictures). Workshop és kiállítás, 2010. Fotó: Szegedy-Maszák Zoltán

Újraírható Képek (rewritable pictures). Workshop és kiállítás, 2010. Fotó: Szegedy-Maszák Zoltán

A domináns és dominált csoportokról szóló elképzelések azokon a kölcsönösségeken alapulnak, amelynek az a kiindulópontja, hogy az ezeket a csoportokat és az egyenlőtlen viszonyukat osztályozó társadalmi „konszenzus” már eleve adott. [35] Így áll elő a dominált individuumok és csoportok a többséghez való tartozásának és nem-tartozásának a viszonya, [36] akiknek a minorizálása a kizárásukat legitimizálja és fordítva.

Az iskolában a magyar kultúrát a sajátoménak tekintettem. A tankönyvekben nem tettek említést, vagy csak „single story”-ként jelent meg a magyar és európai kulturális és nyelvi kisebbség, a rom_nyik, annak ellenére, hogy az iskolai padokban több ezer rom_nyi vesz részt a kötelező magyar nyelvű oktatásban. Már egyetemista voltam, amikor elkezdtem saját magam utána járni annak, hogy ki is vagyok valójában, mert egyre többen mondták rólam, hogy roma, roma művész, roma egyetemi hallgató, de szinte senki sem beszélt arról, hogy ez mit is takar valójában. Mintha el akarnák hallgatni azt a rom_nyi jelenlétet Európában, amelynek önálló nyelve és kultúrája egybefonódott az európai kultúrával és fordítva. Valami oknál fogva „csak” annak a bizonyos „roma képnek” a folyamatos ismétlése jött létre, amire majd mindenki, gyerekkora óta, kondicionálva van.

Hasonlóan a majorizáltak és a minorizáltak közötti kölcsönös viszonyhoz, a láthatóság kérdése sem a létezés tagadásáról szól, hanem éppen az egyenjogú nyílt létezés bizonyos formáinak a megtagadásáról. [37] Schaffer ezeknek a létezési formáknak, a láthatóvá válás uralkodó körülményeinek és módszereinek [38] a reflektálására szólít fel, ezáltal megnyitva az aktuális reprezentációs viszonyok és a reprezentációs politikai gyakorlatok kritikájához vezető utat.

A láthatóvá válás és „észrevehetőség” [39]  folyamata és hatása

A következő fejezetek a „szubjektum” és „objektum” pozícióról, a hatalom gyakorlásáról és a felelősség elosztásáról szólnak. Ami mellett meg kell említeni, hogy a láthatóság toposza és az azt meghatározó folyamatok az individuumok valós küzdelméről szólnak, a nem biztosított emberi jogokról, az intézményes önkényuralomról és a „legitimizált ignorálásról”. [40]

Morrison szerint a „fekete” testnek az elhallgatással kikényszerített láthatatlansága a domináns kulturális testhez való odatartozás árnynélküliségének az elismerését jelenti. [41] Amivel Morrison a „fekete” személyek létét és önkifejezését meghatározó elhallgatás és nem-(el)ismerés több évszázados, társadalmilag elfogadott gyakorlatát írja le [42] elsősorban az irodalmi diskurzusra hivatkozik, amit a „fehér” amerikai nemzet imaginációjának és narratívájának keletkezésében központi területnek tekint. [43] A domináns kulturális test „előállításához” szükség van a „fekete” testre, amely ennek ellenére sem szabad, hogy (f)elismerhető árnyékot vessen a hegemón tér padlójára, és ha egy pillanatra mégis(csak) megtörténne, csakis az uralkodó kulturális kánon árnyékában teheti meg. „Ez a sötét és állandósult jelenlét […] az irodalmi fantáziában látható, ugyanakkor láthatatlan közvetítő erőként szolgál.” [44]Még abban az esetben is, amikor a szövegek nem „afrikanista” [45] szereplők cselekedeteit mutatják be. „Az árnyék mint implikáció, jel és határvonal lebeg fölötte” [46]és a „rasszizálódott másik” mint az amerikanizáció folyamatának elengedhetetlen metaforája van jelen. Az „afrikanizmus” vagy „amerikai afrikanizmus” alatt Morrison mindazokat a „feltételezéseket, véleményeket, olvasatokat és félreolvasatokat” [47] érti, amelyek az afrikai emberekről és népről alkotott képet jellemzik. Ebben a „fekete” emberek leginkább mint személytelen stigmák szerepelnek, mint a „mások”.

Az irodalom, művészet, filmezés és fotózás a fehérség [48] és „rasszizálódás” kritikájának fontos helyszínévé vált. Hogy a rom_nyi származású írók és művészek az európai kánonban méltó (f)elismerést kapjanak, hogy munkásságuk ne a fehér norma által imaginált „roma kép” reprodukcióját és rekonstrukcióját szolgálja továbbra is, elengedhetetlen a kánonban való rom-európai jelenlét [49] meghatározása.

Az irodalom, művészet, filmezés és fotózás mind próbálkozások a hatalmi viszonyok megváltoztatására. „A fekete emberek mindig mint feketék lettek megjelölve, ez sohasem jelentett problémát. De mi történik akkor, ha az eddig jelöletlen fehérséget egyszeriben láthatóvá teszik? Az önpozicionálás következtében a fehér emberek sérülékenyebbé válnak”, mondja Grada Kilomba. A könyvekben, filmekben és a művészetben a fehérekkel mint adott normával növünk fel. Tehát egyszerűen fordítsuk vissza?Ugyanazt ugyanazzal leküzdeni? „Inkább arról van szó, hogy a fehérséget láthatóvá kell tenni”, mondja Grada Kilomba. „A fehér embereknek nagyon zavarba ejtő önmagukat pozicionálni, mert ahhoz vannak szokva, hogy önmagukat csak mint ember azonosítsák és a fehérséget láthatatlanná tegyék. De nincsen hatalomteljesebb pozíció annál, mint amikor valaki önmagát csak mint ember látja és még a normát is ő szabja meg.” [50]

A rom_nyik hasonlóan az afrikai származású emberekhez évszázadok óta mint az európai „tudás” által „megszemélyesített mások” [51] lettek elképzelve. Láthatóságuk is majdnem kizárólag ebben a keretben (volt) lehetséges és elismert, ami a láthatatlanságukkal majdnem azonos értelmű és hatású. Ehhez a konstruált „mássághoz” ezért nincs szükség személyekre, illetve személyes összeütközésre; egy társadalmi kánonhoz tartozik, amit – az értékelés kontextusában – a rom_nyik ugyanúgy mint a nem-rom_nyik fenntartanak. „A többségi társadalomhoz tartozók közül a legtöbben a »cigányok« ellen irányuló előítélettel nőnek fel, sokszor anélkül, hogy valaha megismertek volna valakit a roma […] kisebbséghez tartozók közül” [52] – írja End.

