SzGy: Szalai Györgyi

CP: Czirják Pál

Szalai Györgyi (Fotó: Czirják Pál)

Szalai Györgyi (Fotó: Czirják Pál)

CP: Milyen családi háttérből indult?

SzGy: Édesapám volt érettségizett. Én 1940-ben születtem, ő 1950-ben meghalt. Tehát akkor én tízéves voltam; és volt egy egy évvel idősebb testvérem. Akkor egyedül maradtunk édesanyánkkal, és kollégiumba kerültünk. Akkoriban az volt az elv, hogy az a jó, ha minél távolabb van a gyerek a szülőtől. Úgyhogy vidékre kerültünk, először Kecskemétre. Abban az évben halt meg édesapám, akkor már mindig kórházban feküdt, szívbeteg volt.

Zárójelben: Kecskeméthez fűződik egy fantasztikus élményem, ami mostanában került elő. Mintha a filmes pályafutásomnak kicsit spirituális előjele lett volna. Ott a kollégium udvarán játszottunk, bújócskáztunk; régen volt ilyen krumpliverem – az még nem a hűtőszekrények világa volt –, én egy ilyen krumpliveremben bújtam el, aminek deszkaajtaja volt résekkel, ferde fehér fal vezetett le a pincébe. Hátra néztem, és megláttam azt a szemben lévő, nagy medencét széles párkánnyal, aminek a szélén gyerekek futkostak – én ezt megláttam fordítva a falon. Tehát a camera obscurát ott fölfedeztem. Nem is mertem elmondani senkinek, mert nem tudtam, mi az. Gondoltam, azt hiszik, elment az eszem, és inkább nem beszéltem róla. Csak nagyon későn jöttem rá aztán, hogy ez mi volt. Valószínűleg innen orientálódik az egész.

Utána a következő évben az újabb kollégium egészen szörnyű volt Komádiban. Elképesztő ridegtartásban voltunk. Tanítás után volt ebéd, aztán tanulóóra, aztán vacsora, de volt például egy időszaka a napnak, amikor sehova sem lehetett bemenni. Az iskolát már bezárták, a hálószobákba még nem lehetett menni, tehát úgy ki voltunk csapva az udvarra. Az év végén ráadásul ott tartottak bennünket cukorrépát egyelni, szerintem elég sok kárt okoztunk a mezőgazdaságban.

Valamiért a következő évben megint egy másik helyre kerültem, az Kisújszállás volt. Az egy emberibb, normálisabb hely volt. Ott történt az a butaság, hogy érkezett egy felhívás, hogy kitűnő és jeles tanulók jelentkezhetnek a Maxim Gorkij orosz iskolába pesti kollégiumi elhelyezéssel. Nekem volt egy nagyon jó barátnőm, aki szintén csak az édesanyjával élt, bár megvolt az édesapja, csak ott szétszakadt a család. Akkor elhatároztuk, hogy ja, ha Pesten lehet kollégiumban lenni, akkor mi ide jelentkezünk. Szépen felültünk egy vonatra, és elvonatoztunk Kisújszállásról Kecskemétre, masszív tizenegy-tizenkét évesek voltunk. Felvételi vizsga volt orosz nyelvből és politikából. Nagyon szívesen visszaemlékeznék rá, hogy mi volt a politikai kérdés, de sajnos arra már nem emlékszem. Kijöttem, és mondtam a barátnőmnek, hogy úgy érzem, a politika nekem nagyon jól ment, de az orosz mintha nem lett volna elég jó. Azt mondta, hogy az nem lehet, hogy őt fölvegyék, engem meg ne. Ez nagyon képszerű, a tanácsházán, a régi városházán volt a felvételi – jó, hogy a kilincset felértük (nevet) –, és a barátnőm bekopogott. Ott ült az asztalnál a bizottság – körülbelül úgy, ahogy később a Jutalomutazásban a szép piros asztal mögött –, mondta, hogy a barátnője szeretne még valamit, mert fél, hogy az orosz nem sikerült elég jól. Akkor behívtak, és elmondtam a csodálatos költeményt, a répaverset, hogy a nagymama répát ültetett, és nem tudta kihúzni, akkor jött a nagypapa és a gyereke, szóval ez egy verses mondóka volt, amit én prímán elmondtam, úgyhogy felvettek a Gorkij iskolába.

Tényleg kollégiumba kerültünk a Délibáb utcába, ahonnan minden reggel dobszóra masíroztunk át az iskolába. Egyébként nagyjából az derült ki, hogy ez egy nagyon elit iskola volt. Csupa miniszterek, meg fő pártfunkcionáriusok, meg Rákosi nevelt fia, meg ilyenek voltak ott. Úgy tűnik, elkezdtek olyan szelek fújdogálni, hogy egy kicsit fel kell hígítani. Így is voltak, akik fekete Zillel meg Zisszel érkeztek, ilyen miniszteri autókkal. Mi népi elem voltunk, volt egy kemény első év, aki maradt, maradt, mert az elég nehéz volt, eleve rögtön orosz tanárokkal kezdtek bennünket tanítani. Egyébként sokan jártak oda a szakmából, emlékszem például a Lugossy Laci – úgy előttem van a kép – faliújságon valami filmről írt valami kis tanulmányt, és az ki volt téve.

Egyébként, mint utólag kiderült, ez nagyon szerencsés döntés volt, mert mint elitiskola mindenféle lehetőséget megadott, mindenfélét lehetett csinálni, lehetett sportolni, színjátszani, népi táncolni, társastáncolni, az irodalmi dolgozatainkat a tanárok elemezték – volt egy kis belső újság –, nagyon komolyan vettek bennünket, és amikor kint a normál világban csak suttogva mertek beszélni politikáról, ott nyíltabban lehetett. Azt hiszem, mindenkor minden elitiskola ilyen: egy kis sziget, ahol tulajdonképpen sokkal nagyobb a szabadság. Persze ez kívülről másképp néz ki, mert édesanyámnak is mondták, hogy janicsárt nevel a gyerekéből. Mindezeket én utólag tudtam meg. Mondom, meneteltünk dobszóra, ott épült a Sztálin szobor, én végül is 12 éves koromtól jártam oda.

56. október 23-án az orosz osztályfőnöknő körbejárt bennünket, mivel elitiskola volt, tizennyolc-húszan voltunk egy teremben, és mindenkinek a fülébe súgta oroszul, hogy bármi történik is az utcán, menjünk egyenesen haza, körül se nézzünk. Akkor már nem voltam kollégiumban, kiutáltattam magam, mert inkább otthon voltam, bár nagyon szűkös körülmények között, de elegem volt a nagy közösségi életből. A Batthyány örökmécsesnél laktam akkor. A troli nem járt, így gyalog. Ott a Toldi mozi magasságában jutottam át, körülbelül másfél óra után, a túloldalra, mert akkor ott ment a nagy felvonulás, a tömeg. Természetesen ott voltam 23-án este a Parlament előtt, és természetesen ott voltam 25-én is, amikor lőttek, akkor is ott voltam a Parlament előtt. Ez nagyon emlékezetes volt, különleges élmény volt, olyan, amit csak átélni lehet. Az, hogy az ember azt érzi, hogy forradalom van, és ezt minden porcikájában érzi – nagyon különleges élmény volt. Ráadásul az derült ki, hogy én nem tudok elvegyülni, én kívülről vettem részt, teljesen részt vettem benne, de én magam. Az embereket olyannak láttam, hogyha megböknék valakit, akkor fölébredne. Szóval nagyon különleges élmény volt az egész.

Utána többé nem volt Gorkij iskola. Egy páran megbeszéltük, hogy járjunk egy iskolába, volt bennünk egy kis félsz, hogy rosszul fogadnak bennünket, mint kiderült, ez jogos is volt egyébként bizonyos mértékig (nevet). Budán jártam a Széna tér mellett, hárman jöttünk ott össze, három volt gorkijos. Majdnem meg kellett ismételni az osztályt, mert nem bírtam idegekkel. Egyrészt negyven csaj volt. A Gorkij iskolában vegyes osztályba jártunk, ahol – azon kívül, hogy olyan kevesen voltunk – olyan szellem alakult ki, hogy például a fiúk tiszta erőből megakadályozták azt, hogy ilyen kis csaj sutyorgócsoportok alakuljanak ki. Tehát valahogy normális viszonyok voltak. Ezek után bekerülni egy negyvenfős lány csicsergő csapatba, és ráadásul még alsótagozati padokban ültünk, és olyasmikről beszélgettek a lányok, ami nekem teljesen abszurd volt. Ilyen csajos dolgok, melltartó és a többi. Úgyhogy folyamatosan torokgyulladásom volt (nevet), Thomas Mann összes műveit olvasgattam otthon. Egyébként még a magyarhoz hozzátartozik, hogy például A falu jegyzőjéről kellett olvasónaplót írni. Azt én elolvastam, még ma is az egyik kedves könyvem, nagyon szerettem, de nem tudtam belőle olvasónaplót írni. Az nem olyan könyv, amiről akkor két oldalt oda lehet rittyenteni. Megtorpantam a feladat előtt, úgyhogy én nem adtam be olvasónaplót, mindenki beadott, az előző éviektől begyűjtöttek kész olvasónaplókat. Én meg olvastam Thomas Mannt, és egy órán múlt, hogy nem kellett osztályt ismételnem. Az nagy csapás lett volna. Addigra a Radnóti Gimnáziumba összeszedték a maradék érettségi előtt álló csapatot, mert ez a harmadik gimnázium volt nekem, amit ebben a lányiskolában töltöttem, a negyediket pedig ott a Radnótiban. Nekem még olyan érettségim van, hogy van orosz irodalom és orosz történelem orosz nyelven, abból érettségiztem.

Lassan eljutok oda, hogy valahogy megszállt a bölcsesség, és rájöttem, hogy nekem semmiről fogalmam sincs. Én nem fogok semmilyen egyetemre se menni, mert semmiről nem tudom, hogy micsoda, mármint életpálya szempontjából. Mindenféle érdekelt, meg ilyen rissz-rossz kis verseket is írtam még a Gorkij iskolában, meg vadul színjátszottam, mindent csináltam én, de az, hogy abból mi lesz… Valahogy azt gondoltam, hogy nem fogok ráállni valamilyen sínre, mert arról nehezebb lekeveredni, elmegyek dolgozni.

Öt évig dolgoztam. Abból volt egy olyan év, amikor (érdekelt a művészettörténet) a könyvtárban dolgoztam, és mellette egy évet komolyan művészettörténettel foglalkoztam a szabadidőmben. Csak naiv voltam, mert az legalább annyira elitszak volt, mint amilyen elitiskolába én jártam anno (nevet). Az oroszt vettem mellé, mert gondoltam, hogy abból jó vagyok. Tényleg az alatt a négy év alatt, miután minden tantárgy oroszul volt, meg lehetett tanulni rendesen oroszul. Dosztojevszkijt olvastam, nyelvvizsgáztam, és nem jelentett problémát, ha a kezembe adtak egy Pravdát, mert akkor azt én olvastam, és mindjárt mondtam magyarul. Tehát jól megtanultam oroszul. Nappalira jelentkeztem orosz–művészettörténetre, helyette felvettek estire magyar–orosz szakra. Azt egy évig nyűttem, de nagyon nem szerettem; és akkor jött be a francia újhullám.

A régi Filmmúzeumban akkor volt a nagy vetítéssorozat. Akkor lehetett látni Godard-t, Truffaut-t, mindent, a nagy filmeket. Előtte már azért az olasz film is nagyon bejött, az is akkoriban volt, az Országúton. Ez mondjuk a neorealizmus vége volt, de ami utána jött olasz filmkorszak, az is nagyszerű volt. És valahogy minden volt: japán film, lengyel film, cseh film, olasz film, még angol is. Egyszerűen a hatvanas években egy nagy filmboom volt, és mindenhol remek filmek készültek. Én úgy benne voltam bizonyos mértékig abban a Muskátli társaságban, akkor mindenki jelentkezett rendezőnek. Na, mondtam, mindenki odamegy, én nem megyek oda, nem fogok én ott beállni a csordába. De aztán, miután annyira untam ezt a bölcsészkari dolgot, gondoltam, mibe kerül nekem, elmegyek felvételizni. Teljesen lazán és könnyedén mentem, bennem semmilyen szorongás vagy félelem nem volt. Ez biztos jót is tesz egy felvételi vizsgánál, ahol ezerkétszázan jelentkeztünk. És az első körön, ami egy beszélgetés volt, azon százan jutottunk túl. Amit én tudtam vinni magammal az elképesztő lazaságon kívül – ismertem Vekerdy Tamást, a Családi Lapban megjelent két novellám –, azt a két novellát vittem magammal, és simán túljutottam ezen. Aztán volt még egy forduló, ahol ott százan, helyben novellát írtunk. Vicces volt. Maradtunk harminchatan.

Az nagyon jó főiskola volt. Az a Herskó fénykora volt. Addigra egyébként én már tudtam, hogy na, ez az, ahová nekem jönnöm kellett. Mert ott például tanítottak bennünket világítási alapismeretekre, behoztak egy 16 mm-es Arriflexet – az volt a világ legjobb kamerája –, azt ott szét is szedték, nekünk is szét kellett szedni, össze kellett rakni. Behoztak vetítőgépet, meg kellett tanulni vetíteni, volt vágószoba, meg kellett tanulni vágni. Egyszerűen egy gyakorlat volt. Tulajdonképpen így majdnem egy évig tartott a felvételi, mert a következő évben kaptunk egy keretet, ha jól emlékszem, tízezer forintot, és akkor kellett egy felvételi filmet csinálni. Én előtte például nem is fotóztam, de a felvételi filmemnek én voltam az operatőre, tehát annyit meg lehetett ott tanulni. Azt hiszem, húsz embert vettek föl. Én benne voltam abban a húszban.

Szalai Györgyi az <em>Átváltozás</em> (Dárday István, Szalai Györgyi. 1983) forgatásán

Szalai Györgyi az Átváltozás (Dárday István, Szalai Györgyi. 1983) forgatásán

CP: Ez a felvételi hányban volt?

SzGy: 63 nyarán, csak utána jártunk be hetente, nem emlékszem már, egy vagy két alkalommal. Akkor két csoportra osztottak bennünket. Én abban a csoportban voltam, amelyiknek a főnöke a Keleti Márton és a Szabó István volt, és volt egy másik csoport. A következő évben volt aztán, amikor eldőlt, hogy kit vesznek fel.

CP: Akkor közben még nappali tagozatos hallgató volt? Vagy hogyan lehetett bejárni így hetente kétszer?

SzGy: Nem, akkor én szabad lettem, az Iparművészeti Főiskolán voltam divatrajzmodell, meg aztán a Képzőművészeti Főiskolán fejmodell.

CP: Erre volt egy külön jogállás? Nem írták be a személyijébe, hogy közveszélyes munkakerülő?

SzGy: Igen, mert például a Képzőművészeti Főiskolán is egy idő múlva, aki vállalta, hogy rendszeresen eljár, annak igazolták, és nem volt munkakerülő. Volt még egy – igaz, hogy az később, amikor kirúgtak a főiskoláról –, akkor meg gobelinfestő voltam (nevet). Volt egy szövetkezet, ahol sok ilyen avantgarde művész, meg mindenki kapott munkát. Ott az volt, hogy molinóra rá volt nyomva egy minta, adtak egy mintadarabot, és azt ki kellett festeni: malom fűzfával, virágcsokor, szóval csodadolgok. Én egyáltalán nem tudtam festeni, de szemem volt, és addig kínlódtam vele, míg a virágcsokorból virágcsokor lett. Sok embernek ez volt a háttér.

CP: Azt a bizonyos Muskátli presszós társaságot hogyan kell elképzelni? Hogyan lehetett oda bekerülni?

SzGy: Én úgy keveredtem oda, hogy anyámnak udvarolt valaki, és abban a házban, ahol az a férfi lakott, lakott egy korombeli fiú. Én negyedik gimnáziumba jártam akkor, ő az Iparművészeti Főiskolára járt, és egyszer csak úgy ott voltunk. Több rétege volt a Muskátlinak is, Karátson Gábor, Vekerdy Tamás, ezek is ebbe a körbe tartoztak. Egy kicsit spirálos volt, fölfelé ment a dolog. Nem egy homogén csapat, de tulajdonképpen olyan emberek voltak, akik szabadok voltak, szellemileg érdeklődök. Az egyik legszebb buli például az volt, amikor bezárt valami, lementünk a Duna-partra, egy hajókikötőhelyen leültünk, és valaki elmesélte a Godot-t, mert épp olvasta. Azt ott éjszaka elmesélte. Érdekes volt nagyon. Valaki ismerte az orgonistát a Belvárosi Templomban, és egy éjszaka bemehettünk az orgonába. Mindig voltak házibulik. Akkor kitaláltuk, hogy reggel menjünk le a Balatonra. Autóstoppal lementünk Siófokra, egy kicsit ültünk a homokon, aztán visszajöttünk Pestre. Néha tartalmas, néha tartalmatlan, de vidám élet volt. Nekem van egy emblematikus emlékem, ültem a Muskátliban, akkor éppen egyedül voltam, és elméláztam. Egyszer csak lángra kapott előttem a hamutartó, és odahajolt egy srác, azt mondta: „Mona Lisa, 1961.” (nevet) Hosszú egyenes hajam volt; és valami kis szeszt beöntött a hamutartóba, én nem vettem észre, és ezt meggyújtotta.

Ott valahogyan olyan természetes volt, hogy egy társaság lettünk. Aztán jött valaki, akit én is ismertem, meg ők is, szóval ilyen laza volt ez. S amikor csinált filmet a Kisfaludy, mint nagy ellenállókat állította be, hát… Szabadon gondolkodó emberek voltak. Jó, hát, persze aztán volt olyan, tudjuk, hogy a Karátson Gábor 56 miatt börtönben is volt, de maga a társaság… Tehát ilyen vegyes szellemi kör, de nem hős ellenállók voltak.

CP: Mely évekre tehető, amikor a társaság jelentősnek számított?

SzGy: Olyan hatvanas évek eleje. Emlékszem, az iparművészetis barátnőmmel sétáltunk, és azon búsultunk, hogy olyan világ van, hogy éhen halni se lehet, de csinálni se lehet semmit. Ehhez képest a Főiskola – nem véletlen, hogy olyan sokan jelentkeztek oda akkoriban – egy kitörési pontnak mutatkozott. Az ötvenes években a futball volt ilyen, a hatvanas években pedig ez, később lett a szociológia.

CP: Ezek a házibulik hogy zajlottak? Hogy kell elképzelni egy házibulit a hatvanas évek elején Budapesten? Például milyen napokon voltak? Mert akkor még szombaton is dolgozni kellett.

SzGy: Azért hétvégén voltak a házibulik. Emlékszem, sokszor ittunk kevertet, mert az volt a legolcsóbb ital (nevet). Akkor jött be a Beatles, úgyhogy nagy őrület volt. És aztán persze jött is a pártszakadás, hogy Beatles vagy Rolling Stones. Egyébként az az igazság, hogy szerintem máig nincs jobb a rock’n’roll zenénél egy bizonyos közegben. A rock’n’roll, arra lehetett jókat táncolni. Szóval nagy vidámkodás volt.

CP: Egy-egy ilyen házibuliból nem lett rendőrségi ügy?