A (nem-)láthatóság (re-)produkciója

Az olyan kisebbségnek, amelyik nem rendelkezik politikai, társadalmi státusszal, nincsen hozzáférése az erőforrásokhoz, sem az (ön)reprezentációt lehetővé tevő intézményekhez. Ezért kevés olyan eszköz áll a rendelkezésére, amely segítené abban, hogy megvédje, megóvja, és tovább tudja adni a kulturális örökségét, tradícióit, anyanyelvét, és hogy hosszú távon folytatni tudja megkezdett emancipációs mozgalmát Európában.

A második világháború végétől a 70-es évek kezdetéig, és lényegében egészen napjainkig, a kortárs magyar irodalom történeten belül az úgynevezett „roma írók” közül csak Osztojkán Bélát említik a történelmi regény megújítása okán. Más irodalomtörténeti tanulmányokban is csak elvétve tesznek említést olyan roma származású, magyarul és romani nyelven alkotó írókról, mint Bari Károly, Lakatos Menyhért vagy Holdosi József. Teljesen kimaradnak a felsorolásból Szécsi Magda, Balogh Attila, Choli Daróczi József, Jónás Tamás, Kovács József Hontalan, Rostás Farkas György, Nagy Gusztáv vagy Szepesi József. A Choli Daróczi József által 1974-77 között kiadott Rom Som – Roma vagyok című művészeti folyóirat szintén ismeretlen az irodalomtörténészek számára. [53]

A családom megbecsülés és elismerés nélkül, a felejtés és elmúlás árnyékában élte mindennapjait  – mintha (kulturális) száműzetésben, idegen országban volnánk, és csak otthonainkba rejtőzve váltunk ismét rom_nyivá. A családban két nyelvet beszéltek, a magyart és a beás nyelvet. Mindkettő a családom anyanyelve, mintha két anya nevelte volna őket, az egyik idős, távolba néző és csendességében mérhetetlenül bölcs asszony, a másik fiatal, még a helyét keresi, mindig a kevés idejét hangoztatja, és munkába siet. Anyámról biztosan tudom, hogy a hagyományokat és a nyelvet tudatosan nem adta át sem nekem, sem húgomnak, hogy megvédjen a „külvilágtól”. Milyen ez a külvilág? Ma nem beszélem a beás nyelvet. A tudomány ezt a posztkolonializmus vagy a kényszerasszimiláció számlájára írná, csak éppen azt felejtjük el, hogy ez a mai napig folytatódik, és pont azok maradnak láthatatlanok, akik ezt okozzák. Miért?

Azoknak az embereknek, akik nem ismerik, vagy nem tudják a jogaikat megkövetelni, az elnyomás folyamata a mindennapos valóság része. Ebben az összefüggésben fontos az úgynevezett „ethnic mimicry” [54] vagy „túlalkalmazkodás” [55]. Ezek a többségi, domináns csoporthoz való tartozás kívánságát jelölik, ami „normálisként” van elfogadva, és a társadalmi vita- és hatalommeghatározás jogával bír. Ennek gyakori következménye a többségi társadalom fehér normáinak, kódjainak és „karakterisztikájának” a csábítása, az asszimiláció és „adaptáció”, ami következtében a dominancia reprodukálódik. [56]

Amikor Adichie irodalmi munkásságának a kezdeteiről beszél, láthatóvá teszi a csoportok eddig nem megkérdőjelezett, kvázi természetes domináns jelenlétét:

Fiatal író voltam. […] Olyan jellegű történeteket írtam, mint amilyeneket olvastam: mindegyik szereplőm fehér és kék szemű volt, a hóban játszottak és almát ettek […]. Sosem jártam Nigérián kívül. Nálunk nem volt hó, mangót ettünk […]. Mindez arra mutat rá, azt hiszem, hogy milyen könnyen befolyásolhatóak és mennyire sérülékenyek vagyunk egy történettel szemben. […] Én szeretem ezeket az amerikai és brit könyveket, amiket olvastam. […] De a nem szándékolt következménye ennek az volt, hogy nem tudtam, hogy az irodalomban olyan személyek is jelen lehetnek, mint én. [57]

Adichie-t az „afrikai irodalom felfedezése” és ezen túl az afrikai személyek és történetek láthatóvá válása hatalmazta fel nemcsak arra, hogy megkérdőjelezze a „külföldi” vagy hegemón történeteket és azok szereplőit, hanem arra is, hogy írásait és elképzeléseit a saját hivatkozásaival, egyéni látásmódjával egészítse ki – szakítva így azokkal a hegemón történetekkel és elképzelésekkel, amelyek mint afrikai származású írót akarták kondicionálni. Schaffer szerint ebből az következik, hogy a politikai retorika által minorizáltak a „jobb láthatóságuknak”, a társadalmi és társadalmilag releváns létezésüknek” [58] elismerését követelik. A cél legtöbbször a nem fehér személyek reprezentációjának a hivatalos diskurzusban való pozitív elismerése a viktimizáló és diszkrimináló ábrázolás elkerülése révén. [59] A „jobb” láthatóság és a társadalmi létjogosultság követelésekor fennáll annak a veszélye, hogy mindezek „előállítása” során a „megbékélés [olyan] reprezentációkkal [jön létre], amelyek a saját megjelenítésük esztétikai formáival affirmatív módon reprodukálják a hatalmi rendet.” [60]Ennek következtében és a láthatóság mértékének függvényében a központi kérdésfelvetés: hogyan és miként lehetséges a láthatóvá válás? [61]

CONTRACT (Rom><Gipsy). Sostar csoport: {roma} Szerződés az etnikai hovatartozás eladásáról (The contract to sell the ethnicity). 2014 c-print. Fotó: Tulisz Hajnalka.

CONTRACT (Rom><Cigány><Gipsy). Sostar csoport: {roma} Szerződés az etnikai hovatartozás eladásáról (The contract to sell the ethnicity). 2014 c-print. Fotó: Tulisz Hajnalka.

„Avert the critical (racial) gaze from racial object to the racial subject” [62][A kritikai (rasszializált) [63] szemléletet  a rasszializált  objektumról a rasszializált  szubjektumra irányítani”]

Toni Morrison a Játék a sötétben: fehérség és az irodalmi képzelőerő című könyvében már a kilencvenes években rámutat az „afrikai-amerikai jelenlét szükségszerűségére az amerikai irodalom alapjellemzői között”. [64] Morrison fő problémája, hogy „az amerikai irodalom […] elhallgatja az amerikai élmény alapját képező afrikai jelenlétet”. [65] Amennyiben ezt összevetjük a rom_nyik európai jelenlétének problematikájával, hasonlóságot vélünk felfedezni az afrikai és a rom_nyi emberekről alkotott eurocentrikus látásmód hegemón jellegében és gyakorlatában is. Morrison követeli, hogy a „kritikai szemlélet az […] objektumról a […] szubjektumra irányuljon, az ábrázoltakról és elképzeltekről a leírókra és elképzelőkre; a szolgálókról a szolgáltakra.” [66]

Ellentétben a szokott diskurzussal, amely a rasszizmust abból a szempontból közelíti meg, hogy az „milyen hatással van elszenvedőire”, Morrison új nézőpontból közelít: „milyen hatással van a rasszizmus azokra, akik művelik, […] miként hat a rasszista ideológia az uralmon lévők tudatára, képzelőerejére, viselkedésére”. [67] Ennek célja az, hogy megszüntesse a fehér hatalmi struktúrák láthatatlanságát és jelöletlenségét, azaz éppen azt, ami felelős a „mások” legitim nem-elismeréséért és elnyomásáért. „A rasszizmus befolyását azokon [vizsgálják], akik azt fenntartják”, [68]és profitálnak belőle. Morrison, hogy a rasszizmus hatását a „szubjektumon”, a „leírókon” és a „kiszolgáltakon” [69] tudja vizsgálni, érvelése alátámasztásául bevezette az „afrikanizmus” és az „afrikai jelenlét” fogalmát. Az afrikanizmus „a fekete létezésnek a jelentősége és konnotációja, amelyet ma az afrikai emberek képviselnek, csakúgy, mint az ezeket az embereket kísérő, az eurocentrikus tudást képező nézetek, vélemények, olvasatok és félreolvasatok egész skálája”. [70]„Az előítéletek ezen struktúrája alig mutat fel közös kapcsolódást az anticiganizmustól érintett valós emberekkel” mondja End, sőt, „bizonyos értelemben véve önálló életet él”. [71] Morrison azt javasolja, hogy vizsgáljuk meg a rasszizmus működtetését, ami a rasszizmus elkövetőit segítené cselekedetük felismerésében: „[…] hogy az olyan fogalmak, mint a rasszista hierarchia, rasszista kizárás, rasszból fakadó kiszolgáltatottság és felhasználhatóság milyen hatással voltak azokra a nem-feketékre, akik alkalmazták, tagadták, vizsgálták, alakították ezeket a fogalmakat. A rabszolgák tudatát, képzelőerejét, viselkedését tanulmányozó kutatás nagyon értékes. De ugyanilyen értékes komoly intellektuális erőfeszítést tenni arra, hogy megpillantsuk, miként hat a rasszista ideológia az uralmon lévők tudatára, képzelőerejére, viselkedésére”. [72] Ezek a lényegi kérdések mintegy keretbe zárják a láthatóvá tétel és a láthatóvá válás módját és folyamatát, csakúgy, mint azon struktúrák és személyek kritikáját, akik a rom_nyikat a fehér norma hatalmi struktúrájába zárva reprezentálják és láttatják.

Egyes  kutatók, kulturális termelők azon a véleményen vannak, hogy a fekete művészek (artist of color) vagy akár a rom_nyi művészek már csak abból kifolyólag is belépést kell hogy nyerjenek az uralkodó művészeti világba, mert ezzel valamilyen politikailag korrekt irányelv teljesülne. Az ilyen gondolatmenet azt a feltételezést támasztja alá, hogy az aktuális hatalmi struktúrák határozzák meg azt a „normát”, amihez minden másnak igazodnia kell. Azonban az aktuális struktúrák elitisták és kizsákmányolóak. Nem biztos, hogy a „legjobb” művészethez vezetnek el, és nem vezetnek feltétlenül „jó” művészethez sem. Ahol a fehér művészet mint „eredeti” vagy „normális” van elfogadva, és minden „más” művészet mint „eltérő”, „etnikai” és ebből kifolyólag  mint „nem olyan jó” [73] van értelmezve, olyan hibás megosztottságot eredményez és ismétel meg, amely ahhoz vezet, hogy  azon fehér és rom_nyi kutatók és kulturális termelők, akik a rom_nyik láthatóvá válási diskurzusában a fehér norma kanonizált felfogását követik, a művészetiparban továbbra is fenntarthatják privilegizált pozíciójukat.

A hibrid vagy többdimenziójú kultúrá(k) és identitás(ok)

Amennyiben az „afrikanizmus” fogalmát a rom_nyikat jellemző európai reprezentációs politikával párhuzamosan tárgyaljuk, megfigyelhető, hogy a rom_nyik imaginárius reprezentációja és reprodukciója a domináns társadalom önnön megbizonyosodásának a visszaigazolására szolgál. Az „európai romaizmus” (european romaism) fogalmával egy olyan megjelölést keresek, melyre hivatkozva az európai rom_nyik úgy válnának láthatóvá és lennének képesek önmagukat reprezentálni, mint egyenjogú, kulturális sokféleségükben teljes európai polgárok. Egyre inkább foglalkoztat annak a gondolata, hogy a „roma” szóval bevezetett önmegjelölésünk, mint a „roma csoportok” uniója, az Európához és nemzetállamaihoz való tartozás szimbóluma, emocionális, társadalmi és politikai szempontból nem tudja ellátni feladatát. Ebből az önmegjelölésből hiányzik az Európához mint diskurzív és kritikai-politikai térhez való tényleges hozzáférés, csakúgy, mint a védelem azzal szemben, hogy az önmegjelölést arra használják, hogy a nem-idetartozásunkat reprodukálják vele.