SzGy: Én nekem nem volt, én nem voltam olyanban, pedig volt olyan. A Semmelweis utcában, ott volt a nagy Beatles-őrület – már nem emlékszem, kinek a lakása volt – egy nagyon nagy lakás, ott teljesen vegyes társaság volt, egy Tordai Teri meg egy Keserű Ilona. És akkor jött valaki a vadonatfriss Beatles-lemezével, és akkor egy három napig tartó őrületes buli zajlott.

CP: A főiskolás évek alatt nagyjából ugyanez a muskátlis társasági élet zajlott tovább, vagy pedig a Főiskola egészen más társaságot jelentett?

SzGy: Igen, kicsit jobban levált az ember, meg egy időben a Főiskolán csináltunk klubot, és akkor ott buliztunk.

CP: A főiskolás kollégistákkal Önök összejártak, vagy éppenséggel elvált, hogy kik fővárosiak?

SzGy: Nem vált el, mert a Főiskola, meg a kollégium, meg a sarki söröző, a Bástya söröző is elég közel volt ott egymáshoz (nevet).

CP: A felvételi filmre még emlékszik? Mi volt a címe? Megvan még?

SzGy: Sajnos a Főiskolán nagyon sok értékes dolgot eltűntettek. Ez szerintem kicsit ilyen Antonioni-utánérzéses filmetűd volt. Egy kapcsolat, de dialóg nélkül, nagyon szép képekben elbeszélve. A címére nem emlékszem, pedig vetítgettük, mentünk a Bercsényi utcai kollégiumba is. Valami zenét alátettünk, és a többiek is vetítgették a filmet.

Úgy zajlott aztán a végső felvételi, hogy ültek egy teremben a Szentkirályi utcában, megnézték a filmet – pár perces filmek voltak ezek –, és utána hívták be a pácienst. Utána, azt hiszem, a Szabó Pista mondta el nekem, hogy én amint beléptem az ajtón, onnan nyertem. A film is szépen volt megcsinálva, tulajdonképpen szépen komponált képek sorozata volt. A nővérem volt a lány főszereplő. Beléptem az ajtón, és akkor kész, eldőlt a dolog. Még később kiderült, hogy a legelején meg azt hitték, hogy cigány vagyok (nevet). Emlékszem, hogy voltam felöltözve. Minden kedvenc holmim rajtam volt, egy kék szoknya, egy zöld pulóver, egy nagyon piros harisnya (kacag), és még a zöld pulóver alatt volt egy narancssárga póló is. Úgy éreztem jól magam. Ilyen színesen, tarkán ki öltözött fel? Azt gondolták, hogy cigány vagyok. Herskó azt hitte. Mindegy, biztos ez is használt a népszerűségemhez (nevet).

CP: Kik voltak még a nővérén kívül az alkotótársak?

SzGy: Mindenki akart segíteni, de nem hagytam magam. Tulajdonképpen van ennek az egész történetnek egy fontos vonatkozása. Dárday Istvánt én ott ismertem meg, a második felvételin, amikor ültünk százan egy teremben, és írtuk helyben azt a novellát. Már mindenki ült, tele volt a terem, és egyszer csak megjelent egy egészen elképzelhetetlen fazon, ez volt a Dárday. Már nehéz őt elképzelni, hogy nézett ki. Egyrészt kicsit olyan volt, mint egy indián harcos (nevet). Hosszú haja volt, és teljesen félre fésülve úgy, hogy a homlokát eltakarta, őrületesen nézett ki. És az öltözéke is – nagyon emlékszem rá, hogy egy világos, kockás zakó volt rajta, és egy egészen másmilyen kockás sál a nyakában. Mint később kiderült, akkoriban volt leszokóban a dohányzásról, és gyufaszálakat köpködött szanaszéjjel. Lassan, méltóságteljesen végigvonult az egész termen, mert már nem volt sehol elől ülőhely. Akkor én nekem nagyon megakadt rajta a szemem (nagyot nevet). Azt mondtam, hogy én még ilyen elképesztően csúnya embert nem láttam, szóval nagyon felhívta magára a figyelmet. A felvételi alatt egy csoportba kerültünk, mondjuk ő frenetikus hatással volt, például a Keleti Márton agyvérzést kapott tőle. Egyrészt mindig elkésett, többnyire csak a papírkosáron jutott neki hely, amin ott lazán nyikorogva üldögélt, és köpködte a gyufaszálait. Az volt a feladat, hogy írjunk egy közös novellát. Mindenkinek el kellett mondani egy témát, és majd kiválasztjuk, hogy melyik lesz az, amelyiket megírjuk. Akkor megszólalt Dárday Hugó, és annyit tudott elmondani, hogy egy vidéki kisváros érettségiző osztálya megöli az osztályfőnököt (hangosan kacag). Nahát, ettől kezdve nem szólalhatott meg. Ha megszólalt, a Keleti levágta magát az asztalra. Egyébként szörnyű egy ember volt. Én nem tudom, miért – mindig vannak ilyen rejtélyek az életben –, a Keleti engem úgy választott ki magának, hogy énvelem senki nem vitatkozhatott. Én ennek érdekébe semmit nem tettem, én csak úgy voltam. Én akkor is, még nagyon sokáig megőriztem, akár még gátlástalanságnak is mondhatom, szóval engem senki vagy semmi nem befolyásolt. Én gondoltam, amit gondoltam – amit gondoltam, azt mondtam. De nem emlékszem, hogy mi volt az, amit énbennem olyan meggyőzőnek talált a Keleti. Velem nem vitatkozhatott senki. Amint valaki velem kezdett vitatkozni, azonnal leállította, és azt mondta, hogy ezt a Szalai Györgyi jobban tudja. Én meg csak ott ültem, na, gondoltam, jól kinézek (nevet). Népszerűtlen leszek nagyon. Na, mindegy.

Egyébként a Dárday azért is érdekes, mert mi ott nagyon összebarátkoztunk. Aztán ebből lett egy kapcsolat is. Megírtam a kis forgatókönyvemet, szépen leírtam a storyboardot (nevet), mert az olyan volt, hogy képek, képek, képek. Tudtam előre, hogy mit akarok csinálni. A Szomjas segített nekem, inkább a kamerát tartotta, tartalmilag vagy érdemileg nem igazán. A Hugó meg nekiugrott a forgatókönyvemnek, és iszonyú sokat dolgozott rajta, mindenfélét kitalált, és én semmit nem fogadtam el abból. Egyetlenegyet, volt egy olyan kép a filmben, ami a szexre utalt, és azon agyaltam, azt hogyan tudom szépen megcsinálni. Azt találta ki nekem nagyon szépen. Tulajdonképpen majdnem csak két arc van, vagy egy kicsivel több látszik a testből, de az a kompozíció, hogy hogy van egymáshoz képest a fiú meg a lány, az az egy volt, amit elfogadtam tőle. Volt egy operatőrfiú – aztán az elment Amerikába –, az meg azt mondta, hogy meg tudom én azt csinálni, ő nem segít nekem, ő egyet mond meg, és az szuper volt. Belső – körülnézett, mondta, hogy milyen blende, mert ő azt tudta. Egyébként egy nagyon tehetséges srác volt, nem lett belőle nagy szám Amerikában, nem olyan könnyű ott zöld ágra vergődni.

Dárday István rendező és Pap Ferenc operatőr az <em>Átváltozás</em> (Dárday István, Szalai Györgyi. 1983) forgatásán

Dárday István rendező és Pap Ferenc operatőr az Átváltozás (Dárday István, Szalai Györgyi. 1983) forgatásán

A Dárday pedig csinált egy filmet, kitalált egy bonyolult történetet. Elég elvont volt, mert ő egy évig gondolkodott például azon – miután nem vették fel őt, engem fölvettek elsőre, őt nem –, hogy maradjon-e költő vagy filmes legyen-e. Egy évig ezzel volt elfoglalva. Jó, közben verseket írt, meg fotózott, meg mindent csinált. Utána el volt kenődve, mert nagyon nagyot képzelt el, és a felét nem tudta leforgatni annak. Én mondtam, hogy én szívesen csinálok neked filmet abból, amit leforgattál, de te ne szóljál bele. Fizetsz nekem egy félvodkát. Akkoriban nem volt ügy a New York kávéházba vagy a Kárpátiába, akárhová beülni. Pedig nem is tudom, nem nagyon volt pénzünk, de valahogy olyanok voltak az árarányok, hogy nem jelentett problémát. Úgyhogy egy félvodka a New York kávéházban – nem vodkáztam én különben, csak ez olyan poénos volt –, és összevágtam neki a filmet. Na, de hogy? Náluk egy nagy előszoba volt, és az előszobában egy széknek a háttámlájába gombostűket szúrtunk. Akkor még ragasztós-préses vágás volt, néztem a snitteket, és kézben állapítottam meg a hosszát és szemre láttam, hogy mi micsoda, mert a forgatásokon ott voltam. Akkor meglett a filmje. De őtőle mindig megőrültek. Szóval a Főiskola párttitkárától kezdve mindenki megőrült tőle, úgyhogy őt nem vették fel.

CP: Jött a rendezőszak.

SzGy: Miután Herskónak az a remek koncepciója volt, első évben a rendező szakosok is végigcsinálták az operatőri gyakorlatokat. Tehát minden héten volt egy alkalom, ahol ott kellett bevilágítani és megrendezni egy kis jelenetet. Ez kemény egy év volt. Egy nagyon kellemes, nagyon jó év. A film volt az, ahol én akkor azt láttam, hogy ott aztán minden van.

CP: Kik voltak az osztálytársai ebben az osztályban, ahová felvették?

SzGy: Ott aztán megint kettéválasztottak bennünket, és akkor én az elitebb csapatban voltam benne, legalábbis a másik csapat úgy gondolta. Ebben az osztályban volt Böszörményi Géza, Maár Gyula, Szomjas György, Grunwalsky Ferenc, volt egy-két operatőr, köztük Ragályi Elemér, egy képzőművész csaj, aki aztán abbahagyta. Az Ember Judit már a másik csapatban volt. Úgy nagyjából ez volt a csapat. A másik csapatnak nem a Herskó tartotta a rendezés órákat, úgyhogy ezért volt ez az elitcsapat. Mintha Zsombolyai János lett volna a másik csapattal.

Szalai Györgyi és Szomjas György felvétel közben 1964 március

Szalai Györgyi és Szomjas György felvétel közben 1964 március

CP: Úgy tudom, Ön végül nem kapott rendezői diplomát. Hogyan került ki a Főiskoláról?

SzGy: Az történt, hogy a második évben kevesebb pénzt adott a minisztérium, rostavizsgát csináltak, és a Herskó kitalálta, hogy én milyen jó dramaturg lennék. Engem átszakosítottak dramaturgnak. Első évben volt egy középfajú író, valamilyen Miklós, aki színdarabot írt, vígjátékot írt. [1] Első évben ő tanított bennünket, de ő színházi dramaturgiával foglalkozott, bennünket az meg nem érdekelt. Szerintem eszméletlenül adtuk elő magunkat, mert volt, aki aludt, más a fotóit vagdosta, mert sok ilyen fotós feladat volt, volt, aki csak úgy kiábrándozott az ablakon. Szóval iszonyú sok indulat gyűlt össze ebben az úrban, azért külön utáltuk. Szerintem még rá is játszottunk, hogy megpróbáljuk kihozni a sodrából, mert látszott rajta, hogy voltak olyan helyzetek, úgy markolta a szék támláját, hogy minden normális ember odavágta volna hozzánk a széket (nevet). De ő nem tette. Na, ennek maradtam én akkor egyedül növendéke.

A Herskót addigra már nagyon elkezdték támadni, állandóan le akarták cserélni a Szinetárra. Mindig, ha elment vidékre forgatni – például abban az időben csinálta a Szevasz, Verát –, mindig arra jött vissza Pestre, hogy ki van rúgva. Akkor visszacsinálta a dolgot valahogy, de megpróbáltak mindenhogy belekötni. Ezen a másodéven elvileg dramaturg voltam. De hát én ugyanúgy jártam a rendezés órákra, meg mindent együtt csináltam a többiekkel. Különösen, hogy én egy személyben nem voltam amúgy egy osztály különben. És ez a disznó alak azt a feladatot adta nekem, hogy Móricz Zsigmond Sárarany című regényéből, amiből Móricz is írt egy forgatókönyvet, hogy én írjak 1964-ben vagy ’65-ben egy akkor aktuális dolgot. Én szerintem az a legrosszabb Móricz-regény, mint olyan. (nevet) Engem nagyon idegesített, Túri Dani, a nagy parasztlegény a főszereplő, borzalmas volt. Na de ami forgatókönyvet írt belőle, az meg egészen penetránsan borzalmas volt. Mert akkor a Túri Dani elcsábítja a grófnét, szóval valami iszonyatos. Találtam egy nagyon jó Sánta Ferenc-novellát, aminek a címe nem jut eszembe. Mindenesetre később abból a Szinetár csinált tévéfilmet, és valami olaszországi tévéfesztiválon fődíjat nyert vele. [2] Én ebből csináltam forgatókönyvet, ebből a novellából, és írtam mellé egy kis dolgozatot, hogy szerintem mi az az irodalmi anyag, amihez érdemes hozzányúlni, ha valaki filmet akar csinálni, mint egy példabeszéd volt ott. Ez egyébként arról szólt, hogy ahhoz nagyon kevéssé kellett hozzányúlni, mert olyan volt. Az a vizsga olyan volt, mint egy inkvizíció. Rengetegen ott voltak a minisztériumból, mi így a fal mellett álltunk körben a teremben a Rákóczi úton, egy folyósóra nyíló terem volt. Az azért is emlékezetes, mert akkor például Maár Gyulát átszakosították tudományos-ismeretterjesztő filmrendezőnek, és a felesége – akkor még nem a Törőcsik volt, az első felesége egy tüneményes lány, aki aztán elment Angliába – egy halálsikolyt hallatott a folyóson. Egy valakit kirúgtak, de az nem is nagyon akart semmi különösebbet. Ez a Miklós azt mondta, őt teljesen váratlanul érte, hogy én mást adtam be, mint ami feladatot mi megbeszéltünk. Ezzel sikerült engem szépen elfűrészelni, úgyhogy engem akkor kirúgtak. A Dárdayt meg még megint nem vették fel.

CP: Kétévente voltak felvételik a rendező szakra?

SzGy: Akkor két év, de a következő felvételi három év múlva volt, tehát őt öt év után vették fel. De akkor már úgy, hogy az esztétika tanárnő, a Fövényné meg a Szöllősyné, aki művészettörténetet tanított zseniálisan, azok azt mondták, hogy ha a Dárdayt nem veszik fel, akkor ők kilépnek a Főiskoláról. Tudniillik annyira egyértelműen tehetséges volt. Csak vele ilyesmik történtek azután is. Oberhausenben volt mindig a dokumentumfilmes fesztivál, vagy van még most is. [3] Ott volt egy fantasztikus öreglány, aki maga válogatta a filmeket. Előzőleg egy Herskó-osztály kapott egy kollektív díjat ott. Kíváncsiak voltak, de abból az évből semmi nem tetszett nekik. Kiderült, hogy a Dárday vizsgafilmjeit nem mutatták meg. Gyorsan szóltak neki, emlékszem, valami iszonyatos hajcihővel volt negatívvágás, meg valahogy összevakarni a filmet, iszonyú nagy dolog volt. És nem kapta meg az útlevelet. Szabó Pista jött vissza, telefonált, hogy az összes zsűri díját megnyerte, meg az nem tudom, mennyi pénzzel is járt. Mondtam, hogy na, most akkor írjunk egy levelet a Belügyminisztériumba. Annyi volt a levél, hogy csak ugyanolyan elbánást szeretne kapni, mint bármelyik más állampolgár. Miután ez botrányos volt, és ráadásul az egyik film külön botrányos volt, mert abban, a Miheztartás végettben, ötször hangzik el a Himnusz, még Amerikába is eljutott a híre. Az amerikás magyarok nagyon odafigyelnek mindenre. Tehát ez túl botrányos volt ahhoz, hogy ne vizsgálják ki, ekkor kiderült, hogy meg volt az útlevele engedélyezve, a Főiskola párttitkárnője egy BM-es barátnőjével megdumálta, és a fiókba elsuvasztották az útlevelet.

Mi mindent, majdnem mindent együtt csináltunk. Amikor végre felvették a Főiskolára, akkor azt hitték ott a kollégák, illetve nem is a kollégák, mások, a színészek meg színházasok, hogy én is odajárok, én is mindig ott voltam. Különben közben körülbelül másfél évet foglalkoztam egy forgatókönyvvel Kazinczyról és Batsányiról. Nem is tudom, hogy találtam rá egy könyvre, elkezdett foglalkoztatni, elkezdtem utánajárni könyvtárba, ültem Színháztörténeti Múzeumban. Abból lett egy nagy forgatókönyv, amire a Herskó szerződött velem. Még kértem egy kis határidő-hosszabbítást, és közben disszidált a Herskó.

CP: Volt-e kedvenc órája, vagy kedvenc tanára, akivel nagyon jó viszonya volt a Főiskolán?

SzGy: Végül is a rendezés órák voltak a legérdekesebbek, mert nem rendezést tanultunk mi, hanem a Herskó iszonyú boldogan – akkoriban lehetett kapni először ilyen kis magnókat – ebből beszerzett egyet, és azt találta ki, hogy mindenki, bármiről akar filmet csinálni, akár játékfilmet, akár dokumentumfilmet, fogja a magnót, és menjen terepre. Ismerkedjen meg azzal a közeggel, olyan emberekkel. A rendezés óra az volt, hogy együtt meghallgattuk a felvett anyagot, és arról beszélgettünk, és annak kapcsán persze mindenről. Kicsit olyan volt nekem, mint az elitiskola. Ott a zsidókérdéstől kezdve bármiről lehetett beszélni. Az elég tragikus is volt, hogy aztán a Herskó körüli ügy meg az arab-izraeli háború milyen rosszat tett a gondolkodásnak. Elkezdtek bejönni újra félelmek, az gátakat hozott létre, szóval az nagyon rossz volt, nagyon rossz volt megélni azt a váltást.

Ez volt az egyik fajta rendezés óra, a másik, az megint zseniális ötlet volt Herskótól. Elindított egy folyamatot, szerintem nem is akarta egészen végigcsinálni. Azt mondta, most lesz egy alkalom, hogy valaki elmondja a saját életét. Böszörményi Géza volt az első, aki egy Recsk-novellát olvasott fel, tehát már akkor megvolt a Recsk-film alapja. Aztán Maár Gyula, aki egy igazi felülemelkedett értelmiségi megközelítésben, finom öniróniával mondta el az életét. Grunwalsky volt még, ő volt a legfiatalabb, ifjú bölcsészgyerek, lelkész volt az apja, és még én rám került sor. Aztán utána kész, vége volt.

CP: Filmesztétika órán milyen filmeket láttak? Emlékszik olyanra, ami hatott?

SzGy: Nem volt filmesztétika óra. Viszont a másik, ami zseniális volt, az egész filmtörténetet végignéztük A vonat érkezésétől kezdve. Az nagyon jó dolog volt.

CP: Szöllősyné tanította Önt?

SzGy: A Szöllősyné az egy csoda volt, fantasztikusan felkészült, iszonyú lelkiismeretes, mérhetetlen mennyiségű diája volt mindenről. Aztán reszkethetett, aki véletlenül külföldre utazott, mert azt ellátta instrukciókkal, és utána kifaggatta róla (nevet). Nagyon szerettük. Szinte nem is volt olyan, hogy láttuk, mert folyamatosan vetítette a diákat. Ha beszélt, akkor mindig képet láttunk. Az volt méltó a Főiskolához, amit ő csinált.

CP: A Főiskola után Ön hova került, hol volt állományban?

SzGy: Sokáig szabadfoglalkozású voltam. Miután volt szerződésem, akkor elmentem a rendőrségre, és sikerült elérni, hogy beírták a személyimbe, hogy filmíró. Ezek után már a Hugó is el mert menni. Azon évekig röhögtünk, tudniillik ő egy butább rendőrhöz került, mert neki azt írták be a személyijébe, hogy filmérő, egy m-mel persze, aminek így a világon semmi értelme nincsen (nevet). A Filmgyárban pedig az lett, hogy miután nem végeztem, mehettem volna újra, hogy lediplomázzak, de nem érdekelt, nem volt hozzá kedvem. Hanem – megvan a papírom – kineveztek filmrendezőnek a Mafilmben.

CP: Melyik Stúdióhoz, melyik telephez tartozott?

SzGy: Sehová. Végül is létrehoztuk a Társulás Stúdiót, és akkor oda tartozott az ember. Amúgy meg több stúdiónál csináltunk filmeket.

CP: Ön tehát évekig nem volt rendezői állományban. De először Dárday is a Híradó- és dokumentumfilmes osztályra került. Miért?

SzGy: Mert a Főiskola döntött úgy. Akkor már nem volt Herskó, már disszidált. Fábri volt helyette, aki mondta, hogy tudja, hogy dokumentumfilmeket csinálna, ő viszont egyáltalán nem ért a dokumentumfilmhez. Irodalmi adaptációkat akart velük csináltatni. Akkor Hugó kitalált és csinált nagyon jó kis tévéjátékokat – ezekért egyébként nagyon kár. Egyrészt a saját családjából is merített, az egyik az annyi – nagyon zseniális –, hogy idős hölgyek készülődnek templomba menni. Ennyi a történet, ami köztük van, a régi kapcsolatok. Abból egy egész életforma, meg minden kiderül. Én ott aktívan működtem a tévéstúdióban, mert akkor még nem lehetett vágni. Valami primitív technika volt, vagy leállni nem lehetett, valamit nem lehetett. Mindenesetre azt tudom, hogy én a stúdióban voltam, ahol a szereplők. Ott kúsztam-másztam, hogy nehogy képbe kerüljek valamelyik kameránál, amit át kellett rendezni, vagy tárgyat behozni, vagy ruhát lecserélni, azt a részét én csináltam láthatatlanul. Nagyon szép lett mind a két tévéjátéka. A másik meg egy idős házaspárról szólt.

CP: Ezekben kimondottan idősebb karakterek voltak. Ilyenkor lehetett kérni színházi színészt, aki ezt elvállalta? Milyen szereplőkkel oldották meg?

SzGy: Igen, meg színészotthonból. Akik színészotthonban vannak, azok megőrülnek egy ekkora szerepért is, és boldogan mennek, hogy ha hívják őket. Na, de egyébként jellemző, hogy Hugó diplomafilmjében kellett egy idős színész, és a színészotthonnak végül is a főkönyvelőjét vitte el szereplőnek (nevet). Az volt a jó figura. A film címére már nem emlékszem, de a filmben egy idős ember egyedül él egy régi tárgyakkal telezsúfolt lakásban, és zongoraleckét ad egy fiatal lánynak. Egy kis finom etűd.

A Főiskolán sok finomság elveszett. Például az, amiben egy frissen összeházasodott fiú és lány volt. Napokig foglalkozott azzal a Főiskola. Ez még a második sikertelen felvételijén volt. Úgy alakult, hogy lement negyven perc, és nem nagyon stimmelt, mert valaki harmadik figura, aki váratlanul bekeveredett a képbe, az összezavarta a dolgokat. Herskó azt mondta a Hugónak, marad tíz perc a szalagon, döntse el, vagy megcsinálja tíz percben vagy letörli az egészet és kezdi elölről. Akkor a Hugó úgy döntött, és az volt jó, én is azt mondtam neki – mert engem a Herskó ott elfogadott, mint oda nem való, de ott vagyok –, hogy megcsinálja tíz percben. Nekem meg a Herskó azt mondta, hogy üljek be én oda a játéktérbe, és az időre figyelmeztessem mindig a Hugót. Csak mi ezt ketten nem egyeztettük, és mint a végén kiderült, teljesen be volt ijedve, hogy mit mutogatok neki (nevet), hogy mit csinál rosszul vagy mit nem. Így aztán alig szólalt meg, de az nagyon jót tett a dolognak. A következő volt: egy szőke vidéki lapaj fiú, akinek gazdálkodók voltak a szülei és vad katolikusok, vallásosak és antiszemiták. A lány, az meg egy szép kis fekete zsidó lány volt, úgyhogy ebből iszonyú konfliktus lett, amit a vidéki szülők remekül megoldottak. A lány ment a fodrászhoz a szép ruhában, csinálták neki a frizurát meg minden, és a fiú nem ment. A szülők elvitték vidékre, és bezárták két hétre. Közben a lány terhes is volt, és elvetette a gyereket. Aztán a fiú csak kiszabadult, és összeházasodtak. Na, de hát ilyen feszültség volt köztük. Ők ültek ketten a kamera előtt, és próbálták ezt a dolgot megbeszélni. Egyrészt tragikus volt, másrészt őrületes humora is volt ennek az egész dolognak. Ilyenek kerültek szóba, hogy a lány kérdezte: „miért, a szüleid szerint milyenek a zsidók?” – azért mondtam, hogy akkor olyan szellem volt, lehetett ilyesmiről beszélni, szerintem ma már nem merné senki megcsinálni. Azt mondja a fiú – egyre emlékszem –, hogy nagy a fülük (nevet). És ott ült egy szőke gyerek nagy fülekkel, és mondja neki a csaj, „Hát neked van nagy füled.” (nevet) Gyönyörű kis dráma játszódott le, és a tíz perc pont elég volt rá. A tanárok is, meg mindenki erről beszélt ott napokon keresztül, mert annyira telitalálat volt, így bele a közepébe. Jó volt.

CP: Ez egy dokumentumfilm volt? A címét tudjuk?

SzGy: Ennek nem volt címe, ez egy felvételi etűd volt. Igen, ez dokumentum volt. Ismerősünk, a csaj ott lakott a szomszédunkban, jó barátságban voltunk. Tehát mi ismertük ezt a történetet. Úgyhogy ez a felvétel egy dokumentum volt, bent a tévéstúdióban a Főiskolán.

CP: Bejött a két szereplő, és ott a tévékamerák előtt ezt végigbeszélték? Nagy kár, hogy nem maradt meg.

SzGy: Nagyon. Ez tényleg annyira, minden pillanata jó volt, rendben volt. Nagyon jó döntés volt, és így lett, hogy tíz perc. Tömör, az egyetlen igazán rövid filmje a Hugónak (nevet).

CP: A Kádár-korszakban ez nem volt tabutéma? Vagy csak ott a Főiskolán volt szabadabb a légkör?

SzGy: Igen, a Herskó körül volt ilyen szabadabb légkör. Szerintem mindenki inkább ódzkodott tőle, és akkor olyannak tűnt aztán lassan, mintha tabu lenne. Például volt egy olyan osztálytársunk, a Lovas, aki a Rabbiképzőt hagyta ott, és jött el a Főiskolára. Amikor ő készült filmet csinálni, ezek mind nagyon érdekes beszélgetések voltak. Herskó ezeket forszírozta, hogy ilyen fontos és nem kibeszélt dolgok is kerüljenek ott előtérbe.

CP: A felvételi utolsó fordulójában, amikor konkrétan filmet kellett csinálni, mindenki maga hozott témát, vagy meg volt határozva, hogy dokumentumfilm legyen? Hogy-hogy itt a tévét forszírozták?

SzGy: Nem, az szabadon volt. Volt egy költségvetési keret, és azon belül kellett. Talán még a nyersanyagmennyiség is meg volt szabva, ha jól emlékszem. Én azt hiszem, hogy akkor film és tévé is volt. Mert már volt tévéstúdió, és ahogy Herskó, mint egy gyerek, örült a táskamagnónak, ugyanúgy örült a tévéstúdiónak is.

CP: Azt lehetett tudni, hogy ekkor miért nem vették fel, noha mindenki a folyosón erről a filmről beszélt?

SzGy: Egyrészt osztályidegen volt, másrészt volt a lényében ez a fajta kihívás, amit a primitív, hülye emberek rosszul viselnek, és ha hatalom van a kezükben, akkor ezt kifejezésre juttatják.

CP: A harmadik felvételin, amikor sikeres volt, mi volt a film?

SzGy: Ott én feltaláltam a felvételi film műfaját. Az egy remek történet. A Hugónak voltak elképzelései, az egyiknek – az nagyon nagy ötlet volt – az volt a címe, hogy A zebra, a zebrát minden formában körüljárni. Volt az állatkertben egy zebra; ha jól emlékszem, Perneczky Géza tartott egy előadást egy iskolában egy osztálynak a zebráról mint vizuális jelenségről; csajok voltak zebraruhában. Zseniális volt, vettünk fekete viaszosvásznat, volt egy iparművész barátnőm, varrtunk ilyen egyszerű ruhákat, és ő festett rá különböző zebramintákat. Volt valaki ismerősnek egy kis kinyitható Citroënje, akkor a csajok ott voltak, körbeforogtak, meg minden. Én kitaláltam a film végét – amiért a Hugó nagyon haragudott rám, pedig azért vették föl aztán a Főiskolára –, a film vége az volt, hogy a Hugó egy melós overallban egy vödör fehér festékkel megállt szemben a Rákóczi úton a Színház- és Filmművészeti Főiskolával, és elkezd magának zebrát festeni, hogy odaérjen. A film úgy ér véget, hogy sípol a rendőr, akit nem látni, mert nincs ott. Ez megint olyan volt, hogy mindenki ott örvendezett, micsoda jó, hogy ez a felvételi film. A Hugó meg haragudott, hogy végül is kicsit le lett olcsósítva a dolog. De hát fontos volt, hogy bekerüljön a Főiskolára.

CP: Főleg az előző felvételi filmjéhez képest ez egy sokkal könnyedebb műfajú film volt.

SzGy:Igen, de nagyon finoman ironikus volt, és jó gondolat volt az, hogy végy bármit, ami csíkos, kockás vagy valamiért érdekes, és akkor azt halál komolyan körül lehet járni minden oldalról. Úgy filozofikus ötlet volt, így meg kicsit tingli-tangli, de hát akkor lett filmrendező.

SzGy: A Miheztartás végett című filmet is együtt készítették Dárdayval 1971-ben. Milyen körülmények között készült ez a film, hol találták a főszereplőt? Aki mintha a Filmregény elején egy jelenetben visszatért volna.

Mindent együtt csináltunk. Az Ifiparkba mentünk el többek között, ott álltunk egy lépcsőfordulóban, néztük a lányokat, kiszúrtuk, pontosabban a Hugó kiszúrta, és elkezdtünk vele beszélgetni. Szőke Katinak hívják. Igen, ő volt aztán a Filmregény egyik jelenetében az irodalmi körben, a gyárban. Miután akartunk egy színjátszó kört – azt hiszem, hogy egy barátnője volt benne egy ilyen színjátszó körben –, akkor ő is belekerült. Később, azt hiszem, óvónő lett és elment Svájcba, ott lett családja gyerekekkel. Megmaradt a kapcsolat, főleg a Hugóval maradt ő kapcsolatban.

CP: A Miheztartás végettnek ki volt az operatőre?

SzGy: A Miheztartásnak a Vitézy, a Nyugodtan meghalni, az volt a Kardos.

CP: A Miheztartás végett egy főiskolás vizsgafilm volt.

SzGy: Igen, ez neki egy főiskolás vizsgafilmje volt, csak azon gondolkodom, hogy első vagy második, mert azt hiszem, hogy előtte volt az elsőéves… nem, az egy sikerületlen dolog volt, az Albert Flóriánról akart csinálni filmet. Az Albertnek pont eltört a lába, úgyhogy mint futballista nem létezett, úgyhogy az nem volt egy sikeres dolog. A másodéves film volt a Nyugodtan meghalni. Az is szép történet volt.

CP: Az előbb készült, mint a Miheztartás végett.

SzGy: Igen. Mert tulajdonképpen a Miheztartás végett az első dokumentarista kisjátékfilm. A Nyugodtan meghalni tiszta dokumentumfilm volt, de nagyon speciális módon készült. Közben a Herskó még előzőleg szerződött velünk. Meg is jelent valahol az a Préri János című novella. [4] Már akkor úgy dolgoztunk, hogy én nem tudom, honnan találtuk ki azt a történetet. Egy takarítónő szerelmi története volt, de teljesen ironikus formában. Szerintem ez a fajta hangvétel benne volt a levegőben. Elmentünk a Fővárosi Takarítóvállalathoz, és kértünk takarítónő neveket, csomó csajjal dumáltunk. A Nyugodtan meghalni úgy készült, hogy nagyon sok tizenhat év körüli lánnyal beszélgettünk a legkülönbözőbb formákban, vetítés után, ilyesmi. Ez is vizsgafilm volt.

Mentünk forgatni, döbbenetes volt. Kardos Sanyi volt az operatőr, ő éppen valahol a Velencei tónál volt a családjával, ott szedtük föl, jött vele a felesége is. Beszélgettünk, hogy mi lesz. Kérdezte, hogy ki a szereplő, meg hogy hova megyünk. Hugó mondta, hogy Kaposvárra. Miért, ott mi van? Emlékezett rá, hogy még stopos korában, amikor sok időt töltött lent a Balatonon, akkor néha vonatban aludt, egyszer egy vonat elvitte Kaposvárra. Az neki olyan élmény volt, hogy menjünk Kaposvárra. Kardos is, meg főleg a felesége is egész úton siránkozott, hogy mi lesz, akkor ebből hogy lesz film, hogy nem lesz. Egyébként akkor még interjút nem mertünk csinálni, megpróbáltuk, és nem mertük. A Wisingert ismertük valahonnan, jött velünk. Ő nem sipákolt, ő tudomásul vette, hogy ez van, majd lesz szereplő, akit kérdezni kell, ő nem izgatta magát ezen. A régi szálloda eszpresszójába megérkeztünk, akkor a Hugó mondta, hogy akkor ők mennek a Wisingerrel, és megkeresik a szereplőt. Ott ült a stáb kimeredt szemmel (nevet), hogy mi lesz ebből. És egy háromnegyed óra múlva jöttek vissza a tökéletes főszereplő csajjal.

A film tulajdonképpen ebben a szellemben készült. Sosem voltunk okosabbak a kameránál. Az első beszélgetés a csajjal, ment haza, közben beszélt az édesanyjáról, akkor mentünk vele, csöngetés, kamera, jött a mama, tehát minden így történt. Akkor, amikor a mama is beszélt az ő fiújáról, meg ő is. Szóval mi is kamerával ismertük meg, minden lépés így történt. Az érdekes a filmnél, hogy ezt, aki nem tudja – de hát nem kell mindent tudni, egy filmes jó, ha tudja, hogy mitől milyen valami –, hogy ettől ilyen hihetetlen frissessége van. Tehát a néző, tulajdonképpen a néző is együtt ismeri meg a szereplőket a kamerával.

CP: Tehát semmi nem volt meg előre, nem volt leegyeztetve.

SzGy: Semmi. Egy biztos volt, egy évig foglalkoztunk ilyen korú lányokkal, akik a nagy életkezdés határán állnak. Az iskolából már kikeveredtek, vagy a közepén vannak, és ott tartanak, hogy mi lesz a sorsuk. Már biztos van valamilyen kapcsolatuk, már megvannak a családdal a konfliktusok. A tizenhat éves életkor egy lánynál, az vízválasztó. Tehát mi nagyon sok mindent tudtunk és gondoltunk, csak meg kellett találni az alanyt. Akkor ott aztán minden jött magától, ahogy kellett.

CP: Itt van először szembesítés, ami később módszerré is vált. Csak itt még nem filmet vetítenek le egy alanynak, hanem egy magnófelvételt. Honnan jött az ötlet? Ez is ott spontán alakult, vagy már gondolkoztak ezen? Vagy esetleg már Önök is látták valahol?

SzGy: Nem, ezt nem tudom konkrétan megmondani. Amikor már tudatosabb volt, az a Nevelésügyi sorozat volt, amihez ki is találtuk Pap Ferivel együtt azt a technikát, hogy egy képben lehetett látni a szereplőt meg azt, amit a vásznon néz. Akkor osztott képmezőt csináltunk, ott tudatos volt. Ott mint egy dokumentumfilmes hatáseszközt próbáltuk felhasználni. Azért is érdekes a Nevelésügyi sorozat ilyen szempontból, mert ott ez a szembesítés drámai lett. Egyrészt ezt meg kellett beszélni a szereplőkkel, ez így benne maradhat-e a filmben, vagy nem. Mert ez már annyira belement a magánéletükbe, hogy felelőtlenül ezt a dolgot már nem lehetett kezelni. Úgy készült a dokumentumfilm, hogy tulajdonképpen majdnem egy évet töltöttünk ott Mezőkövesd és Eger tájékán. Nagyon sokat voltunk náluk, velük ott, náluk az ebédlőben be volt csavarva egy nagyon erős izzó, hogy bármikor, ha odamegyünk, tudjunk forgatni. Én innen számítom – azt hiszem, teljes joggal – a dokumentarista játékfilm kezdetét. Elérkezett az a pont, amikor az is nyilvánvalóvá vált, hogy a hatalom felé is van egy pont – ameddig bármilyen nyomulósan is megy az ember –, vasfüggöny van ott is, tehát nem lehet továbbmenni. A magánéletben pedig az van, hogy nem lehet emberek életébe egy ponton túl beleavatkozni. Mert a filmes fogja a kameráját, és hazamegy, ők pedig ott maradnak a fölkavart konfliktusaikkal. Esetleg a környezetük is úgy reagál erre, tehát tönkre lehet tenni emberek életét. Az az igazság, hogy van is olyan példa, hogy öngyilkos lett egy dokumentumfilm szereplője. [5] Nem feltétlenül csak a film miatt, de… Szóval mi mindig azt gondoltuk, hogy van felelősségünk. Úgy egyáltalán. Furcsa visszagondolni, hogy két alapvető dolgot gondoltunk. Egyrészt, hogy kivételezett helyzetben vagyunk: mint filmesek olyan helyekre juthatunk el, annyi emberrel és annyi dologgal ismerkedhetünk meg, ami nem áll módjában egy hétköznapi vagy más szakmájú embernek. A másik pedig, hogy nekünk mindig az volt a véleményünk, hogy az értelmiségnek felelőssége van. Mindenki, aki többet tud, annak legalább arányos azzal a felelőssége, ha nem nagyobb. Tehát mi mindig így próbáltunk dolgozni. És mondom, ez itt olyan volt, ez a Nevelésügyi szembesítés, hogy akkor szembesültünk mi is ezzel.

Az tulajdonképpen, hogy csak privát emberekkel, kizárólag privát emberekkel csináljunk játékfilmet, az Hugótól származik. Az érdekes, hogy ezt ő kitalálta, és egyformán gondoltuk, az valahogy evidens volt, hogy mi nem amatőrszereplőket keresünk, hanem olyan embereket, akiknek az élethelyzete megegyezik a filmbeli szereppel. Akkor tudja hozni saját magát, mert hát kilépett a saját személyi igazolványából, nem egyszerűen egy filmnek a szereplője.