A „roma” megnevezés olyasfajta megfeleltetése, átirata, mint a „romeurópai” már olvasatában képes lenne kifejezni az Európához való tartozást és kötődést. Ezzel az átirattal az európai lét – amely eddig gyakran a hontalansággal és az „elképzelt közösségekből” való kirekesztéssel volt társítva – nem veszteséggé alakul, hanem tőkévé és elismeréssé. Mégis ügyelni kell arra, hogy a rom_nyik „etnikai” csoportjának a tudatos „európaivá válása” ne vezessen az önszegregáció vagy egyfajta „alternatív nacionalizmus” kialakulásához. Ebből kifolyólag a „romeurópai” megnevezés a hegemón térben a hibriditás narratívájaként fogalmazódna meg, ahol a rom_nyik az etnikai kategorizálást visszautasítva, önmagukat mint kritikus és résztvevő európai polgárok határozzák meg.

A homogenitás előállítása és a láthatóságok többletjelentésének a korlátozása olyan „csoportok” esetében mint a rom_nyik, a hatalmi reprezentációs rezsim egy újabb eszközét jelentik, hogy ezeket a csoportokat úgy manifesztálják, mint a „mi csoporttudat” [74] megváltoztathatatlan „másságának” statikus ellensúlya. Amennyiben az elvárás az, hogy a rom_nyik egyenlő polgárokként vegyenek részt az európai társadalmakban, akkor a többségnek késznek kell lennie arra, hogy feladja ezt a statikus ellensúlyt. Közösen újra tárgyalhatóvá és vitathatóvá kell hogy tegye a hegemón módon konstruált tudást, de ehhez tartozik a „nem tudásnak” az elfogadása is. Példaként felhozhatjuk azt a kérdést, hogy mi szükséges ahhoz, hogy a fényképen és a a mindennapi valóságban lévő embereket „másképpen” tudjuk látni. Ehhez hajlandóságra van szükség, a komplexitásra és a többletjelentésre a képzeletben, egy mélyreható megértés és elfogadás utáni vágyra. „Látni azt, ami már korábban láthatatlan volt, olyan tevékenység, amely megújítja a múltbéli területi hódítások egzotizmusát. Azonban azt látni,  ami nem látnak, egy olyan tevékenység, amely önmagáért létezik. Ez a tevékenység nem egzotikus, hanem endotikus azért, mert megújítja az észlelés, észrevevés alapvető feltételeit. [75]

Az, hogy manapság fiatal Rom-ként hogyan tudom, vagy hogyan akarom magam (be)azonosítani, nagyon ellentmondásos lehet. El tudom magam úgy képzelni, mint Rom, mint annak az országnak a polgára, amelynek az állampolgára vagyok, európaiként, vagy mint ezek összességének a „keveréke”, hibrid kulturális identitásúként. [76] De kérdéses marad, hogy ezt megélhetem-e és gyakorolhatom-e? Hogyan tehetek szert a társadalmi komfortosságérzetre, amikor már nem kívülállóként és sehová-sem-tartozóként leszek „mások” által reprezentálva és megértve. Annak a magától értetődősége, hogy milyen szereppel és részvételi lehetőséggel tudok részt venni családi életemben, német, rom és magyar közösségeimben, az európai művészetben és kultúrában, a politikától, a társadalmi participáció lehetőségétől és a „roma jelenlét” (lásd Morrison: afrikai jelenlét) elhallgatásának elismerésétől függ. Továbbá függ attól is, hogy „mi” rom_nyik milyen megértés nyomán, milyen elképzeléssel fogjuk ma és a jövőben emancipációnkat és részvételünket követelni. Hogyan fogjuk magunkat pozicionálni mint „új európaiak”: mint „new ethnicities” [77], több dimenziójú kulturális testünk teljes tudatában, vagy mint „a” romák, Európa üldöztetett és uralt népe? Vagy mint egy európai avantgárd „ideális” elképzelése, ahol minden más európaival együtt lehetne az európai kánont meghatározni. 

Véget kell vetni annak, hogy embereket a művészeti termelés hegemón struktúrái a „siker” érdekében asszimilációra kényszerítenek. A kérdés pedig itt az, hogy a többségi társadalom vagy a „roma kép” irányába történik az asszimiláció?  A rom_nyik – vagy esetleg a rajtuk kívül létező „mások” – mindaddig mint a „mások” lesznek (nem)láthatóak, minden eddig leírt hatásokkal egyetemben, amíg a többségi társadalom nem hajlandó feladni a dominancia és az erőszak láthatatlan páncélját, az egyezkedés, a sérülékenység, a hallgatás és az odanézés elleni védőburkot. A sokféleséget látni, minden emberben, még önmagában is. Ennek a sokszínűségnek és többletjelentésnek az elismerésére és egyúttal a nézési szokásaink, a rasszializált megosztottságú és rasszializált értelmezésű világszemléletünk felismerésére van szükség. Ez a „leírók” és a „kiszolgáltak” feladata, hogy „az elképzeltek” végre szabadon leírhassák, elképzelhessék és elmesélhessék önmagukat. Ez a folyamat – ahhoz, hogy átvészeljék azt – még nagyon sokaktól nagyon sok erőt és erőszakot fog igényelni. És a „másoknak”, elkerülhetetlenné teszi a hajlandóságot a megrázkódásra és a konfrontációra.

Újraírható Képek (rewritables pictures). Workshop és kiállítás, 2010. Fotó: Szegedy-Maszák Zoltán.

Újraírható Képek (rewritables pictures). Workshop és kiállítás, 2010. Fotó: Szegedy-Maszák Zoltán.