Elkezdtük a Jutalomutazást, az is érdekes volt, mert a Küldöttválasztás című dokumentumfilmet csinálta akkor a Hugó. Lent voltunk Pápán, akkor ott egy KISZ-titkárral volt egy interjú. Ezek mind ilyen kedélyes, nagyon vidám emberek voltak, piakészletekkel rendesen, Csé vitamin, az volt a cseresznyepálinka. Mi ezekkel mindig nagyon barátságos viszonyban voltunk, nem arról volt szó, hogy mi közöljük a mi véleményünket róluk, oldódjanak fel, hozzák a formájukat. A forgatás után meghívott bennünket egy kis borozásra, sztorizott, és azt mondja: „Képzeljétek, milyen buta parasztok, a gyerekük elmehetett volna Angliába, és nem engedték el. És akkor kénytelenek voltunk helyette hirtelen találni valaki mást.” Mi egymásra néztünk, onnan elmentünk, és még aznap végigjártuk az összes szereplőt. Elmondattuk velük a történetet, a KISZ-titkártól kezdve mindenkivel, a családdal is, az új kislány családjával is, aki ment, mindenkivel. Szerencsére, mert két nap múlva megjelent egy cikk a Népszabadságban, hogy lám, milyen buták a falusiak. Akkor már nem lettek volna olyan nyitottak, senki, semelyik szinten sem, se a hivatalos, se a privát szinten.

Ebből lett a Jutalomutazás. Végül is a Főiskola után, ahhoz képest, hogy a kettes telepre híradófilm-rendezőnek küldték volna a Hugót, elég hamar jutott játékfilmhez. A Nemeskürtynek volt érzéke az elsőfilmesek kiválasztásához. Utána aztán mindenki összeveszett vele, második filmet már kevesen csináltak nála (nevet), de ehhez neki volt érzéke. Elkezdődött a forgatás. Én azt a fontos dolgot adtam ehhez hozzá, hogy nem szabad a szereplőkkel együtt beszélni. Minden szereplővel csak külön, és jó is volt, hogy ketten voltunk, mert volt, akivel én tudtam, én pálinkáztam a párttitkárral, a Hugó meg mással beszélt. Tudták, mi a jelenet, tudták egyenként, hogy nagyjából nekik honnan hová kell benne eljutni. Finoman be lehetett kulcsmondatokat is csempészni – mert persze forgatókönyvet ők nem láttak soha –, utána felvétel. Akkor nem a kamerával törődtek, ott volt szemben egy másik ember, akivel szemben le kellett játszani a maguk meccsét. Ez derült ki, hogy a módszer így működik igazán. Tehát így jön ki belőle minden benne rejlő lehetőség.

Szereplőket is úgy kerestünk többek között, hogy ez a társadalmi forgalmazásnak egy előiskolája volt. Vittünk magunkkal dokumentumfilmet, régen még volt mozi falun, oda is mentek az emberek, szerveztünk vetítést, és utána beszélgettünk a filmről. Ott kiszúrtuk az embereket. Amikor kész volt a film, akkor ennek érdekes vetítései voltak. Az egyik ilyen volt, amikor a párttitkár falujába, Kadarkútra levittük a filmet, és odajöttek a többiek. (Mert azért a filmeknél azt csináltuk, hogy mindig csak egy megyéből voltak akkor a szereplők. Somogy megye volt a Jutalomutazás; azt hiszem, a Harcmodor volt a Tolna megye. Ha van tájszólás, vagy bármi, egyféle anyag legyen az emberekből.) Levetítettük nekik a filmet, teljesen meg voltak döbbenve. Azt mondták, nagyon jó, hogy nem látták a forgatókönyvet, hogy ők nem tudták, milyen nagy dologba vágnak bele, mert akkor nem merték volna. Ott ültek elképedten. Utána jött a Puskin moziban a bemutató – voltunk pár bemutatón ott –, döbbenetes volt, hogy ezek a parasztemberek a saját ünneplőjükben ott felvonultak a színpadra. Akkor találtam ki én, hogy menjünk vissza a filmmel, szembesítsük az eredeti történet szereplőivel, mit szólnak hozzá. Először az volt a címe, hogy Helyesbítés. De aztán az derült ki, hogy mindenki teljesen egyetértett a filmmel. Úgyhogy végül is más jött ki belőle [6], tulajdonképpen a szociológiai háttér bontakozott ki, amire a játékfilm nem volt alkalmas. Az kilencven perc, az másfajta módon szólt a dologról.

Az magától értetődő volt, hogy az emberek akartak szerepelni a Jutalomutazásban? Az iskolaigazgatót vagy a párttitkár figuráját is el akarták játszani, vagy őket hogyan lehetett megtalálni? Másrészt hogyan lehetett ezt a nagyon tehetséges kamaszszereplőt megtalálni?

Úgy, hogy elkezdtünk ott menni az iskolákba, és tulajdonképpen ugyanazt kerestük, amit a KISZ-esek (nevet), egy tizennégy éves zenélni tudót. Egyébként a főszereplő fiút én találtam, mondta ott az iskolaigazgató – nem jut szembe a település neve hirtelen –, hogy van egy fiú, de hát az annyira hadarva beszél. Mondom, nem baj, én megnézném azt a hadarva beszélő fiút. Aztán a hangmérnök is morgott egy csomót, de szerintem tökéletes volt a Tibi. Volt az úttörővezető csaj figurája. Arra volt egy nagyon jó szereplő, de nekem nem tetszett. Nagyon jó szereplő volt, minden tökéletes volt, csak én valahogy nem olyannak képzeltem. Beültem egy Volán taxiba, akkoriban úgy működtünk, hogy Volán taxikkal jöttünk, mentünk. Nyár eleje volt, már a táborok elindultak, irány a Balaton, és megálltam minden úttörő- és KISZ-tábornál. Mondták, hogy lementek a partra, mindjárt jönnek vissza. Jött egy húszfős lánycsapat, és nem tudom, ott volt, látszott. Láttam, hogy ez a szereplő. És szinte nem is tudom, hogy jutott-e idő, hogy csináljunk vele próbafelvételt. Tökéletes volt.

Találtunk egy idős úttörővezetőt, ő ajánlotta a házaspárt, egy faluban laktak. Na, ott is volt egy kis vitánk, mert volt egy – nem a házaspár, még korábbról – egy asszony, aki gombnyomásra sírva fakadt vagy bármit megcsinált, vannak ilyenek (nevet). Nekem meg ugyanaz volt, hogy nekem nem tetszett. Mi mindig rengeteget vitatkoztunk filmcsinálás közben, másnak biztos kellemetlen volt, de mi így tudtunk dolgozni, hogy csatáztunk folyton. Én két hétig csatáztam, azt mondtam, hogy nem hibátlanul jó szereplő ez az asszony, de nem számít, mert ránézek, és ő az. Csak ő lehetett az a kemény, szép, tartásos, igazi, valódi parasztasszony. Tehát ő kellett mindenképp.

Volt az énektanár, aki meg egyszer csak elutazott, és eltűnt. Azokban a szép időkben – a Koltai Sutyi volt az operatőr – ő még részt vett az előkészítésben. Elindult az Erdős Palival, ő volt az első asszisztens, és találtak egy énektanárt. Szerintem azt Forman is megirigyelhetné, olyan az az énektanár. Úgyhogy így jöttek a szereplők. Egyébként mindenki szívesen csinálta, az szóba se jött, akit nem érdekelt a dolog. Mindenki boldogan benne volt a játékban.

CP: A Jutalomutazás még egy olyan fázisát mutatja a budapesti iskolás módszernek, ahol jelenetről jelenetre meg van írva a forgatókönyv, sőt, dialóglista is van tulajdonképpen. Jól tudom? Tehát hogy a megtalált történetből kellett írni egy irodalmi forgatókönyvet, mert akkor még ez volt a filmgyártási struktúra.

SzGy: Mi nem úgy indultunk. Mi először ott rögtön írtunk ebből egy szinopszist, és felküldtük Pestre, miközben még vidéken voltunk. A szinopszis alapján Nemeskürty megrendelte a forgatókönyvet. Persze muszáj volt forgatókönyvet írni, anélkül nem lehetett semmit csinálni. Ennek olyan viccei voltak, hogy például le volt írva az elején alaposan a búcsú. Azt mondta a Nemeskürty, hogy az nem megy. És utána csodálkozott, mert én mondtam, hogy átírom, és lett belőle egy mondat: „A búcsú színes forgataga”. Tehát nem lehetett leírni. Elképzelhetetlen ma már, például a hokedli az szitokszónak számított, meg a lavór (nevet). Komoly nagy csata volt az elfogadás. A Báthory utcában a Filmfőigazgatóságon ült a Hugó, én meg lent ültem, ott volt a Batthyány örökmécsesnél egy eszpresszó. Lassan sötétedett, alkonyodott, gyulladtak fel az utcai lámpák, a Báthory utcai épületben meg aludtak el a villanyok, csak egy szobában nem. Aztán hozta a forgatókönyvet – sajnos nincs már meg az a példány szerintem –, a legkülönbözőbb típusú aláhúzások voltak benne. Volt, ami egyenes vonallal, volt, ami hullámossal, volt, ami duplán volt aláhúzva. Szóval szavakon lovagoltak. Arra jó volt a forgatókönyv, az nem baj, ha van forgatókönyv, mert segít végiggondolni és rendszerezni az ember agyában. Csak hát nem azt forgatjuk le, mert – szoktuk mondani – mi filmet filmkészítés közben csinálunk, nem papíron (nevet).

CP: Az világos és egyértelmű volt, hogy ebből egy játékfilmet akarnak? Nemeskürty például kezdetben még azt hitte, hogy hivatásos színészek lesznek benne?

SzGy: Játékfilmnek indult. Érdekes, ezt nem tudom felidézni. Mintha ezt a meccset ők akkor a Hugóval játszották volna le, mert arra emlékszem, hogy a Békeidőnél ott mindenképp azt akarta, hogy Szabó Gyula legyen a főszereplő. Én a Békeidőt végigcsináltam Vitézyvel, akkor elutaztam Pestre, hogy meggyőzzem a Nemeskürtyt. A Jutalomutazás miatt akkor sikerült rábeszélnem, hogy elfogadja, hogy egy téeszelnök lesz a téeszelnök.

CP: Tehát megírták a Jutalomutazás szinopszisát, felküldték Nemeskürtynek. Hogyan lett ez végül elfogadva?

SzGy: Nemeskürty végül is nagyon jó stúdióvezető volt, mert ő például azt csinálta, hogy amikor végzett a Dárday-féle osztály, megnézte a filmjeiket. Ő kvázi akkor már kiválasztotta a Dárdayt. Akkor már mögötte voltak az oberhauseni díjak.

CP: Jó, hogy Nemeskürty felfigyelt Dárdayra mint tehetséges főiskolás végzősre, de hogy tudta elfogadtatni, hogy ilyen hamar a Főiskola után máris nagyjátékfilmet tudjon csinálni?

SzGy: Nemeskürty nagy ember volt akkor, stúdióvezető volt. Ha úgy döntött, el tudta a minisztériummal fogadtatni.

CP: A Jutalomutazásnál meg kellett írni egy forgatókönyvet, hogy bekerülhessen a rendszerbe, hogy elkészülhessen. Szöveg szinten meg volt írva, hogy mit mond egy szereplő? Vagy ez hogy alakult?

SzGy: Nem kaptak ők szövegkönyvet. Úgyhogy ha akarták volna, sem tudták volna azt mondani, ami le volt írva a papírra. Elkezdődött az a módszer, hogy egyenként a szereplőkkel megbeszéljük a jelenetet, hogy miről van szó. Ehhez olyan részletek tartoztak hozzá – például amikor van az asztal körül a vasárnapi ebédnél a vita –, én előtte beszélgettem a csajjal, és megkérdeztem tőle, hogy min szoktak veszekedni, mi az, ami őt fölbosszantja. „A kocsma. Én azt sem bánom, ha nem iszik, de a kocsma…” És akkor így, ilyen kis finom terelgetésekkel. Ahhoz kellett az intelligens operatőr is. De csak az tud jó operatőr lenni, aki mind a két szemével lát, egy félszemű operatőrnek leszűkül a látótere. A Koltai nagyon okos, ő ritkán beszél, de amikor megszólalt, mindig kiderült, hogy nagyon okos. Pláne még ott eléggé elején volt a szakmájának, csinált már játékfilmeket, de még úgy teljes szívvel-lélekkel ott volt, és ő tudta, mi történik. Ő az egészre figyelt oda. Nekem a kedvenc snittem a Jutalomutazásból, a legszebb – és azt tanítanám is a Főiskolán –, amikor valamit mond az asszony, és szép lassan átsvenkel a férfire – akkor még ilyen nagy dög kamera volt, még nem volt könnyűkamera –, akkor ér oda, amikor azon még látom, hogy épp megszületik a fejében a válasz, és majd csak utána szólal meg. Nem az, amit ma csinálnak, hogy megszólal valaki, és akkor odasvenkelünk rá lekésve. Ez is nagyon hozzátartozott ahhoz, hogy egy jelenet összeálljon úgy, hogy azt jelentse, amiről szó van. És ugyebár a főszereplő gyerek, akinek ott egy szava sem volt, viszont nagyon ott volt.

CP: Mennyire tudják előre a történetet egy ilyen forgatáson a szereplők? Vagy csak azt az adott jelenetet, amit éppen forgatnak? Az amatőr színészek ellenére is lehetett ugrálni a jelenetek felvételének sorrendjében?

SzGy: Nem, azért az egészet tudják, azt, hogy van egy jutalomút, és akkor ők nem engedik el. Tehát hárommondatnyit tudnak az egészről, utána már csak a konkrét jelenetet. Nagyjából a kronológiát érdemes itt követni.

CP: Miben különbözik még az amatőr és hivatásos szereplős felvétel?

SzGy: Az egész forgatáson nyugisabb légkört kell teremteni. A filmesek rohangálnak, kiabálnak; jobb, hogyha nyugalmas, csendes, hétköznapias és nem forgatásjellegű hangulata van az egész dolognak.

CP: Mennyi ideig tart, amíg egy amatőr szereplő megszokja a kamera jelenlétét, vagy egyáltalán azt, hogy ne nézzen a kamerába, de közben mégis érthetően beszéljen?

SzGy: Ilyen nincs. Ez volt a nagy trükk, hogy együtt nem szabad őket instruálni, csak arra tud figyelni, eszébe nem jut, hogy kamera van. Van egy megoldandó feladat, van egy partner, vagy egy vagy több partner. Nem is gondol rá, hogy ott kamera van. Úgy kell pozícionálni, hogy ne is gondoljon rá, és ehhez tartozik a nyugis légkör is. Azt például nem engedtük sose, hogy csapó a képébe, ehhez például nagy meccseket kellett vívni, hogy legalább végecsapó legyen. Mert egy amatőr akkor fel van készülve lelkileg és akkor egy fekete deszkával csapkodnak egy nagyot az orra előtt, szóval az nem megy.

Szalai Györgyi és Rimóczy Márta az <em>Átváltozás</em> (Dárday István, Szalai Györgyi. 1983) forgatásán

Szalai Györgyi és Rimóczy Márta az Átváltozás (Dárday István, Szalai Györgyi. 1983) forgatásán

CP: Voltak a forgatás előtt próbafelvételek?

SzGy: Csináltunk néha, persze, próbafelvételeket. Nagyon egyszerű, hétköznapi helyzeteket kell elpróbálni.

CP: Említette, hogy több szereplővel is előfordult, hogy mégiscsak lecserélték. Ilyenkor voltak már jelenetek, amiket felvettek egy bizonyos szereplővel?

SzGy: Nem, nem, ez mind forgatás előtt. Közben nem cseréltünk le senkit.

CP: A Jutalomutazásba hogy került be Koltai mint operatőr? Vele korábban nem dolgoztak együtt. Ő mit szólt ehhez a módszerhez? Ilyen módszerben neki is ez volt az első.

SzGy: Ismertük, csinált ő a Balázs Bélában filmet, és ismertük, tudtuk, hogy jó operatőr, és őt választottuk. Ez volt az első ilyen film, persze. Ő lelkesen jött, és részt vett az előkészítésben, szereplőkeresésben. Vidám volt. Egy időben ott laktunk a Balaton partján bungalókban, és jöttünk-mentünk egész nap. Úgyhogy nagyon jó hangulatú volt. És mondom, az énektanárért ketten mentek el az Erdős Palival, az első asszisztenssel.

CP: Ebben a filmben mennyire volt a képi világ az operatőrnek az önálló területe vagy mennyire határozták meg Önök? Technikai forgatókönyv volt például?

SzGy: Technikai forgatókönyv igen, de hát az végül is nem határoz meg semmit. Azért jó, hogy akkor a gyártás tudja, hogy minek kell ott lenni, a diszpo szempontjából jó. Az, hogy például egy operatőr mikor épít fahrtsínt, vagy mikor nem, az önálló döntés, abban ő dönt.

CP: Egy ilyen filmnél például honnan lehetett világítani? Voltak esetleg erre trükkök, hol lehetett elhelyezni a díszletben rejtetten – hogy mégse vegye el a természetességét a képnek – még egy plusz lámpát vagy egy plusz mikrofont?

SzGy: Hát bevilágítani lehetett, és a hangmérnököknek mindig van mikrofonosuk, azok megoldják, hogy vagy alul tartsák a mikrofont, vagy fönt. Arra nem emlékszem, hogy a Jutalomutazásnál volt-e már, talán nem, de a Filmregénynél már biztos volt mikroport. De az atmoszférához akkor is kellett a rúdmikrofon, tehát az csak azt a hangot vette fel. Hogy az egész meglegyen együtt, ahhoz kellett még a kiegészítés.

CP: Helyszíneket mennyire volt nehéz találni, egyeztetni? Például ezek a szereplők a saját falujukban játszottak?

SzGy: Nem. Találtunk egy falut egy domboldalon fent, és nagyon jó is volt, ahogy ott biciklizik le a gyerek és a másik parasztház ott van. Egyébként ez is egy remek történet. A következő volt, ez egy hagyományos parasztház volt. Középen az ajtó, az a konyha, és akkor két oldalt szoba. Ez nekünk így nem volt jó, hanem vágtunk még egy ajtót, mert akkor ott jobban lehetett közlekedni, szóval jobban meg lehetett oldani a dolgokat. Utána, amikor végeztünk a forgatással, akkor a parasztnéni teljes katasztrófába került, egyszerűen nem tudta eldönteni, hogy visszafalazzák-e vagy ne falazzák vissza (nevet). A végén már ott zokogott. Mert tetszett neki az új forma, de a régihez is ragaszkodott volna.

CP: Hol lehetett felvenni olyan jeleneteket, amikor az úttörő szervezetet látjuk nagyjából működés közben? Az úttörő vezetők saját közegben voltak, vagy ők is egy megyével arrébb? Hogyan adódott például a nagyterem a film elején?

SzGy: Az Pápa, ott ismerősek voltunk, mert ott forgattunk, és ismertük azt a nagytermet, akkor azt odaadták. Vissza kell gondoljak, ezt Pápán vettük fel, de az egész filmet Somogy megyében forgattuk. Mert ez olyan gyönyörű terem volt, ezt nem lehetett kihagyni (nevet). Úgyhogy odébb voltunk egy megyével.

CP: A film elején, meg aztán később is látunk egy vásárt, cirkuszosok is járnak. Az például hol volt, melyik város?