Utószó helyett

Ti, akik utánunk jöttök majd, nektek már nem fogják megbocsátani mint különleges vadállatoknak.  Nagy és felelősségteljes munka vár rátok, amellyel még nem szembesülhettek. Még nem nőttetek fel hozzá. Tudom, hogy itt jártok körülöttünk, látjátok és tudjátok, hogy mit kívánnak tőlünk. Ti nem fogtok beleegyezni abba, hogy ne legyetek. Ha azt mondja majd valaki, legyél olyan mint én, akkor az nem azt fogja jelenteni, hogy jobban élj, hanem azt, hogy ne legyél. Rettenetesen súlyos kérés. Tőletek senki ne kérje, hogy olyanok legyetek, mint ő. Mert akkor az énetek szűnik meg. Az úgynevezett cigánykérdésnek ez az alapvető kérdése és egyben a rákfenéje is. Amikor azt kérik tőlünk, legyünk másak. Gondoljátok csak végig, mit kérnek majd tőletek. Ha olyanok lesztek, mint „ők”, valaminek, valakinek meg kell szűnnie, el kell tűnnie. Ez a valaki-valami pedig ti, és csak ti lehettek. Rajtatok kívül ezt senki más nem érti meg igazából. Ne engedjétek meg, hogy azt kérjék tőletek, cigány emberektől, hogy másmilyenek legyetek, mert ezzel az életeteket kérik el. Azt pedig ne adjátok. Inkább tárjátok ki a szíveteket, mutassátok meg milyen fekélyes, milyen fájó, milyen csomókban buggyan ki belőle a megalvadt vér. Teljesíthetetlen kérést ne kérjenek tőletek, pláne akkor, ha helyette nem adnak semmit, semmit. Ti, akik még ott ácsorogtok Bari Karcsi kapui előtt, készüljetek fel a harcra. A nagy-nagy harcra. De ne fegyveres, ne erőszakos: ne primitív harcra gondoljatok, és ne erre készüljetek fel. Az értelem igényjegyével, egy gazdagabb, szebb, egy érzelmekben teljesebb világ megteremtésének igényével, tudatotok formálásával készüljetek fel. Ez a munka sokkal nehezebb lesz, mint volt a miénk. Jól jegyezzétek meg, az, amit csináltok, az irodalom, nem mellékterméke a kultúrának, nemes gyümölcse. És ez a megállapításom a cigány irodalomra, a cigány kultúrára is érvényes és igaz, bár nem csak rá vonatkozik. A kultúra fáján vannak ugyan fanyar gyümölcsök is, amelyek termései a kultúrának, ettől még a fa gyümölcsfa marad. Az, hogy mennyi a fanyar és mennyi a nemes gyümölcs, a legtöbb esetben nem a fától függ, hanem a fát gondozó kertész lelkiismeretes munkájától. Attól, hogy milyen körülmények között, milyen eszközökkel ápolja fáját. Ti, akik most jelentkeztek majd munkára, nem gyümölcsfái lesztek a cigány és egyetemes emberi kultúrának, kertészei. Vigyázzatok! mert az elkövetkezendő időkben kevesen lesznek a jó kertészek. Erre a munkára is jó, felkészült emberekre van szükség. Pláne akkor, ha cigány emberekről van szó. (Péli Tamás, 1993. január 23.) [78]

 