SzGy: Ez Döbrököz volt, és ez is lent van Somogyban. Különben az megint egy nagyon szép történet. Kiderült, hogy abban a faluban a búcsú valamikor korábban volt, addigra lezajlott. Összeismerkedtünk egy fiatal pappal, katolikus pap volt, fantasztikus figura, nagyon jó fej volt. Egy kék Volkswagennel jött-ment. Elolvasta a forgatókönyvet, és azt mondta, őneki ez annyira tetszik, hogy mindenképpen segíteni akar. Azt mondta, egy kis probléma van, mert nemrég volt gyűjtés valamire. De azt mondja, nem baj, most gyűjtés szervezek, hogy megépüljön a szembemiséző oltár – mert pont akkoriban fordítottak –, arra lehet búcsút szervezni. Megcsinálta a gyűjtést, megépíttette a szembemiséző oltárt, és ott volt a búcsú. Ahol búcsú van, oda a cirkuszosokat könnyű odaverbuválni.

CP: Azok a jelenetek, amikor berángatják a fényképészhez szegény gyereket, meg amikor veszik az ajándékot az angliai pajtás számára, ezek szerint ez Döbröközön volt?

SzGy: Nem, nem – atyavilág –, pedig az a jelenet, amikor a nyakkendő miatt berángatják a gyereket, na, az a gyerek tényleg nem tudott semmit, az igazából, rettentően meg volt rémülve, hogy mit csinálnak vele (nevet). Az ajándékvásárlás, az Pápán volt. A fényképezkedés, az már Kaposvár volt, a vasútállomással szemben. Az volt életünk egyik legmegrázóbb élménye. Ott egy tejboltot, vagy mi volt, azt alakították át. Mert mi mindenképp azt akartuk, hogy szemben legyen az állomással, és arra a napra tettük a forgatást, amikor ott volt az a nagy úttörő banzáj, a jövés-menés. Tehát mi alkalmazkodtunk hozzájuk. Emellett volt egy üres telek. Megérkeztünk reggel, ez volt az első forgatás, és nézzük, hogy egy csomó ember álldogál ezen az üres telken. Kérdeztük, hogy ezek kik. Mondták, hogy ez a stáb (nevet). Mi csak azokat ismertük, akikkel – körülbelül 10-12 ember – konkrétan kapcsolatba kerültünk. Kiderült, hogy ötvenketten vannak összesen. Aztán kipróbáltuk ennek a másik végletét a szegényfilmezésnél – a legőrületesebb –, amikor a Tükröződéseknél a Lídón laktunk kempingben. Ha apály volt, amikor forgatni mentünk, akkor egy kőfalon kellett lemászni az összes cuccal a csónakba.

CP: Nagyon érdekes, hogy ebből aztán a Balázs Béla Stúdióban még készült egy dokumentumfilm is, az Egy egyedi eset természetrajza. Az mikor dőlt el, hogy ebből lehetne egy külön film?

SzGy: Rögtön a Puskin mozis bemutató után elhatároztuk, hogy ez kell. Az meghatározó volt, mert sok mindenről szólt. Mindenhez van valami olyan adalék, ami elmélyíti a dolgot. Fölmentek a szereplők a színpadra, és ment egy férfi egy kopott aktatáskával köztük. Ő is ott megállt, őt is megtapsolták. El nem tudtuk képzelni, ki az. Kiderült, hogy az a nagyhangú barátnő, aki mos a teknőben, aki azt kiabálja, hogy „Csoszi, hozz már vizet!”, na, ez a férje volt. Az asszony foglalkozott az állatok etetésével, és helyette eljött a férje, és fölment a Puskin moziban a színpadra. Szóval az valahogy úgy olyan volt, hogy támadt az emberben egy inger, hogy akkor most tegyünk még egy kört, visszafelé mélyebbre. Szerintem érdemes volt megcsinálni.

CP: Az eredeti szereplők hogyan fogadták ezt az ötletet? Az Egy egyedi eset természetrajzánál mindenki szívesen állt kamera elé?

SzGy: Abszolút. Igen, mindenki. A család azt mondta, hogy „Jaj, hát, nagyon jó ez, minden pontosan úgy van, csak kár, hogy nem a Tibink van ott a filmbe’.” (nevet)

CP: A Jutalomutazásnak meg aztán később az Egy egyedi eset természetrajzának volt közös vetítése? Volt olyan filmklub, ahol szerepeltek együtt?

SzGy: Nem sikerült ilyet szervezni. Pedig szerintem is biztos, hogy érdemes lenne, DVD-re simán elférne a kettő, extraként ott lenne (nevet). Egyébként azt a kislányt is én találtam, én vagyok a nagy megtaláló (nevet). Én már nem is tudom, hogy. Arra emlékszem, hogy valami faluban egy közértben, ahol vásároltam, megkérdeztem a pénztárosnőt, hogy nincs-e gyereke, aki tud zenélni. Mindenkit megkérdeztem. „De – mondta –, a kislányom harmonikázik, és szerintem szép hangja van, jól énekel,” Amikor a fiúk meglátták, tiszta őrület volt. Mert akkor készült róla egy próbafelvétel, és azt mondták, „ez nyomorék, nem tudom, én mi”. Sétáltatták, „menj ide, menj oda” (nevet). Én megmondtam, hogy nincs semmi baj ezzel a kislánnyal, egy duci, vörös, svábos kislány, szép hangja van. Mondjuk, a filmben olyan szituációba van berakva, hogy – pláne a sráchoz képest, aki szuper – ő tényleg egy izé volt.

CP: Egyébként ilyenkor egy szereplőnek nem származott hátránya abból, hogy egy ilyen filmben szerepelt?

SzGy: Nem, érdekes módon. Szóval nagyon sokszor derül ki a filmvetítések után, hogy az emberek abszolút nem olyan hülyék, mint amilyennek tartják őket. Sokkal nyitottabbak tudnak lenni, jobban is értenek dolgokat, mint feltételezik róluk.

CP: Az Egy egyedi esete természetrajza került forgalmazásba, vagy BBS-filmként nem?

SzGy: Nem nagyon van sorsa ezeknek a filmeknek.

CP: A Balázs Béla Stúdióban mettől meddig készített filmet vagy tartozott oda?

SzGy: Tulajdonképpen a kezdetét nem is tudom, az az igazság. Azt tudom, hogy a Nevelésügyi sorozatot 73-ban kezdtük, de már előtte is. Mikor a Hugó elvégezte a Főiskolát, akkor keveredtünk a Balázs Béla Stúdióba vele együtt.

CP: A Nevelésügyi sorozat egy nagyon érdekes terméke a 70-es évek első felének, és szerintem kimagasló alkotás. Önmagában az a gondolat elég forradalminak tűnt, hogy ilyen nagy volumenű, nagy horderejű, nagy terjedelmű projektet kezd a Balázs Béla Stúdió. Ezt hogyan lehetett keresztülvinni? A koncepció része volt, hogy ez ilyen nagy film lesz?

SzGy: Ez bonyolult volt, mert végül is a Nevelésügyi sorozat úgy készült, hogy nem az volt eltervezve, hogy egy nevelésügyi sorozatot csinálunk, hanem volt egy teljes év, amikor állandóan, közösen gondolkoztunk. Hol itt, hol ott, dumáltunk, gondolkoztunk. Valahogy arról szólt az egész, hogy próbáljuk meg belőni azt a pontot, azt a legérzékenyebb pontot – mert akkor még olyan illúziónk is volt, hogy talán változtatni is lehet dolgokon –, ahol egy sűrűsödési pont van, és esetleg a változtatás lehetősége is benne van. Ez végül összejött, a Nevelésügyi sorozatban. Volt konkrét előzménye is, hogy minden pedagógiai főiskolán csináltunk filmklubot dokumentumfilmekkel. Akkor szálltak be hozzánk szociológusok is. Tehát komoly egy év előkészület folyt.

Akkor végül úgy döntöttünk, hogy választunk megyét. Az derült ki, Eger van viszonylag a legközelebb, az jó lesz nekünk. Ugyan ott tiltották be a filmklubot, de az még külön bája volt a történetnek. Elhatároztuk, hogy jó, Heves megye Eger középponttal. És hogy megfogható legyen a dolog, keresünk egy pedagóguscsaládot. Így, a világmindenségből jutottunk el a Bujáki családhoz Mezőkövesdre. Amikor először leutaztunk, szétszéledtünk, mindenki ment pedagóguscsaládot keresni, és Wilt Pali találta meg Mezőkövesden a Bujáki családot. Akkor rögtön tudtuk, hogy megvan. Ez az. Nem hiszem, hogy mi feltétlenül átláttuk, hogy ez ekkora lesz, csak megpróbáltunk végigmenni a dolgon.

Minden filmhez nagyon sokfajta történet tartozik, például ehhez, hogy nem volt vágó, aki elvállalta. Ott volt leforgatva ötven-hatvan óra anyag, és nem volt vágó. Na, most azt sem tudtuk, hogy lesznek ebből a filmek, nem volt meg. Filmklubba hívtak meg bennünket, hogy tartsunk beszélgetést film után, a Godard-nak az Éli az életét című filmjét néztük meg. Engem meglepett, hogy nem emlékeztem rá, hogy abban fejezetcímek voltak. Annyira elcsodálkoztam rajta, mert kerek egésznek maradt meg a film. Jé, ott vannak a fejezetcímek. Másnap éppen olyan inspirált hangulatban voltam, és vártam valakire, ültem egy eszpresszóban a Párisi udvarban. És egyszer csak bekattant, és jöttek a fejezetcímek az első részhez. Az is lett. Aztán kiderült, hogy nincs szükség a fejezetcímekre, de végül is az volt a szerkesztési elv. Utána már könnyebb volt, mert akkor utána evidens volt, hogy lesz az Ági-film, lesz a Tibor-film. És úgy adódtak a dolgok. Az is közben alakult ki, az ötödik rész, hogy „tanul és tanít a család”, hogy ebben ott van egy csokorban az egész szépséges történet. Nekem ez egy jó élmény volt, hogy a dolgok így hatnak egymásra.

CP: Akkor gyakorlatilag Ön vágta össze a filmet végül is, vagy az Ön koncepciója alapján vágták össze?

SzGy: Igen, az első részt igen. Az teljesen kész volt. Azon nem is kellett változtatni semmit, csak az anyagokat jól hozzárendelni. Aztán elosztottuk, hogy ki melyik részt vágja.

CP: Dárday Istvánnal való beszélgetésem [7] során az derült ki, hogy tulajdonképpen indult egy ifjúságpolitikai, nevelés-, oktatásügyi filmsorozat a BBS-ben, a Levelek a kongresszushoz. És végül az egész valamelyest ebből nőtte ki magát. Ha jól értem, az ott született dokumentumfilmek voltak azok, amelyekből vetíteni tudtak országszerte a tanárképző főiskolákon. Önök milyen filmeket készítettek ennek keretében?

SzGy: Volt a Küldöttválasztás, a Fogadalomtétel, volt egy Külsővat-film, most nem emlékszem a címére, egy öregek otthonában, ami a Harcmodor alaptörténete volt. [8] A sorozat részeként forgatta Vitézy a Tagfelvételt, András Ferenc a Dózsa népét.

Itt még eszembe jut egy film, ami ugyan nem ide tartozik, de a Vitézyvel készítettük: a Leleplezés. Annak a történetét én találtam, lementem Dombóvárra, mert ott élt az a szobrász, de a Vitézynek is megtetszett a téma, és bekapcsolódott a filmbe. Aztán vágásnál volt egy csomó vitánk, de hát mindegy… Ugyanakkor ennek a forgatásához is hozzátartozik – mint ahogy a Nevelésügyi sorozatéhoz is –, hogy a Vitézy lehengerlő módon tudott helyzeteket kezelni és megoldani. A Hugó meg egy egészen más stílusban tudott becserkészni egészen más típusú embereket. Azért is volt jó a vegyes csapat, mert különböző emberek kellenek. Ha mindenki egyforma, az nem jó.

CP: Gondolom, ez valamennyire meg is határozta, hogy kikből állt össze a Nevelésügyi sorozat gárdája. De Dárday úgy emlékezett, hogy eredetileg többen voltak, sőt, olyannyira, hogy a téma sem volt ennyire leszűkítve, nem volt még ennyire sem kialakulva a koncepció, hogy hol lehetne megragadni a rendszernek egyfajta keresztmetszetét. Például pont a Vitézyről mondta, hogy ő gazdasági témát szeretett volna.

SzGy: De végül is csak itt ragadtunk meg. Egyébként akkor még benne volt a Schiffer, aki különben a stúdióval el tudta fogadtatni, az a Schiffer meg a Lányi András volt. A Lányi András olyan gyönyörű bemutató előadást rendezett az elfogadásnál, ott felvázolta az egészet. Annak sokat köszönhetünk, hogy ő ott megtartotta a nagy beszédet.

CP: Hogy ment ennek a gyártási háttere? Magától értetődő volt, hogy a film forgatására odaköltöztek? El lehetett vinni kamerát ilyen hosszú időre? Kaptak ennyi nyersanyagot? Ez az ötven-hatvan órányi beszélgetés filmnyersanyagban is hatalmas. Ha jól tudom, a BBS-ben is megvolt már az a rendszer, hogy több lépcsőben adtak pénzt, előkészítési, forgatási keretek voltak. A Stúdió alapvetően kisfilmekre volt beállva, egyéves költségvetése volt mindig. Hogyan lehetett ott egy ilyen – igaz, nem hatalmas technikai apparátust igénylő, de – nagyon hosszú, sok nyersanyagot használó, vágással együtt egy évnél tovább tartó projektet megvalósítani? Nem volt elszámolási problémájuk? Ez hogyan működött egy ilyen filmnél?

SzGy: Nekünk az első részt le kellett adni december 24-én reggel, hogy el lehessen számolni. Azt akkor le is adtuk. Egyébként elképesztő módon zajlott, mert a Pap Feri volt az operatőr, a pénztáros meg a világosító. Ő mászott fel a villanyoszlopra az utcán, és vette le az áramot. És minden nap kellett egy képeslapot küldeni a Mafilm Gazdasági Hivatalába, hogy igazoljuk, tényleg ott vagyunk vidéken. Egyébként nagyon nem volt pénzünk. Iszonyú kevés pénz volt, a Wilt kapott egy autót és a Hugó. Kicsit sokba volt a Nevelésügyi sorozat, mert két év alatt a vadonatúj autónak tönkrement a motorja. Azzal rohangáltunk, mint az őrültek. Volt úgy, hogy fel kellett rohangálni Pestre, lemenni valamiért Pécsre, és akkor mindenki nyomta a gázt rendesen, az autó meg tönkrement. Nekünk ennyibe került a Nevelésügyi sorozat, ezt aztán nem kompenzálta senki.

Kemény volt különben, én egy darabig kórházban voltam utána, mert a gyomrom teljesen tönkrement. Mert az, hogy munkásszálláson laktunk, az oké, de Mezőkövesden egy helyen lehetett reggelizni, egy féle menü volt, tojásrántotta, ami zsírban úszott. Ha ránéztem is rosszul lettem, úgyhogy én általában három cent konyakot reggeliztem (nevet). Na, most ez egy darabig ment, aztán utána nem is bírtam enni egyáltalán, és nagyon kikészült a gyomrom. A Jutalomutazás utolsó jelenetét – ott röhögött az orvos – ott írtam a folyosón a kórházban egy kockás füzetbe. Szóval kemény volt nagyon.

De végül is azt csináltuk, amit akartunk, teljesen felpezsdülten, mert rajta kellett lenni mindenen. Egyszer csak meghallottuk, amit nem nagyon akart elmondani a Bujáki, a főszereplő, hogy fegyelmi tárgyalása lesz. Akkor el kellett rohanni a világ végére engedélyt szerezni, hogy forgathassunk a fegyelmi tárgyaláson. Meg hát úgy zajlott az élet. Élveztük.

CP: Hogy lehetett a Nevelésügyi sorozatot bemutatni? A társadalmi forgalmazás keretében? Hol lehetett vetíteni?

SzGy: Mi azt találtuk ki, hogy meglévő hálózatokra kell rákapcsolódni. A Nevelésügy esetében iskolák, pedagógus-továbbképzés, pedagógiai főiskolák, tanítóképzők, tehát ott, azt sikerült a legjobban eljuttatni az érintett nézőkhöz.

CP: Milyen visszajelzések voltak annak idején?

SzGy: Annak akkor nagyon komoly hatása volt. Fölkavarta a dolgokat, nagy viták voltak, és egy csomó minden a felszínre került, amiről nem beszéltek, de ami foglalkoztatta őket. Szóval az nagyon jó hatásfokkal működött.

CP: Említette, hogy milyen sokszínű volt a csapat. Kialakult, hogy melyik szereplővel ki ért jobban szót? Az első film végén az anyának van egy elég mellbevágó monológja. Ehhez azért kellett egy olyan légkör, hogy elmondja, sőt, hogy hozzájáruljon, hogy bekerüljön a kész filmbe. Ezt ki tudta vele elérni?

SzGy: Ez a Hugó. A Vitézy volt a faltörő kos, a Hugó pedig olyan, aki érzékenyebb módon tudott bánni emberekkel, ha kellett. Ő el tudta érni azt, hogy azt mondja a házaspár, ők látják, hogy nem őket akarjuk pellengérre állítani, vagy rossz helyzetbe hozni, hanem hogy mi tényleg a nevelésügy miatt akarunk valamit, és akkor ők odaadják ehhez magukat. Hugó tudott olyan kapcsolatot teremteni az asszonnyal, és tudott úgy hallgatni – mert az végül is egy monológ volt.

CP: Milyen szerepe volt a stábban egyetlen nőként? Volt olyan, hogy bizonyos szereplőkkel egy nőnek kellett beszélnie? Vagy ennek nincsen jelentősége?

SzGy: Én végül is lényegében egyenrangúsítva voltam, ami néha durva is volt. Voltak olyan helyzetek, amikor – én amúgy nem igényeltem különösebben, hogy mint nőre figyeljenek oda rám –, de adódik úgy, hogy oda kéne egy kicsit figyelni. És ezt nem nagyon lehetett elvárni. Egyébként ez őrület. Előkerült egy fotó, amit a Filmgyárnak a lapostetős részén csináltunk, egy nagy csapat, ott állunk vagy húszan, nincs benne más nő, csak én. Valószínű, hogy engem az segített át azon, és tudtam semmibe venni, ha semmibe vesznek – hogy árnyaltan fogalmazzak (nevet) –, mert mi a Dárdayval a lényeges dolgokat tekintve annyira egy húron pendültünk, annyira egyformán gondolkoztunk, egy olyan szoros szövetség volt, hogy ez bőven felülírta a hétköznapi kicsinyes dolgokat. Egyébként pedig egyenrangúsítva voltam, tehát adott esetben én beszéltem valakivel, én intéztem ugyanúgy, mint a többiek.

Dárday István és Szalai Györgyi az <em>Átváltozás</em> (Dárday István, Szalai Györgyi. 1984) forgatásán

Dárday István és Szalai Györgyi az Átváltozás (Dárday István, Szalai Györgyi. 1983) forgatásán

CP: Szinte állandóan együtt dolgozott Dárdayval, de többször nem volt rendezőként feltüntetve a stáblistán. Ez hol dőlt el?

SzGy: Ez a Nemeskürtynek a bűne, mert tudniillik a Jutalomutazásnál még azt sem engedte, hogy úgy legyen kiírva, hogy írta Szalai Györgyi, rendezte Dárday István, hanem én csak úgy vagyok kiírva, mintha együtt írtam volna, és mint a rendező munkatársa. Nagyon hosszú idő múlva derült ki, hogy azt mondta a Nemeskürty, ez egy férfitársadalom, férfitársadalomban élünk. Azt mondta: „A nő megy, a film marad.” Most már nagyon öreg, most már nem fogom tudni a fejére olvasni, de a fejére olvasnám, hogy a nő nem úgy megy, marad az, csak ezzel ő elindította ezt, hogy engem mindig háttérbe szorítottak.

CP: A Filmregénynél így vannak kiírva a főcímen, forgatókönyv: Szalai Györgyi, Dárday István, rendező: Dárday István.

SzGy: Pedig ez sem igaz.

CP: A Harcmodornál? Az Átváltozásnál, emlékszem, már az szerepel, hogy „Dárday István és Szalai Györgyi filmje”.

SzGy: Mert az Átváltozás a Társulásban készült, és ott már mi dönthettünk. A Harcmodornál meg úgy van kiírva, hogy én írtam. Azért meg a Békeidőért – azt tényleg én írtam – filmkritikusok díját kaptam. De a Vitézy úgy megsértődött – abban az évben nem adtak ki rendezőnek díjat –, hogy nem jött el, amikor én megkaptam a filmkritikusok díját. És mostanában már úgy írja ki a Békeidőre, hogy írta: Vitézy László, forgatókönyv: Szalai Györgyi. Nem űzött a hiúság. Lehet, hogy azért ennél kicsit jobban kellett volna, hogy hajtson.

Dárday István és Szalai Györgyi - <em> Harcmodor </em> (Dárday István, Szalai Györgyi. 1980) a vágóasztalon, 1979 január

Dárday István és Szalai Györgyi – Harcmodor (Dárday István, Szalai Györgyi. 1980) a vágóasztalon, 1979 január

CP: Nyilván a diploma hiánya eleve nem könnyítette meg a helyzetét.

SzGy: A Nevelésügyi sorozatnál történt, hogy a Mihályfy Laci nem akarta engedni, hogy kiírjanak engem rendezőnek, mert azt mondta, hogy nekem nincsen diplomám, és egy diplomáért nagyon meg kell dolgozni, és akinek nincs diplomája, azt nem lehet rendezőnek kiírni.

CP: Végül azért szerencsére a Nevelésügyi sorozat rendezői között olvashatjuk az Ön nevét is. Ahogy így belegondolok, talán ez a legkorábbi olyan fennmaradt alkotás, amelynek stáblistáján rendezőként szerepel… Ha már kicsit elkanyarodtunk az egyes filmektől, akkor itt tennék fel néhány általánosabb kérdést. Honnan ered a Budapesti Iskola elnevezés?

SzGy: Régen a filmszemlékre jártak külföldi kritikusok. Ők nagyon szerették a dokumentarista filmeket. És ők nevezték el Budapesti Iskolának a vonulatot. Az volt az utolsó pécsi filmszemle, amikor ment a Filmregény, a Cséplő Gyuri, a Kósának a Balczó-filmje [9], és mi megszerveztük a Tarr Bélának, hogy a Családi tűzfészekre is beüljenek a kritikusok, pedig az BBS-film lévén nem szerepelt a fesztiválprogramban. És akkoriban úgy volt, hogy az utolsó délelőtt tartottak egy beszélgetést a szakma és a külföldi kritikusok részvételével. És akkor csak a dokumentarista filmekről beszéltek a külföldi kritikusok. Volt, aki fel is szólalt, rájuk szólt, hogy beszéljenek már a többi filmről is. Úgyhogy ez onnan ered.

CP: Később Önök kezdeményezték a Társulás Stúdió megalakítását. Ez a meglévő négy nagy játékfilmstúdió mellett ötödikként született meg a nyolcvanas évek elején; és részben a Budapesti Iskola körül csoportosuló alkotókhoz köthető, bár korántsem csupán dokumentarista játékfilmek készültek itt. Ez hogyan jött létre?

SzGy: Az látszott, hogy bizonyos fajta filmek nem tudnak elkészülni a meglévő stúdiókban. Mondjuk mi nem csak magunkra gondoltunk, mert mi végül is tudtunk filmet csinálni addig is. Csak hát szerettünk volna valami nagyobbat létrehozni. És akkor létrejött ez a stúdió. Alakult egy művészeti tanács azokból az alkotókból, akik itt filmet készítettek, és volt egy konzultációs tanácsunk, amiben szociológusok, politológusok, közgazdászok vettek részt. Tehát ezt itt komolyan végiggondoltuk; persze voltak nagy viták. Abban, hogy ezt keresztül tudtuk vinni, a Pozsgaynak nagy szerepe volt. A szakmának egy igazi nagy baja volt ezzel: bár a mi stúdiónk nagyon kevés pénzt kapott, ők azon háborogtak, hogy tőlük vesszük el. Miközben itt készült a Kutya éji dala, az Álombrigád. Ezek sehol nem készülhettek volna el. Itt született a Jób lázadása, ami Oscar-nominált volt. Az Adj király katonát! Cannes-ban, Locarnóban kapott díjat.

CP: Visszatérve most már szorosabban az Önök által készített munkákra: volt olyan vetítés, ahol valami különös esemény történt?

SzGy: A Jutalomutazásnál volt különleges esemény. Összehívták az ország összes úttörővezetőjét a zánkai úttörőtáborba, és levetítették a filmet. Azt hitték, ők dönthetnek, hogy mehet-e a film vagy nem. Mi beosontunk a vetítésre is, egy darabig bent voltunk. Hát jobban senki nem szórakozott, mint az érintettek. Aztán amikor világos lett, mindenki komor arcot öltött, és beültünk egy nagy terembe, egy piros asztal mögé leültettek minket. Velünk volt egy elvtárs a minisztériumból, Bogács elvtárs, és teljesen nekünk estek. Még olyan is volt, aki odakönyökölt az asztalra, azt mondja, „Nem félnek, hogy megverik magukat?” – nem féltünk, de döbbenetes volt. Elkezdték mondani, hogy „Miii? Piros asztalnál ülnek?” – ott ültünk egy piros asztalnál. Szóval teljes háborgás volt. Egy olyan korú úttörővezető, mint amilyen időskorú úttörővezető volt a filmben, „Nincsenek is időskorú úttörővezetők” – azt mondja. Puskaporos hangulat alakult ki, és ha rajtuk múlik, akkor nem mutatták volna be a filmet.

Minket végül is a Pozsgay támogatott. Végül én szerintem – ezt sose mondta, meg nem kérdeztünk rá konkrétan – Pozsgaynak volt ebben szerepe. Akkor a Társadalmi Szemlének, azt hiszem, Benke Valéria volt a főszerkesztője, és a Pozsgay volt a főszerkesztő-helyettes. Azt nem tudom, ki szervezte, mindenesetre a Benke Valéria megnézte a filmet, és azt mondta állítólag – nem nekünk (nevet), mi nem jártunk a pártközpontba –, hogy le kell nyelni a békát, tudomásul kell venni. Úgyhogy egyébként minden film elfogadásánál őrületek zajlottak, ez is hosszú huzavona volt, mire ez a döntés megszületett. Nem ment egyik napról a másikra.

A Pozsgay az egy nagyon érdekes ember, mert valamikor, körülbelül 1970-ben ott volt a Főiskolán meghívott vendégként. Akkoriban jött haza Párizsból, ahol pár hónapig a francia nemzetgyűlés munkáját tanulmányozta. Ott a Főiskolán hetvenben azt mondta, a magyar Parlamentet így, ahogy van, meg kéne szüntetni, mert semmire nem alkalmas. Amit még elmondott, az az, hogy nagyon nagy nyugdíjjal, gyönyörű szép villákkal a gazdasági életből ki kéne emelni azokat az embereket, akik arra alkalmatlanok. Kapjanak nagy nyugdíjat, legyen szép villájuk, csak a gazdaságból menjenek ki. Úgyhogy ő nagyon karakán ember volt. És mondom, a Társulás Stúdió létrejötte is neki köszönhető, mert rendben van, hogy a Gyöngyössy Imre is benne volt akkor – Gyöngyössy Imre börtönben is volt 56 után, őt ismerte –, de ő ezt fontosnak tartotta. A Jutalomutazásnál Pozsgay támogatása szintén ott volt.

CP: Ki volt az a legmagasabb szintű vezető, aki egy ilyen filmmel foglalkozott? Aczél látta ezt a filmet a bemutatása előtt, neki rá kellett bólintania?

SzGy: Nem, ő legfeljebb már csak a Pártközpontban nézte meg. Mindig olyan volt a filmelfogadás, hogy volt egy a Filmgyárban, azután a vetítés után néhány elvtárs, filmfőigazgató fölment a Stúdióba, ott volt a stúdió vezetése, rendezők, és elmondták a véleményüket. Aztán volt vetítés a Filmfőigazgatóságon, a Báthory utcában, aztán volt vetítés a Pártközpontban. Úgyhogy filmben nagyon kiművelt emberfők ültek ezeken a helyeken.

Az Átváltozásnál, ott gyönyörű volt, lement a film, végül is, ami ott abban kényes volt, az a fiatal írók. Mert akkor voltak a JAK, a József Attila Kör körüli fiatal írókkal a feszültségek. Volt a Tiszatáj botrány, meg mindenféle. Úgyhogy az egy nagyon ilyen exponált téma volt a filmben (nevet). Az történt, hogy a Kőhalmi volt akkor a filmfőigazgató, elöl ült, átugrálva a fotelokon odarohant, hogy mi ne is kezdjünk beszélgetni senkivel, és mondta, hogy menjünk fel a stúdióba. Fölmentünk a stúdióba, és akkor vártunk. Vártunk, vártunk, vártunk. Majd közölték, én nem tudom, hogy hány óra várakozás után, hogy az elfogadás elmarad. Kisebb-nagyobb csoportokban, mit tudom én hányan, jöttek a Filmgyárba aztán megnézni a filmet, hogy eldöntsék, elfogadják-e. Jött a Filmszemle, meghalt az újabb elvtárs a Brezsnyev után. A Brezsnyev-temetés is kínos volt ebben a filmben, bár kivágtuk, mármint azt, hogy a felesége nem csókolja szájon a hullát, ebbe belementünk, jó, ne legyen benne. De meghalt az újabb elvtárs. Éjszaka ültünk a vágószobában, Knopp elvtárs jött a pártközpontból, jött a filmfőigazgatóval együtt, akkor ment a huzavona, hogy ne legyen Brezsnyev-temetés. Akkor az történt, hogy hát legalább a filmszemle-vetítésen ne legyen, leragasztottuk azt a részt. De piros szigetelőszalaggal volt leragasztva, a vetítőgép azért azt átviszi. Úgyhogy Brezsnyev temetése helyett egy piros csík ment a vásznon. Majd ezek után a történet folytatódott, mert a berlini Filmfórumra meghívták a filmet. Bementünk a vetítőbe, belenéztünk, és pont a Brezsnyev-temetés táján sikerült bemenni a vetítőbe. Ott volt egy nagy kattanás, és egyszerűen kivágták a Brezsnyev-temetést anélkül, hogy nekünk egy szót is szóltak volna. Úgyhogy ilyen elfogadások voltak.

Csordás Gábor és Tamás Amaryllis - <em>Átváltozás</em> (Dárday István, Szalai Györgyi. 1984)

Csordás Gábor és Tamás Amaryllis – Átváltozás (Dárday István, Szalai Györgyi. 1983)

A Filmregényt egy évig a Nemeskürty meg sem nézte. Mindig küldött valakit, voltak ilyen megbeszélések, művészeti tanács. Azt mondták, hogy egy nővér legyen a főszereplő, a másik kettő mellékszereplő, és úgy lehet belőle másfélórás filmet csinálni. Csak mindegyik mást mondott, más nővért, és egy ponton – akkor már tényleg körülbelül egy év telt el – végre a Nemeskürty megnézte. Egyébként úgy csinált, mint aki halálra unja magát, tornázott a zongora körül – a zeneteremben volt a vetítés –, és mindent megtett, hogy kimutassa, hogy végignézhetetlen, végigülhetetlen a négy és fél óra. Egyszer csak szóltak, hogy elfogadás. Akkor volt Pécsett a társadalmi forgalmazási kísérlet, tehát mozi, filmklub, társadalmi forgalmazás és szabadtéri vetítés ott a főtéren. Na most akkor a Hugó azt mondta, hogy ő ott kell legyen. Én mentem egyedül az elfogadásra, ahová kevesen jöttek, a filmfőigazgató, meg volt egy pár elvtárs, de olyan 5-6 embernél nem volt több, a szakma részéről a Szabó Pista. Szerveztem büfét, meg mindent, be voltam ott tojva, hogy mi lesz most. Lement a film, fény, és nagy csend, meghatott emberek. Oda voltak a filmért. Szabó Pista azt mondta, hogy ez az a film, hogy nincs olyan ember, aki ne találna benne valamit, ami őt megérinti. És akkor elkezdődött az, hogy hol vetítsék a filmet. Azt mondtuk, csak egy moziban, csak a Puskinban. Jegyüzérekkel ment eleinte a film. Még beszéltem is a jegyüzérek főnökével. Kiszúrtam, ott egy ilyen sánta fickó volt a főnök. Mi azt szerettük volna, hogy adják drágábban a jegyet – 10 forint volt akkor a legdrágább mozijegy –, szünetben akkor lehessen fizetés nélkül inni egy kávét vagy egy üdítőt vagy valamit. „Nem, azt nem lehet.” Ötven forintért árulta a jegyeket. Megkérdeztem tőle, hogy került ide, hogy találta ki. Azt mondja, most nyílt a Szikra mozi, megnézte, lila ülések, lila falak, oda megy valaki, meghesszöli, aztán annyi. De egy film, ha magyar, és mer négy és fél órás lenni, abban kell lenni valaminek (nevet). Még hozzátette, hogy büszke rá, hogy a családját egy magyar filmből tudja fölvirágoztatni (nagyot nevet).

CP: Ez önmagában kuriózum lehetett, a Filmregény a maga négy és fél órájával eleve elég komoly problémát jelenthetett a rendszerben.

SzGy: Igen, de ezt nem árultuk el senkinek. Mi tudtuk, hogy hosszú filmet fogunk csinálni, mert rájöttünk, hogy a Jutalomutazást sokan félreértették, félremagyarázták. Éreztük, hogy ez a formától van. Elhatároztuk, hogy a Három nővérben ott ki lesznek fejtve a dolgok rendesen. Az biztos hosszú lesz. Ezt nem mondhattuk senkinek, és szerencsére akkor még nem volt ennyire elvarázsolva a pénzügyi része a dolgoknak. Naponta tudtuk a gyártásvezetőnél nyomon követni, hogy hol tartunk a pénzköltésben. Azt tudtuk, hogy egy forinttal nem léphetjük túl a költségvetést, mert akkor kész, vége. És akkor elkezdtük vágni, vágtuk, vágtuk. Aztán amikor elértünk a négy és fél óra hosszához, akkor azt mondtuk, hogy ez kész. Nem vágunk ki belőle egy kockát sem. Meg is kaptuk a magunkét a szakmától. Hogy képzeljük, hogy mi más játékszabályok szerint játszunk, mint mások. Mert sokan sírtak, panaszkodtak, hogy ezt kivágatták vele, azt kivágatták… Vagy kivágja valaki, vagy nem vágja ki.

<em>Filmregény - Három nővér</em> (Dárday István, 1977)

Filmregény – Három nővér (Dárday István, 1977)

CP: A Jutalomutazást nem akarták átvágatni?

SzGy: A Jutalomutazás, az valahogy olyan kerek, hogy vagy az egész megy a süllyesztőbe, vagy úgy egész, ahogy van. Szóval azt most megnézve is, az a legkerekebb filmünk, az kész. Abból nem lehet mit kivágni. Bármit kivesz belőle valaki, az ugyanaz marad, attól nem változik. Pont hogy ezek a dokumentarista filmek léptek át egy egészen más dimenzióba. Előtte az volt, hogy igyekeztek elrejteni szimbolikus dolgokat, amiből azt lehetett sejteni, hogy az azt jelenti, hogy… Most ezek a filmek nem olyanok. Tulajdonképpen mivel koherensek, ebben nincs egy olyan mondat sem. Az az egy nyomorult Brezsnyev-temetés volt, amibe bele tudtak kapaszkodni, mert abban a filmben sem találtak olyat. A költőknél is, vagy az összes költőt hagyták volna ki, de hát a főszereplő is költő volt, úgyhogy azt se lehetett (nevet). De így nem lehetett ezekbe belenyúlni, mert ezeknek a filmeknek nem is az volt a szándékuk. Emlékszem, egyszer a Keserű Ilona fogalmazta meg, hogy nemcsak vertikálisan, hanem horizontálisan is lehet mélységekig eljutni.

CP: Ezen a ponton akkor talán át is térhetünk a Filmregényre. Ott hogyan sikerült megtalálni a szereplőket? Például az fel sem merült, hogy valós testvéreket keressenek?

SzGy: Nem, miután háromféle típus volt, ezért föl sem vetődött, hogy testvérek legyenek. Abba komoly szereplőválogatást tartottunk. A Közgazdasági Egyetemen kaptunk egy termet, és akkor az meg volt hirdetve az ELTE-n, meg mindenhol. És jöttek a csajok (nevet). Egyébként ott találtuk meg a középső lányt, de azt is úgy, hogy átcsorgott az ajtóban a barátnőjével, nézte, hogy mi van, de nem jött oda. De a Hugó kiszúrta, és utána küldte az asszisztens csajt, hogy hívja vissza. Visszajöttek a csajok, és akkor ő lett a szereplő. Az iparművész csajt meg, nem olyan tág az a kör, ott néztünk körül, és a fiatal csajt, már nem is emlékszem, talán a Kassák Klubban is csináltunk egy válogatást, ha jól emlékszem, és ő onnan keveredett elő.

Na, hát a Harcmodornál a főorvoscsaj, az egy kemény történet volt, mert bejártuk az országot és nem találtunk senkit, aki jó lett volna az ő szerepére. Akkor ő Veszprém megyei főorvos volt, és Veszprém megyében volt az egyik legelvetemültebb pártvezér, a Pap elvtárs. A főorvos beletartozik a város vezetésébe, na most a csajjal úgyis gáz volt, mert ő nem volt párttag. Tehát ő egy fehér holló volt a csapatban. Nagyon nehezen vállalta el, de belátta, hogy szükség van rá, és fontosnak tartotta, hogy elkészüljön a film, és akkor kivette a szabadságát. De hát mondta, hogy attól kezdve állandóan cseszegették őt.

Az Átváltozásban van a fantasztikus öregember, az meg úgy lett, hogy már volt egy szereplőjelölt, nem volt egészen az igazi, de úgy gondoltuk, azért meg lehet vele csinálni. Aztán az egyik munkatársunk, a Czencz Józsi a buszmegállóban meglátta az öregurat, megszólította. Egy tüneményes ember volt, és nagyon jó is volt vele dolgozni. Türelmes volt a végtelenségig, feküdt – be volt rendezve a szobája –, feküdt az ágyban vagy az ágyon, attól függött. Fél napig ott nem került rá sor, olvasgatott, ott 10 ezer métert félreexponáltak a film elején, és azok mind az öreg jelenetei voltak. Újra fel kellett venni. Olyan türelmesen végigcsinálta. Egyszer mondta csak – azt emlegettük sokáig, csuda egy kis ember volt – „Hugókám, kicsit elfáradtam.” Szóval egy ilyen tüneményes ember volt.