Jegyzetek

  1. [1] Choli Daróczi József (szerk.): Fekete korall 2. (Cigány költők antológiája) Budapest, Chali Kiadó, 1998. 3-4.
  2. [2] A rom szó a „cigány” férfit jelenti, a romnyi a „cigány” nőt, a roma pedig a többes számú alak. A „gendered” írásmódot azért használjuk, hogy mindkét nemet ill. nemtől függetlenül tudjunk írni. A későbbiekben rá fogunk mutatni arra, hogy a rom_nyi terminus az elképzelt csoport konstruáltságát is demonstrálja.
  3. [3] A dőlt betűkkel jelzett szövegrészek az elidegenítés technikájának alkalmazásai (lásd a következő lábjegyzetet), a minorizáció – vagyis a csoport jogainak „kisebbítése” – és az aktivista perspektívák bemutatása közvetlenül és egyenjogúan az „akadémikus” szövegrészek mellé vannak helyezve.
  4. [4] Elidegenítés alatt a brechti kísérleti színház kapcsán alkalmazott technikát értjük, vagyis a történés vagy jellem megfosztását mindattól, ami magától értetődővé, ismeretessé vagy evidenssé tesz. Jelen tanulmányban az elidegenítés technikájával úgy szeretnénk „ábrázolni” a rom_nyikat, hogy az olvasó el tudjon rajta csodálkozni, el tudja képzelni a rom_nyikat másképpen, mint eddig, nem magától értetődőnek.
  5. [5] Vö. Busch, Ines: Das Spektakel vom „Zigeuner“. Visuelle Repräsentation und Antiziganismus. In Markus End – Kathrin Herold – Yvonne Robel (szerk.): Antiziganistische Zustände: Zur Kritik eines allgegenwärtigen Ressentiments. Münster, 2009. 158-177.
  6. [6] A magyarországi cigány népesség létszámával, nyelvi csoportjaival és anyanyelvi megoszlásával kapcsolatban egyedül a Kemény István és munkatársai által 1971-ben (majd ismételten 1993-ban és 2003-ban) végzett, cigány népességre irányuló reprezentatív szociológiai vizsgálatok tartalmaznak statisztikai adatokat. Ezek alapján vált közismertté a magyarországi cigányság három nyelvi csoportjának arányait megállapító klasszifikáció is. Eszerint a magyarországi cigányok egyik legnagyobb csoportját (71 %) a magyarul beszélő romungrók alkotják (akik magukat magyar cigánynak, zenész vagy muzsikus cigánynak mondják), kétnyelvűek a magyarul és romani nyelven egyaránt beszélő oláh cigányok (21%), valamint a magyarul és az archaikus román nyelven beszélő beás cigányok (8%). (Kemény 1976) Orsós, Anna: A romológia bölcsőjénél. A magyarországi beás nyelv oktatási és nyelvtervezési kérdései. (www.epa.oszk.hu/02200/02287/00012/pdf/Hungarologiai_Evkonyv_12_230-238.pdf  2014.04.14)
  7. [7] Raatzsch André állásfoglalása a szerzői pozícióhoz
  8. [8]a különböző társadalmak különböző  korokban eltérően gondolják el, reprezentálják és regisztrálják a fenotipikus eltéréseket: ezek tartalma változó, hatalmilag, politikailag manipulált, és bár a faji tipológia többnyire a fizikai jellemzők variációiból indul ki, a faji kategorizációk mindenekelőtt a társadalmi és kulturális különbségek reprezentációinak az eszközeként működnek.” (Winant 2000) Ebből indul ki a faji viszonyok értelmezésének a legkritikusabb jelenkori elmélete: a rasszializáció vagy a fajalakulás (racial formation) elmélete. (Omi és Winant 1994; Winant 2000) Ennek megfelelően a rasszializáció nem más, mint az a folyamat, amelynek során az adott csoportok, kategóriák közti különbséget a faj terminusaiban, a fajelmélet logikájának és ideológiájának megfelelően reprezentálunk és írunk le. A rasszializáció célja a fennálló hatalmi viszonyok legitimálása vagy újabb hatalmi viszonyrendszer kialakítása.” Horváth, István: Kisebbségszociológia. Alapfogalmak és kritikai perspektívák. Kolozsvár, Kolozsvári Egyetemi Kiadó – Presa Universitară Clujeană. 2006. 34.
  9. [9] Morrison a fehér személyek saját privilegizált pozíciójának fel-nem-ismerését a rasszizmussal szembeni fellépés hátrányaként jellemzi, mert a saját privilegizáltság „normálisnak” vélt fel-nem-ismerése az oka mások deprivilegizáltságának. Vö. Morrison, Toni: Játék a sötétben: fehérség és az irodalmi képzelőerő. In Dunkeln Spielen. Weiße Kultur und literarische Imagination. Ford. Helga Pfetsch – Barbara von Bechtolsheim. Reinbek bei Hamburg, 1994. 30.
  10. [10] Klahn K. Marett állásfoglalása a szerzői pozícióhoz.
  11. [11] Morrison, Toni: i. m.  24. „[W]as geschieht, wenn andere Schriftsteller innen in einer in einem hohen Maße – auch durch ihre Geschichte – von Rassenvorurteilen geprägten Gesellschaft arbeiten. Für sie – wie für mich – ist Imaginieren nicht nur Sehen oder Hinsehen; es bedeutet auch nicht, sich selbst unversehrt in den anderen mit hineinzunehmen. Es heißt, um des Werkes Willen zu werden.”
  12. [12] Vö. Bourdieu, Pierre: Language and symbolic power. Cambridge, 1994. 170., 222.
  13. [13] Schaffer, J.: Ambivalenzen der Sichtbarkeit: Zum Verhältnis von Sichtbarkeit und politischer Handlungsfähigkeit. Szerk. Johanna Dorer – Brigitte Geiger – Regina Köpl. Wiesbaden, 2008. 234.
  14. [14] A „minorizált” és „majorizált” itt nem mint abszolút, illetve demográfiai kategória értendő, hanem mint a dominancia és a (nem-) részesedés viszonya. Ez a viszony nem természetes, hanem a társadalmi egyezkedések révén egyenlőtlenül eloszló erőforrások és a „valóság” meghatározására irányuló hatalmi törekvések egyik következménye, melyek a domináns láthatóságok és tudás alakításában való egyenlőtlen részvételt előidézik és fenntartják. Vö. Bratić, Ljudomir: Herrschaftsmechanismen und Selbstorganisation. Wien, 2012. 25-37., 27.; Wolf-Dietrich Bukow: Feindbild Minderheit – Ethnisierung und ihre Ziele. Opladen, 1996. 148.
  15. [15] Vö. Bourdieu: i. m. 221.; Bratić: i. m. 28.
  16. [16] Vö. Bourdieu: i. m. 220.; Schaffer, J.: Ambivalenzen der Sichtbarkeit. Über die visuellen Strukturen der Anerkennung. Bielefeld, 2008. 13.
  17. [17] Vö. Busch: i. m. 160.; Bourdieu: i. m. 221.
  18. [18] Schaffer írásában feminista-, antirasszista-, fekete-, leszbikus/meleg vagy queer-elméletekről és politikákról beszél. Vö. Schaffer: Handlungsfähigkeit, 233.
  19. [19] Vö. uo. 239., 244.