Ja, aztán A dokumentátorban pedig a szőke csaj, az is egy történet volt, hogy hogy lett. A Bíró Icától kezdve az összes szőke csajt megnéztük, beszélgettünk velük – nem jó, nem jó, nem jó. Egyszer csak jön a Hugó, és mondja, egy autószervízben volt a Józsival, és megtalálták a szőke csajt. Éppen húzott már el, úgyhogy felírták a rendszámát. És nem lehetett megtalálni. Már hetek teltek el, és semmi. Pedig rendszámról meg lehet találni valakit. Végül a Chrudinák (aki sokat segített nekünk, mert anyagokat adott A dokumentátorhoz), mivel – ha akarta, ha nem – végül is ilyen BM-es volt – különben nem utazgathatott volna mindenfelé –, ő utána tudott nézni. És kiderült, hogy az autó nem a csajé volt, hanem a pasijáé, akit éppen börtönbe csuktak, és ezért nem árulták el a rendszámát, de azért a Chrudinák megszerezte nekünk (nevet). És az is olyan volt, hogy jött egy ismerősünk külföldről: „Á, itt is megteremnek az amerikai típusú, széles arccsontú, kemény szőke csajok?” (nevet).

CP: Az Átváltozásban az öregúr karaktere annyira szervesen beleépül a történetbe, hogy úgy tűnik, mintha a saját életével lépett volna be a filmbe. De akkor ez mind irodalmi forgatókönyv? Ilyen értelemben meg volt írva?

SzGy: Persze, vannak konkrétumok, amiket muszáj rögzíteni. Egyébként az azért volt nagy siker, ahogy a szoba be volt rendezve. Én a részletekre nagyon oda tudok figyelni, és oda is figyelek. Volt berendező, de én nagyon beszálltam abba, hogy az a szoba hogyan legyen berendezve. Félig-meddig arisztokrata, tehát régi úri családból való öreg ismerősök összecsapták a kezüket: „Jaj, hát nem is gondoltuk, hogy van még ilyen lakás.” (nevet) Pedig azt mi csináltuk, úgyhogy az nagy sikerélmény volt. Igaz, hogy ötször festettem át a falat, így sem olyan színű lett, mint amilyet akartam, de mindegy, erre már rábólintottam. Minden számít.

CP: Milyen szinten volt kidolgozva az Átváltozás esetében az öregúr karaktere? Mi az, amit a szereplő hozott a maga életéből?

SzGy: Ő abból nem tudott túl sokat hozni; egy mérnökember volt, akinek egy egész más világa volt, mint ez.

CP: A polgári mentalitását talán hozhatta.

SzGy: Igen, valamennyire. Csak aztán végül is a figuráját inkább nagypolgári vagy arisztokrata irányba toltuk el. Mert valahogy így kívánkozott. Így lett kontrasztosabb is, meg a tapasztalat is olyan, hogy az olyan típusú emberekben, mint amilyenné őt formáltuk, azokban van egy felülemelkedett tolerancia. Nagyon sokáig el lehet menni, de ha eljön egy pont, pontot tesz a dolog végére. Az is kedvenc mondásunk volt: „Én őt többé látni nem akarom.

Jáky Miklós - <em>Átváltozás</em> (Dárday István, Szalai Györgyi. 1983)

Jáky Miklós – Átváltozás (Dárday István, Szalai Györgyi. 1983)

CP: Visszatérve a Filmregényre: látunk az egyes nővérekkel egy-egy monológot, ahol a szereplők az elképzeléseikről, terveikről, álmaikról, vágyaikról beszélnek. Ezt az ő saját életükből hozták, vagy pontosan le volt fektetve a forgatókönyvben, és csak a saját szavaikkal fogalmazták meg?

SzGy: Nem, ezt lényegében ők mondták el. Tehát miután megvolt a három karakterünk, akkor mondattuk ezt el velük. Ott végül is azonosultak saját magukkal. Egyébként az is egy érdekes történet volt. Azt találtuk ki azért, hogy kvázi testvérek legyenek, hogy levitettük őket a malomba [10] ellátva kajával, mindennel. Azt hiszem, öt nap volt, a taxis kipakolta, és otthagyta őket. Mi egyet felejtettünk el, hogy eleinte mi is féltünk ott, és hogy ők is félni fognak, mert az egy elvarázsolt hely egy erdő közepén, egy lélek sincs, semmi sincs. Ez egyszerűen iszonyatosan kitágította az időt, tudniillik aludni nem mertek, úgyhogy az éjszakákat végigdumálták, és nagyon megismerték egymást. Nagyon sok mindent megtudtak egymásról. És kész, ott voltak a testvérek.

Bodnár Eszter, Szakács Zsuzsa és Himmer Márta - <em>Filmregény - Három nővér</em> (Dárday István, 1977)

Bodnár Eszter, Szakács Zsuzsa és Himmer Márta – Filmregény – Három nővér (Dárday István, 1977)

CP: Voltak előre csomópontok, hogy mik azok, amiket feltétlenül szeretnének ebben a filmben ábrázolni? Mennyire volt meg teljesen előre a történetvonal? Alakulhattak spontán történetelemek?

SzGy: Nem, a történetvonal megvolt. Annak érdekes forgatókönyve, egy egészen extra forgatókönyve van. Nem két sáv, hanem három. A középső sávba az van leírva, hogy miről is van szó valójában, mi mire hogyan vonatkozik, előre, vissza. Tehát ott nagyon komolyan le van írva az egésznek az elvi része. A baloldal is, meg a jobboldal is megváltozott, kép, hang, másmilyenek a jelenetek. De ott is kellett forgatókönyvet adni a Nemeskürtynek. Tulajdonképpen a közepe az eléggé megmaradt, olyan lett a film, ott van leírva, hogy mit gondoltunk el. Spontaneitásnak nem nagyon volt helye, mert három sorsképlet az, amit megpróbáltunk ott egymás mellé tenni. Nagyon pontosan végig volt gondolva, hogy miről szól az egész dolog. A viszony a családhoz, a viszony egymáshoz, viszony a házassághoz, szerelemhez, munkához, kultúrához. Tehát ezt építettük fel magunkban, és akkor tulajdonképpen – ha innen nézem – ez egy sematikus film, mert van benne egy filozófiai modell. Modellfilm, három karakteren keresztül beszélünk azokról a dolgokról.

CP: A szereplők tudták előre, hogy a film végén mi lesz a karakterükkel?

SzGy: Nem szoktuk mi így a történet részleteit elmondani. Hadd alakuljon. Mert beavatkozni például olyasmibe lehet, hogy az utolsó jelenetet a Pszichiátriai Intézetben vettük fel, ott kértünk egy szobát. Ugyan nem volt senki a szereplőkön kívül a szobában, de mégis az egésznek a légköre olyan volt, ami nagyon segítette őket.

Szakács Zsuzsa, Bodnár Eszter és Himmer Márta - <em>Filmregény - Három nővér</em> (Dárday István, 1977)

Szakács Zsuzsa, Bodnár Eszter és Himmer Márta – Filmregény – Három nővér (Dárday István, 1977)

CP: Hogyan alakult ennél a filmnél az operatőri munka?

SzGy: A Filmregény esetében az volt érdekes, hogy itt az abszolút kétkamerás módszert csináltuk úgy, hogy egyenrangú volt a Koltai meg a Pap Feri. A Sutyi mellett állt a Hugó, a Pap Feri mellett meg én, és ott fülbesúgással lehetett irányítani őket közben. De az is érdekes, hogy a két kamera milyen. Volt egy jelenet – nem szoktunk mi többször felvenni, de az annyira nem akart sikerülni –, az első intim helyzet, nem egészen összeborulás, de már nagyon bensőséges, egy kanapén a középső lány, meg az egyetemista fiú. Valahogy nem volt jó. Csináljuk meg még egyszer kicsit másképp – semmi. És akkor egyszer csak valahogy rájöttünk, hogy azt egy kamerával kell csinálni. Az egész film végig két kamerával van, valahogy ez az intimitás ezt igényelte, hogy egy kamera legyen.

CP: Ebben a filmben – de már a Nevelésügyi sorozatban is – nagyon érdekes, hogy rengeteget filozofálgatnak, illetve a korabeli közegben nyilván nem egyszerűen filozófia, hanem konkrétan marxista filozófia van a filmben. A Filmregényben a Közgazdasági Egyetemet végző fiatal lány ugye nagyon vonzódik a filozófiához, megtetszik neki mint tantárgy, és akkor elkezd gondolkozni a szabad akarat kontra eleve elrendelés problémáján, az egyén szabadságán. A Nevelésügyi sorozatban pedig az Ágnes-epizódban van egy komoly rész, ami arról szól, hogy ezek a pedagógiai főiskolára frissen felvett fiatalok, akik majd tanítani fognak, egyáltalán milyen világnézettel rendelkeznek. És még az Átváltozásban is külön előkerül, hogy mi a szereplők véleménye a munkásosztályról, az értelmiség helyzetéről. Ez a korszakból adódik, vagy ez Önöket is ennyire erősen érdekelte vagy érintette? Vagy ez esetleg kritika akart lenni a hivatalossággal szemben, mely folyton csak a jelszavak szintjén hangoztatta a marxizmust? Vagy milyen funkcióval jelentek meg ezek a tartalmak? Ezekben a filmekben még tényleg filozofálnak az emberek a hétköznapi életükben egy fürdőszobában, vagy akárhol. Ami szerintem bizonyos értelemben megrendítően szép. Tényleg a mindennapi életben így jelen volt ez? Legalábbis amikor például egy fiatal értelmiségivé vált: az öntudatosodás folyamatában ez ilyen fontos szerepet játszott?

SzGy: Ez abszolút így van. Mondjuk a lánynál meg egészen különösen erős volt, mert ő olyan családból is származott, valami nagyon balos, merev családból, tehát ő benne ez erősen élt. De akkoriban még beszélgettek ilyesmiről. Szóval akkor ez még téma volt. Egyébként ez is arról szól, hogy ha belegondolunk, hogy nagyon rövid idő alatt nagyon nagyot változott a világ nagyon sok szempontból. Például ez is, hogy miről beszélgetnek csajok… (nevet) Egyébként a fürdőszoba-jelenet, ehhez annyit, hogy arra nem gondoltunk egyáltalán előre, hogy lesz egy olyan jelenet, hanem feszültség alakult ki a csajok között. Az úgy látszik is, hogy ketten jobban egyetértenek, és hogy az iparművész csaj kívül marad rajtuk. És akkor azt találtuk ki hirtelen, hogy akkor a fürdőszobában mind a hárman egyszerre készülődjenek, és akkor az úgy teljesen spontán volt, nem is nagyon adtunk be nekik semmit. Tehát ami addig összejött a történésekből, az így előjött.

Himmer Márta - <em>Filmregény - Három nővér</em> (Dárday István, 1977)

Himmer Márta – Filmregény – Három nővér (Dárday István, 1977)

CP: Érdekes, hogy itt van olyan szereplő, aki eléggé szabadon kezeli a szerelmi kapcsolatait. Például az iparművész lány, amikor keresi a műtermet, a jelenet végén összeölelkezik egy fiúval, miközben van neki úgy-e egy barátja, aki viszont nős ember. Ez általában jellemző volt a Kádár-korszak magánéletére, és ezt itt végre vászonra akarták vinni, vagy ennek mi volt a motivációja?

SzGy: Hát így éltek; és a modell csaj az is, az még zűrösebb volt. A bizonytalanságnak is a kifejeződése, hogy akkor nincs egy fix kapcsolata, nincs egy fix kapaszkodója, és akkor keveredik ilyen megalázó kalandokba.

CP: A marxista vonulat nem okozott problémát az elfogadtatásnál? Ebbe nem akartak beleszólni?

SzGy: Nem, annyira a hosszal voltak elfoglalva, hogy semmi mást nem láttak (nevet).

CP: A Harcmodor kimondottan rendszerkritikus – a rendszert a hétköznapi működésében bíráló – alkotás. Ezt nem akarták már a forgatókönyv fázisában gátolni? Nem ütköztek erősebb ellenállásba mondjuk a stúdió részéről?

SzGy: Nem. Itt is az elfogadás volt problémás. Talán onnan érdemes kiindulni, hogy nem egyezik teljesen a film az eredeti történettel. Mert aki a valóságban a „főhős” volt, annak a férfinak a szerepére valahogy nem sikerült nekünk megfelelő embert találnunk, és ezért ebből a figurából kettőt csináltunk. Az egyik figura lett az, aki a végén nem kap semmit, pedig ő nagyon sokat dolgozott az ügy érdekében. Megint azt játszották velünk, mint a Filmregénynél, hogy a stúdióvezető nem volt hajlandó megnézni a filmet, hanem megnézette másokkal – most nem emlékszem pontosan a felállásra, valahogy a Bacsó Péter benne volt ebben –, és üzengettek nekünk. A legkomolyabb problémájuk a film végével volt, ahogy a kisemmizett ember ottan bor mellett elmonologizál a plecsniről, és ezt akarták mindenáron kivágatni, megrövidíttetni. Végül én meguntam a huzavonát (akkor már a Békeidőt forgatta a Vitézy, és én végig lent voltam vele Igalban), fölhívtam telefonon a Szinetárt – mert ez televíziós koprodukció volt –, és mondtam neki, hogy szeretném, ha megnézné a filmet. Megnéztük, és utána a Szinetár azt mondta, hogy ez a legjobb dokumentarista film, amit ő eddig látott, és itt olyan kényes egyensúly van, hogy ebből egy kockát nem szabad kivágni. Akkor elfogadta a stúdió.

CP: Számomra a Harcmodor egy kicsit össze is kapcsolódik a Békeidővel, mert mindkettőben valamiféle szocialista „anti-karriertörténetet” látunk, vagyis olyan főszereplők állnak a középpontban, akik valami jót akarnak tenni a közösségért, de csak akadályokba ütköznek. Ez utóbbi film története honnan eredt?

SzGy: Ott a Vitézy talált valamit. Megtalált egy olyan tsz-elnököt, aki embereket szeretett volna odatelepíteni a szövetkezete fellendítésére. És onnan indult az egész. Tehát ez egy valós esetből eredt szintén.

CP: A Dédelgetett kedvenceink – a Jutalomutazáshoz hasonlóan – újra egy feszesebb dramaturgiai szerkezetet kapott, mint a Filmregény vagy akár a Harcmodor, akár az Átváltozás. Ez minek volt köszönhető?

SzGy: A Hugónak az volt a mániája, hogy én csináljak külön egy filmet. Én nem akartam külön filmet csinálni, mert mondtam, hogy amit együtt csinálunk, az nekem rendben van. De ő mindenképp kötötte az ebet a karóhoz, ő ehhez nagyon ragaszkodott. Mondtam, hogy jól van, akkor csinálok külön egy filmet.

Mindig szóba került, hogy esetleg formailag is újítani kéne. És akkor ez valahogy nem igazán ment tulajdonképpen. (A Tükröződések lett az első, ami aztán ugrott egyet formailag.) És én azt hiszem, hogy a Dédelgetett kedvenceink azért is másmilyen, mert hogy ez formailag másmilyen. Szóval ez az én gondolkodásomat egy bizonyos szempontból jobban tükrözi, mert… Hát egyébként vicces volt, amikor elfogadáson elmesélte valaki, hogy a hírhedett Rényi elvtárs védte meg a filmet, mert nem értették ott a Filmfőigazgatóság vetítésén, és mindenfélét mondtak, és akkor a Rényi elvtárs leültette őket, hogy beszélnek össze-vissza. Ez egy freskó. Úgyhogy Rényi elvtárs megvédett. Nem nagy dicsőség, hogy ő védett meg, de legalább látta, miről van szó. És hát én szerintem is olyan, mint egy freskó, hogy egymás mellé vannak rakva a dolgok. Nem egy dramatikus szál megy, van ugyan történet, de nem az dominál, vagy nem az vezet végig a filmen. Valahogy ebből adódott ennek aztán a szerkezete meg az, hogy nem egy hosszan elbeszélt film lett.

CP: Az egy fantasztikus jelenet, amikor az ifjúságpolitikai riportműsor kapcsán a tévés szerkesztőnőnek ott mondja a felettese, hogy ez nagyon jó, de ez így nem mehet, és akkor mit hogyan kéne. Nyilván fedi a korabeli valóságot.

SzGy: Abszolút.

CP: Ilyen szempontból ez nem okozott szintén ilyen elfogadtatási vitát? Hogy ez a jelenet ne maradhasson benne? Ez egy elég kemény, kritikus, leleplező jelenet.

SzGy: Érdekes módon annál a filmnél egészen más bajuk volt, és főleg a Stúdiónak. Tudniillik azt mondták, hogy ez egy értelmiségellenes film. Ez volt, a többivel nem foglalkoztak. Pedig szerintem nem értelmiségellenes, de hát hiába, volt az a korszak, amikor elkezdtek falura lejárni az értelmiségiek, és fölpakolták, ami még volt a padláson, értékes bútor vagy holmi.

CP: A Dédelgetett kedvenceink főszereplői gyerekek. Jelent-e valamilyen plusz szakmai problémát, ha az amatőr szereplők ráadásul kamaszok? Jelent-e valami különbséget a felnőttekhez képest velük dolgozni?

SzGy: Kicsit nagyobb odafigyelést igényelnek, és például a főszereplő kislánnyal soha nem sikerült jó viszonyt kialakítani, valamiért nem szeretett engem, vagy nem bízott bennem. Olyan sérelmei voltak, amiket másnak elpanaszolt, és ez csak azért volt, mert én nem tudtam róla. Ő engem nem avatott be semmi sérelmébe, bajába, gondjába. Tehát ő vele nem tudtam jó viszonyt kialakítani. Egyébként nem bántam meg, hogy őt választottam, ő ez, kicsit burokban tartott kis úri kislány. Egyébként főorvos a papa, szóval helyén van a lányka a festőállványával, meg mindennel. Szóval hozta ő saját magát. És hát lehet, hogy én is… Az ilyen emberekben, még ha gyerek is, sokkal több fedettség van, szóval kevésbé nyíltak és nyitottak. Valószínűleg én ilyen emberekkel nehezebben tudok boldogulni, mert én meg lehet, hogy túl nyitott vagyok. De én bármilyen más típusú emberrel könnyebben elboldogulok. Ő ilyen kis mimóza.

CP: Amikor válogatta a szereplőket, akkor még ott nem érezte?

SzGy: Én tudtam, hogy ez lesz a viszony. Tehát ő volt az, akire azt mondtam, hogy sajnos ő a főszereplő. Szóval van ilyen. Nem is nagyon fordult elő ilyen mással filmben. Volt a Harcmodorban, de nem volt olyan mértékben főszereplő, hogy egyáltalán érdekes lett volna ez, de különben nem volt. Szóval mindenkivel jobb nagyon jó kontaktusban lenni. És egyébként sokkal jobb úgy dolgozni. A gyerekek őrületes stikliket csináltak egyébként, meg voltak velük mindenféle problémák, de hát rendben voltak. Szóval úgy viselkedtek, ahogy az ő korukhoz illett, és semmi vad dolgot nem műveltek.

CP: Ennél a filmnél sem helyiek voltak a szereplők? Van Boldogkőváralja, ez a zempléni helyszín, de még a falusi gyerekek sem itt laktak amúgy, akik itt falusi gyereket játszottak?