  20. [20] End azt javasolja, hogy ebben a kontextusban anticiganizmusról beszéljünk, ezzel érthetőbbé téve az előítéletek struktúrájának és az individuumok abban kreált láthatóságának szétkapcsolását. Vö. End, Markus: Bilder und Sinnstruktur des Antiziganismus. Politik und Zeitgeschichte. 2011/22-23. (http://www.bpb.de/shop/zeitschriften/apuz/33269/sinti-und-roma; 2014. 04. 18.)
  21. [21] Vö. Busch: i. m. 166.
  22. [22] Chimamanda, Ngozi Adichie: The Danger of a single story. TED – Ideas worth spreading 2009. (http://www.ted.com/talks/chimamanda_adichie_the_danger_of_a_single_story.html; 2014. 04. 18.)
  23. [23] Uo.
  24. [24] Vö. C. Adichie; L. Bratić: i. m. 27., 30.; Busch: i. m. 166.
  25. [25] Természetesen vannak „rom_nyi”-intézmények, melyek azonban egy hegemón rendszerben „kisebbségi” intézmények maradnak, és amelyek szerveződése mint kisebbség pont ezen pozicionálást teremti újjá.
  26. [26] Vö. End: i. m.
  27. [27] Bowen, Dore: This Bridge Called Imagination: On Reading the Arab Image Foundation and Its Collection. Invisible Culture. An Electric Journal for Visual Culture (http://www.rochester.edu/in_visible_culture/Issue_12/bowen/; 2014. 04. 18.)
  28. [28] Vö. Bourdieu: i. m. 164., 166.
  29. [29] Vö. uo., 166.; Schaffer: Handlungsfähigkeit. 240.
  30. [30] Vö. uo. 234.
  31. [31] Bourdieu: i. m. 221.
  32. [32] Vö. uo. 169. 223.; Bukow: i. m. 66.
  33. [33] Vö. Bourdieu : i. m. 166.
  34. [34] Vö. Otoo, Sharon Dodua: The things I am thinking while smiling politely. Münster, 2012.
  35. [35] Bourdieu: i. m. 166., 170., 221.; Bratić : i. m. 26.; Bukow : i. m. 137.
  36. [36] Ha, Kien Nghi a Nora Sternfeld (trafok) által bevezetett fogalomra mint „einschließender Ausschluss” hivatkozik. Vö. Ha, Kien Nghi: Kulturproduktion von Minderheiten zwischen Ethnisierung und Politik. Kulturrisse. Zeitschrift für radikaldemokratische Kulturpolitik. IG Kultur Österreich (kiad.) 2004/04. (http://kulturrisse.at/ausgaben/042004/kulturpolitiken/subtitle-kulturproduktion-von-minderheiten-zwischen-ethnisierung-und-politik; 2014. 04. 18.)
  37. [37] Vö. Bratić: i. m. 27.
  38. [38] Vö. Schaffer: Handlungsfähigkeit. 234.
  39. [39] Ld. uo. Schaffer: i. m.
  40. [40] Vö. Morrison: i. m. 30., 35.
  41. [41] Vö. Morrison: i. m. 31.
  42. [42] Uo. 30.
  43. [43] Vö. uo. 66. 74.
  44. [44] Uo. 74.
  45. [45] A Morrison által bevezetett „afrikanizmus” fogalmához a későbbiekben visszatérünk.
  46. [46] Uo. 74.
  47. [47] Kovács Ágnes Zsófia: Játék a sötétben: Toni Morrison irodalomfelfogásáról. Tanulmány (http://epa.oszk.hu/01000/01014/00043/pdf/026.pdf; 2014. 04. 09.) 27.
  48. [48] A 90-es években afrikai-amerikai feminista teoretikusok (pl. bell hooks, 1992) elévülhetetlen érdemeket mutattak föl abban, hogy a „fehérség” kérdése (ekkor fekete–fehér relációban jelentkezően) a középpontba került. Ők a fehérség kérdését egyrészt a fehér normatív irodalmi kánon dekonstruálásával, vagyis irodalomtörténeti, másrészt a „nők” egységes kategóriájának, az egyetemességnek a kritikájaként vetették fel. Kritikai stratégiaként a különbözőség újraértelmezését, a hatalmi struktúrákat, illetve a nők közötti egyenlőtlenséget kutatva, a női lét sokféleségét hangsúlyozva kezdeményezték önreprezentációjukat. Rámutattak saját – a feminista mozgalmon belüli – éppen a fehér középosztálybeli nők általi marginalizáltságukra. (Európában a kolonializmus, a nácizmus, a fasizmus elemzése nélkül nem tárgyalható ez a probléma.) A fehérség radikális átértelmezésének hangsúlyozásával a kritika a látszólag semleges, az emberi norma funkcióját betöltő, etnikainak nem definiált pozíció társadalmi konstruáltsága felé fordult. A fehérséget a strukturális privilégium helyeként, hatalmi viszonyok hálójában, a másság, az idegenség, a rasszista diszkrimináció és az európai posztnacionalizmus kérdéseként tárgyalták (Griffin – Braidotti 2002). Könczei György, Hernádi Ilona: A fogyatékosságtudomány főfogalma és annak változásai. Hipotetikus kísérlet rekonstrukcióra. Budapest, 2011. (http://j1.wplanet.hu/attachments/102_K%C3%B6nczei-Hern%C3%A1di_fogyatekossag_fogalom.pdf; 2014.04.10)
  49. [49] A rom-európai jelenlét alatt Toni Morrison afrikai-amerikai jelenlét terminusának a megfeleltetését értem: „Toni Morrison irodalomelméleti alapkérdéseket feszegető 1992-es könyvecskéje, a Játék a sötétben: fehérség és az irodalmi képzelőerő, mára az angolszász irodalomkritikai gondolkodás egyik alapszövegévé vált, és részét képezi az afrikai-amerikai stúdiumok kilencvenes évek óta tartó neoreneszánszának. A Nobel-díjas afrikai-amerikai írónő a fehér amerikai irodalmi kánont működtető fogalmakat és szövegeket vizsgálja könyvében, azzal a kifejezett szándékkal, hogy az amerikai irodalom tanulmányozásához új térképet vázoljon fel: egy olyan fogalmi teret, amelyben helyet kap az amerikai irodalom alapjellemzői között az afrikai-amerikai jelenlét szükségszerűsége. Morrison fő problémája, hogy az amerikai irodalom főként európai-amerikai művelői, írók és kritikusok, a múltban olyan irodalmi tudást hoztak létre, amely elhallgatja az amerikai élmény alapját képező afrikai jelenlétet. Holott az amerikai élmény alapja az európai-amerikaiak és az afrikai-amerikaiak dinamikus együttélése. Morrison alapkérdése, vajon hogyan működik az elhallgatás dinamikája fehér szerzők irodalmi műveiben és az amerikai irodalomról szóló kritikai szövegekben.” Kovács Ágnes Zsófia: Játék a sötétben: Toni Morrison irodalomfelfogásáról. Tanulmány (http://epa.oszk.hu/01000/01014/00043/pdf/026.pdf; 2014. 04. 09.) 26.
  50. [50] Vö. Enrico Ippolito.: Weiß, Macht, Schwarz. Interjú André Vollrathtal és Grada Kilombával. Taz, die Tageszeitung. (http://www.taz.de/!116745/ 2014. 04. 18.)
  51. [51] Busch: i. m. 167.
  52. [52] Vö. End, M.: Bilder und Sinnstruktur des Antiziganismus. In Politik und Zeitgeschichte.  (http://www.bpb.de/shop/zeitschriften/apuz/33269/sinti-und-roma 2014. 04. 18.)
  53. [53] D. Magyari Imre: A magyarországi cigány irodalom (hiánya) a reprezentatív irodalomtörténetekben. Tanulmányrészlet A magyarországi cigányság irodalma címmel készülő könyvből. (www.forrasfolyoirat.hu/1209/magyari.pdf; 2014.04.12)
  54. [54] Vö. Bhabha, Homi K.: The Location of Culture. London, Routledge. 1994.
  55. [55] Vö. Bratić, Ljudomir: Herrschaftsmechanismen und Selbstorganisation. In IG Kultur Österreich (kiad.). Wien, 2012.
  56. [56] Vö. Čvorović, Jelena: The making of the Gypsies: invention of traditions. Anthroserbia. (http://www.anthroserbia.org/Content/PDF/Articles/cvorovic_the_making_of_the_gypsies.pdf 2014. 04. 18.)
  57. [57] Adichie, C.: The danger of a single story. TED – Ideas worth spreading. 2009. (http://www.ted.com/talks/chimamanda_adichie_the_danger_of_a_single_story.html; 2014. 04. 18.)
  58. [58] Vö. Schaffer, J.: Handlungsfähigkeit. Zur Relevanz der Kunstproduktion weißer Kunstproduzent innen und marginalisierter Gruppen, vö. Otoo, S.: Correct me. 234.
  59. [59] Vö. Schaffer, J.: Handlungsfähigkeit. 239.
  60. [60] Schaffer, J: i. m. 234.; Vö. Otoo, S.: Correct me.
  61. [61] Vö. Schaffer, J: i. m. 234.; Vö. N. Ha.
  62. [62] Morrison, Toni: Playing in the dark: Whiteness and the Literary Imagination. Cambridge, MA, Harvard University Press, 1992.
  63. [63] A rasszializáció nem más, mint az a folyamat, amelynek során az adott csoportok, kategóriák közti különbséget a faj terminusaiban, a fajelmélet logikájának és ideológiájának megfelelően reprezentálunk és írunk le. A rasszializáció célja a fennálló hatalmi viszonyok legitimálása vagy újabb hatalmi viszonyrendszer kialakítása.” Horváth, István: Kisebbségszociológia. Alapfogalmak és kritikai perspektívák. Kolozsvár, Kolozsvári Egyetemi Kiadó – Presa Universitară Clujeană, 2006. 34.
  64. [64] Kovács, Ágnes Zsófia: Játék a sötétben: Toni Morrison irodalomfelfogásáról. Tanulmány. (http://epa.oszk.hu/01000/01014/00043/pdf/026.pdf; 2014. 04. 09.) 26.
  65. [65] Morrison, Toni: Playing in the dark: Whiteness and the Literary Imagination. Cambridge, MA, Harvard University Press, 1992.
  66. [66] Morrison, T.: Im Dunkeln Spielen. Weiße Kultur und literarische Imagination. Ford. Helga Pfetsch – Barbara von Bechtolsheim. Reinbek bei Hamburg, 1994. 125.
  67. [67] Kovács Ágnes Zsófia: Játék a sötétben: Toni Morrison irodalomfelfogásáról. Tanulmány. (http://epa.oszk.hu/01000/01014/00043/pdf/026.pdf; 2014. 04. 09.) 27-28.
  68. [68] Morrison, T.: i. m.  33.
  69. [69] Uo. 125.
  70. [70] Kovács Ágnes Zsófia: Játék a sötétben: Toni Morrison irodalomfelfogásáról. Tanulmány. (http://epa.oszk.hu/01000/01014/00043/pdf/026.pdf; 2014. 04. 09.) 27.
  71. [71] End, M.: Bilder und Sinnstruktur des Antiziganismus. In Politik und Zeitgeschichte. (http://www.bpb.de/shop/zeitschriften/apuz/33269/sinti-und-roma 18.04.2014)
  72. [72] Morrison, T.: i. m. 125.
  73. [73] Vö. Otoo, Sharon Dodua: The things I am thinking while smiling politely. Münster, 2012.
  74. [74] „A kérdésre, hogy min alapul a »mi« és az »ők« viszonya, Śpiewak kifejti, hogy megjelenése és érvényesülése mindenekelőtt igen határozottan elkülönülő csoportokat és nagyon erős emocionális, intellektuális és lelki azonosságtudatot feltételez. A fogalom tartalma egyébként az ellenségeskedés és a rivalizálás fogalmához áll közel. Ebből kifolyólag olyan szituációkat teremt, amelyekben gyakorlatilag nincs helye a vitának, kompromisszumnak, együttműködésnek, bármiféle szövetkezésnek. A »mi« nem létezhet az »őket« negligálni, kirekeszteni-kiszorítani akarása nélkül: az antiszemitának zsidókra, az antikommunistának kommunistákra van szüksége. Azaz minden antiideológia meghatározott ellenségképnek köszönheti a létét. A »mi« aztán előbb-utóbb »mi a jók, a nemesek«, az »ők« pedig a »rosszak, bűnösök« értelmezésre is szert tesz. A »mi és ők« fogalompárján kívül van még egy másik páros is, a »mi és a mások«. Ezeket a »másokat« lehet szeretni vagy nem szeretni, ki lehet őket gúnyolni, de kooperálni is lehet velük. Az ő idegenségük tolerálható és elviselhető. A »mi és mások« viszonya a demokratikus kultúra jellemzője, az együttélésé, melynek nincs szüksége ádáz küzdelmekre, keresztes hadjáratokra.” Magdziak-Miszewska, A. és Śpiewak, P.: A csoporttudat változatai Lengyelországban. Kisebbségkutatás, 2000/3. (www.hhrf.org/kisebbsegkutatas/kk_2000_03/cikk.php?id=330 18.04.2014)
  75. [75] Paul Viriliót idézi Dore Bowen. This Bridge Called Imagination: On Reading the Arab Image Foundation and Its Collection. Invisible Culture. An Electric Journal for Visual Culture. (www.rochester.edu/in_visible_culture/Issue_12/bowen/ 2014. 04. 18.)
  76. [76] „A kulturális hibriditás gondolata, amelyben a multikulturalizmus bírálatát is látni kell, teszi lehetővé Bhabha számára, hogy kialakítsa az ún. »harmadik tér« fogalmát, amelyben akadálytalanul kibontakozhatnak a posztkoloniális világ társadalmilag és kulturálisan produktív képességei. A meghasadtságnak és kulturális keveredésnek ebben a terében lehetőséget lát egy nemzetközi kultúra kialakítására is, amely nem a multikulturalizmus egzotikumán vagy a kultúrák változatosságán nyugszik, hanem a kulturális hibriditás elsajátításán és artikulálásán. Ennek a projektnek az igazi kulturális jelentősége ebben a »közöttes térben« rejlik, ahol a fordítás és egyeztetés folyamatai zajlanak. Ennek a »harmadik térnek« a feltárásával kikerülhetünk a polaritás politikájából, és átadhatjuk magunkat a bennünk lévő másságnak.”Buden, Boris: Kultúrák közti fordítás (Hibriditás). Ford. Karádi Éva. Magyar Lettre Internationale, 2003. tél, 51. szám (http://www.c3.hu/scripta/lettre/lettre51/boris_buden.htm , 2014. 04. 09.)
  77. [77] Stuart Hall (1988): New Ethnicities. In Houston Baker – Manthia Diawara – Ruth Lindeborg (szerk.): Black British Cultural Studies. Chicago, Chicago University Press, 1996. 163-172.
  78. [78] Choli Daróczi József (szerk.): Fekete korall 2. (Cigány költők antológiája). Budapest, Chali Kiadó, 1998.  3-4.
Erre a szövegre így hivatkozhat:

Raatzsch André – Klahn K. Marett: Hol vannak a jó kertészek? A rom_nyik és „mások” (nem)láthatóságáról. Apertúra, 2014. nyár-ősz. URL:

http://uj.apertura.hu/2014/nyar-osz/raatzsch-marett-hol-vannak-a-jo-kerteszek-a-rom_nyik-es-masok-nemlathatosagarol/