SzGy: Egy kevés volt belőlük, mert ott az évzáró, és akkor azért ott azok közül volt egy-két gyerek, aki onnan volt. Például az, aki meghal. „– Te mi akarsz lenni?Semmi, munkás.” Az ottani volt. Aztán voltak intézetből gyerekek, és még volt egy olyan is, aki egyszer csak évek múlva a Filmgyárban megkeresett, és kellékes lett belőle. Mondta, hogy szeretne a Filmgyárba jönni. Az egy kemény, intézeti, szipus kölyök volt, de egyébként nagyon helyes gyerek volt, ott minden rendben volt vele a forgatáson. Egy csibész volt, de a Filmgyárban, ott nagyon rendes lett. Most már szépen beleöregedett a szakmájába. Úgyhogy nem bántam meg, hogy bevittem őt.

CP: A Dédelgetett kedvenceink forgatása milyen volt?

SzGy: Ott az volt a probléma, hogy amivel sújtani lehet egy forgatást, ott sújtva volt, és mégsem lehetett elcsúszni, mert mind nyolcadikat végzett gyerekek voltak, akiknek szeptember elsején ott kellett állniuk haptákban az évnyitón. Az elképzelhetetlen, hogy az milyen volt. Csak annyit arról, hogy 10 fok volt. Az első nap a Tisza elvitte a sátrat, amiben a gyerekek szállása lett volna, és egész forgatás alatt arra vártunk, hogy mikor tudom őket a vízbe beküldeni, mert mondtam, hogy 10 fokban nem küldöm be a gyerekeket a vízbe. Elromlott a kamera satöbbi. Na mindegy.

CP: Azt jól vettem ki, hogy aki a kislány öccsét játssza, az később operatőr lett?

SzGy: Pohárnok Gergő, igen.

CP: Ő hogy került bele a filmbe?

SzGy: A Pohárnokkal mi nagyon régóta jó viszonyban voltunk, és akkor egy ilyen kis érzékeny gyereket akartam bele. Többen letoltak engem, hogy volt szívem, hogy megmutassam képen, hogy lefejeznek egy pulykát. Aztán mondtam, hogy tessék még egyszer megnézni a filmet. Mert nem mutatom meg. Viszont az nagy meccs volt, én rábeszéltem a kis srácot, hogy ő nézze végig. Mondtam neki, hogy ez nagyon ciki lesz, de kell. Ha ebből valaki azt hiszi, hogy látta, akkor az teljesen rendben van.

Egyébként ő egy nagyon érdekes kisgyerek volt, mert mikor jártunk hozzájuk, akkor még kicsik voltak, ő nagyon mély gondolkodású kis kölyök volt. És mondta a Kopper Judit, a mamája, hogy észrevette, hogy éjszaka nem alszik. Kiderült, hogy gondolkozik, mert ő biztos benne, hogy meg fogja tudni fejteni a világ értelmét. Tehát nagy ambíciókkal indult, operatőr lett belőle.

CP: Volt egy filozófus, akivel beszélget a tévés nő, ő dramaturgiailag hogy is került be a filmbe? Van ennek a tévés adásszerkesztő anyukának egy férje, aki külkeres, közben meg van a filozófus.

SzGy: Nem volt semmi intim. Ez a freskószerűség, hogy oda van téve egy folt. Ahogy a tévés jelenet is csak egy folt. És az összes kis foltból áll össze a kép. Mert ha utánagondolunk, nagyon sok apró jelenet van a filmben. Kezdve, hogy két gyerek verekszik, és az öreg rezignáltan rájuk se néz. Akkor hogy gyereke lesz ott a házbeli kislánynak. Meg szóval nagyon sok mindenféle van így odarakva, odapottyantva. A két fiatal az ágyban. Az egy valódi történet, az nagyon tetszett nekem, aki véletlenül lett esztergályos, mert rosszul írták vagy rossz helyre írták a nevét. S akkor hát végül is mind efölött van egy vár…

Na az volt ilyen operatőri szempontból nagy történet. Tudniillik a következők vannak belezsúfolva egy képbe, illetve hát azt akartam, hogy ezek együtt legyenek. Hogy a vár, akkor ottan túrnak a disznók, a gyerek fotózik ezzel a Polaroid géppel, és akkor megyünk lejjebb, akkor ott a csaj a festővászonnal, aki festi a várat, és akkor még ott a környékbeli kölykök. És akkor ezt megbeszéltem a Pap Ferivel, és azt mondta, nem érti. Akkor elkezdtem még egyszer, fönt a vár – nem véletlenül oda telepedtünk, hát pont az volt a vicce, hogy az egész fölött ott, tehát, hogy olyan asszociáció eszébe jut valakinek, vagy nem. Vagy egy kicsit valahogy megérinti az agyát, hogy akkor jövünk le a várról a disznóra, a nem tudom én mire. És akkor még elmondtam, azt mondta, hogy nem érti. Akkor én sarkon fordultam, és elmentem, a Hugó kiabált utánam: „Ne menj el!”. Mondtam, bízd rám. Bementem, ott volt mellettünk a kocsma, leültem, ittam egy deci – ott nagyon jó furmint terem, az a baj, hogy azt fröccsnek nem lehet inni, mert az kibírhatatlan – tehát ittam egy pohár bort, amellett úgy elüldögéltem egy tíz percet, aztán visszamentem. A Pap kérdezte, hogy felvehetjük? Mondtam, jó, tessék, felvétel. Úgyhogy muszáj volt néha a sarkamra állni. De amúgy jól elvoltunk a Ferivel (nevet). Volt egy kecske, a főszereplő fiú kecskéje. Amikor velünk volt egész nap, akkor ezt a szerencsétlen kecskét meg kellett fejni, és akkor a Pap Feri értett hozzá, úgyhogy a Pap Feri, azon kívül, hogy operatőrködött, kecskét is fejt (nevet). Vicc tárgya volt. De hát nagyon fontos feladat volt.

Egyébként szuper stáb volt, a Fábry Sanyi volt az első asszisztensem. Ha megkérdezik, milyen volt, azt szoktam mondani, hogy ő és a feladat nem találkoztak egymással (nevet). De nagyon jó hangulatot csinált. Szóval aztán nevettünk rajta, hogy kevés olyan ember van, aki meg tud élni abból, amit egész nap csinál. Egyfolytában, mindenki dőlt a nevetéstől körülötte. És akkor milyen jól él belőle, de hát asszisztensnek… (nevet)

CP: Igen, meglepődve vettem észre én is a stáblistán a nevét. Amúgy ő még a Jeles Andrással dolgozott elég sokat együtt; az Álombrigádban szerepelt is, de dramaturg volt.

SzGy: Igen, dramaturg. Ha akar, szóba áll vele a rendező, ha nem akar, nem áll vele szóba. Nekünk is volt olyan dramaturgunk a Filmregénynél, akinek mondtuk, hogy ne kezdjen bele, ne vállalja el, úgyse fogunk rá hallgatni.

CP: A Dédelgetett kedvenceinkben is a freskószerűen felrakott motívumok között van a televízió. Az ezt követő filmeken végigtekintve a televízió lépten-nyomon fontos motívum, sőt egyre fontosabbá válik. Kulminálva a Nyugattól Keletre esetében, ahol ott van minden képen, ha akarjuk, ha nem, és ki se lehet kapcsolni. A dokumentátor is nagyrészt erre épül. Ezt miért érezték ennyire fontosnak?

SzGy: Azért, mert mindent elural a média. Tulajdonképpen mindenki nyakon van öntve folyamatosan, ha akarja, ha nem. Szóval lassan már nehéz azt választani, hogy nem. Nem lehet elkerülni. A Nyugattól Keletrében az abszurditásig van fokozva ez; ráadásul már mindegy is a tartalom, mert lehet a tartalom nemes is, az sem számít, az is benne van abban a dömpingben. Ki figyel oda rá? A kutya sem nézi.

CP: Vagy például az Átváltozásban is mellesleg az egyik szereplő, a Tamás Amaryllis játszotta figura konkrétan a televíziózást kutatja szociológusként vagy pszichológusként. Van is egy jelenet, amelyben kvázi kifejti a televízió hatását. Ott kinek a gondolatait halljuk? Az is már benne volt a forgatókönyvben vagy a szereplő konkrétan a saját életéből hozta?

SzGy: Az ilyen tartalmi dolgokat, amik… Mondok egy példát, hogy világos legyen. Ott vannak az írók, mikor jó sokan, egy nagy csapat ül ott együtt. A következő volt, én leültem velük egy szobában, és elkezdtünk beszélgetni, lényegében arról, hogy mit tartanának fontosnak, hogy az szóba kerüljön, hogy megemlítődjön. És akkor mindenki elmondott valamit, és akkor én a végén mindenkit megkértem – kiválasztottam azt a gondolatot abból, amit elmondott –, hogy ezt próbálja meg belerakni a beszélgetésbe. Tehát abszolút az ő gondolataik voltak, és csak enyhén voltak irányítva, mert hogy az övékből lett kiválasztva. Mert ha különben elkezd hat költő beszélni, akkor az három héten tart éjjel-nappal.

Tamás Amaryllis - <em>Átváltozás</em> (Dárday István, Szalai Györgyi. 1983)

Tamás Amaryllis – Átváltozás (Dárday István, Szalai Györgyi. 1983)

CP: A televízió a Dédelgetett kedvenceink esetében egy mellesleg elejtett közeg, ahonnan az anyuka jön. Én abban érzek valamit, hogy ilyen kvázi értelmiségellenes filmnek gondolták, mert végül is van egy ilyen dramaturgiai íve a filmnek azért mégiscsak. Hogy itt van ez a két gyerek, a falusi gyerek meg a városi gyerek, de a városi gyerek értelmiségi közegből érkezik, ő aztán teljes magától értetődőséggel megy a képzőművészeti középiskolába, míg a másiknál már nyolcadikban, a pályaválasztásról szóló osztályfőnöki órán visszakérdeznek, hogy „festő, aki nem festő, hanem képeket fest?” Ő majd megy a szakmunkástanulóba a film végén. Ilyen értelemben megvolt benne ez az üzenet, nem? Ezt nemcsak a cenzorok látták bele, hanem ilyen értelemben van benne egy erős kritika, az egyenlőtlenségek újratermelődése, hogy címkézzem valahogy. Ez azért egy konkrét szociológiai jelenséget akart kibontani vagy átültetni játékfilmes formába, nem?

SzGy: Inkább társadalomkritika, mint értelmiségellenesség, szóval ez nem a filmben szereplő értelmiségiek döntése alapján történik, hanem társadalmilag ilyen a helyzet. Úgyhogy nem, én nem gondolom értelmiségellenesnek. Mondjuk annyi, hogy az, hogy az értelmiségnek több felelőssége van, mint amennyit szíveskedik vállalni manapság, meg nem manapság, hanem anno, tehát mindig is, hogy több felelősséget kéne vállalnia. Mondjuk ez az, amit én ilyen értelmiségi kritikának tudnék mondani. De azt hiszem, ezzel abszolút egyet lehet érteni.

CP: Akár el lehetett volna ezt a filmet úgy is adni, hogy ez egy – ha nem is ifjúsági, de – fiataloknak szóló film, ami az ő problémáikkal foglalkozik. Erre esetleg volt kísérlet, volt ilyen szándék, hogy majd így könnyebb elfogadtatni a munkát, vagy az, hogy a kamaszok közegében mozog, nem játszott stratégiai vagy filmpolitikai szerepet?

SzGy: Nem. Nem gondoltam ilyesmire. Engem valahogy mindig is az a hátrány foglalkoztatott, ami még nem szociológiai, nem kisebbségi, egyszerűen földrajzi. Földrajzilag eleve hátrányban van az, aki távolabb van a fővárostól. Minél távolabb van, annál hátrányosabb a helyzete. (Nem véletlen, hogy öt dokumentumfilmet csináltunk mostanában kistelepülésekről.) És ez nincs benne a filmben, és csak egy mondat erejéig mondom, hogy az tulajdonképpen elképesztő, hogy bizonyos helyzetben lévő embereknek sokkal tehetségesebbnek kell lenni, sokkal több energiát kell beleölni abba, hogy elérjék ugyanazt vagy majdnem ugyanazt, mint más, egy jobb helyen.

CP: Ezek szerint itt legalább annyira érdekelte Önt a centrum-periféria problematika, mint az, hogy ez egy kamaszközeg lenne. Itt a kettő ugyanannyira meghatározó volt.

Ebben a történetben visszatérően megjelenik egy mozifilm, az elején is, amikor néznek egy filmet, meg úgy többször van belőle jelenet. A film kedvéért forgatták? Mintha a Méhes Marietta játszott volna benne.

SzGy: Az volt, hogy én találtam egy filmrészletet, amit szerettem volna használni, egy párizsi taxisofőr fia és egy amerikai gazdag lány találkozása, kis analógia. Nem emlékszem rá, melyik film, ez végül is egy középminőség volt, nem emlékezetes film semmiképpen se. És egyszerűen nem tudtam megszerezni ennek a filmnek a jogát, csak keresztbe tudott nekem tenni a Filmfőigazgatóság meg a Hungarofilm, meg mindenki. És ez ezért lett.

Pedig például a Jutalomutazásban ott volt az a csíkos trikós gyerek, aki trombitált. Azt mondtam, hogy Fellinit kell trombitáljon. Először is egy nagy meccs volt, mert ő nem ismerte a dallamot. Össze-vissza telefonálgattunk, és senki nem tudott semmit. Egy film mellett mindig olyan remek mellékfilmek zajlanak le. Azt mondtam, jó, akkor menjünk be a színházba, ott biztos, hogy fogunk találni valakit. Akkor mondták, hogy egy balettos, aki próbál, majd mindjárt jön. Bementünk egy nagy terembe, ahol csak egy zongora volt, meg egy pár szék, leültünk. Megérkezett egy teljesen leizzadt balettos fiú, elmondtam neki, melyik zene az, amelyik kéne. Leült a zongorához, a gyerek odaállt mellé a trombitával, és megtanította neki. Akkor telefonáltunk a Nino Rotának, aki ingyen odaadta a jogot. Na, most ehhez képest a Hungarofilm pedig mindent megtett, hogy ne tudjam megszerezni, és akkor a Xantust megkértem, hogy forgasson egy betétet. De hát nem akartam egy másolatot csinálni, hanem valami mást. Nem lett egy zseniális darab, de ez lett. Méhes Mariettával. Kár érte. Én imádtam, ilyen fád nőt, ilyen nincs több a világon. Egy teljesen egyedi darab volt, nagyon jó volt.

CP: Eleve egy amatőrszereplős, kétkamerás, szinkronhang-felvételes filmnél fel sem merül, hogy utószinkron lehessen, hogy szinkronizálják saját magukat? Vagy előfordult, a Jutalomutazásnál esetleg, mint még korai filmnél?

SzGy: A Filmregénynél fordult elő egyszer, de hát az zseniális volt, a vihogós barátnő, akivel a Balatonon nyaral a lány. Mennek a parton, és akkor a két srác leszólítja őket. Valahogy nem sikerült hangba sehogy fölvenni, és behívtuk utószinkronra a csajt, akit csak úgy emlegettünk, hogy Ebedli, mert az Ebedli nevű futballistától volt egy gyereke. Ebedli jött, vihogva nagy elánnal, ő nagyon siet, láttuk, kint a kerítésen kívül várja egy pasi. Berohant a nagyvetítőbe, fel volt állítva a mikrofon meg minden. Egy mondatot kellett neki elmondani, odaállt, elindult a tekercs, és elmondta zseniálisan. „Szevasztok”, és rohant el. Úgyhogy az egy zseniális csaj volt. De nem kellett szerencsére utószinkronizálni.

CP: Az Átváltozás a korábbi dokumentarista filmekhez képest egy zártabb, belterjesebb közeget mutat, és talán koncentráltabbnak hat a története. Végig egy budai villában vagyunk, a kamera egy percre sem hagyja el ezt a mikrovilágot. Noha viszonylag sokan felbukkannak a cselekményben, valójában négy szereplő körül bonyolódnak a konfliktusok. Hogyan alakult ki a film története? Hogyan formálódott a forgatókönyv? Honnan kerültek ki a film értelmiségi szereplői? És mennyiben alakíthatták önmagukat?

SzGy: Megvolt egy alapszituáció a lapalapítással, és adott volt a közeg a költőkkel. Csordás Gáborral, Szervácz Józseffel, Csajka Gáborral, Szilágyi Ákossal. Ők önmagukat alakították. Azok a mondatok az ő mondataik voltak. Egy vitajelenetet nem lehetett előre megírni. Ha azt akartuk, hogy költők vitatkozzanak egymással, akkor költők vitatkoztak egymással. És nem változtattunk semmin, ezek az ő gondolataik voltak. Például a nagy lapalapítási vitánál ez úgy ment, hogy először végigbeszélgettük velük a dolgokat, és figyeltem, hogy mi az, aminek majd szóba kellene kerülnie. Tehát ilyenfajta módon történt beavatkozás ezekbe a vitákba. Nem folyhattak parttalanul, hogy „mondjátok a magatokét, fiúk!”

Egyébként az Átváltozásnak van még egy érdekessége. Miután Berlinben voltunk a filmmel, megkerestek és elhívtak minket frankfurti egyetemisták. Egy foglalt házban laktak, akkor mi is ott laktunk velük egy hétig, és minden nap volt egy vetítés az egyetemen. Végig ott voltunk, a szünetekben beszélgettünk. És a végén volt egy nagy vita, ahova meghívtak mindenféle szociológusokat, meg mindenkit, és eljött Cohn-Bendit is, akivel jól összevesztem. (nevet) De az nagyon jó volt, mert nagyon érdekelte őket a film.

CP: Jól éreztem ki a filmből, hogy itt az irodalmi lap alapítása egyúttal modellként vagy analógiaként is működik? Akár parafrázisként a Társulás Stúdióra. Tehát hogy arról is szól, hogy általában egy kulturális kezdeményezésnek mekkora a szabadságfoka a késő Kádár-korszakban.

SzGy: Szerintem automatikusan szól nem csak lapalapításról, hanem minden ilyen önszerveződő szakmai fórumról, illetve azok létrehozásáról.

CP: Tehát akkor itt a lapalapítás egyszerűen a szereplők közegéből adódott.

SzGy: Igen.

CP: De akkor mégiscsak visszatérnék ahhoz a kérdéshez, hogy hogyan alakult ki a film története. Mi volt előbb? Itt is már meg volt írva előre egy forgatókönyv nagyjából azokkal a cselekményszálakkal, azokkal a fordulatokkal, amiket látunk, és hogy itt mindenképpen költők lesznek, lapalapítással? Vagy önök ismerték ezeket a költőket, és akkor azt gondolták, hogy rájuk lehetne írni egy történetet, és aztán majd alakul, ahogy alakul?

SzGy: Nem, nem. Az alapstruktúrát kitaláltuk előre. Van egy villa, aminek megvannak a maga szintjei. És adott az, hogy költő az egyik főszereplő, és a lapalapítás áll a középpontban. És az is úgy megvolt eleve, hogy van egy ilyen álomvilágban élő táncosnő a házban, meg az öreg, aki pedig ott rendszerezi az értékeket. Tehát ez így volt elképzelve. Mint ahogy A dokumentátorban is megvoltak a videoüzlettel foglalkozó főszereplő házának szintjei: az alagsorban zajlott a pornómásolás, a földszinten a legális üzlet, az első emeleten a családi élet, és fönt a másodikon volt a műhely, ahol az értékeket őrizgeti és nézegeti a főszereplő. Tehát inkább a szerkezetek voltak azok, amik megvoltak előre. Itt az Átváltozásnál is.

CP: Ugyanakkor számomra legalább ugyanilyen erősek voltak a főszereplők magánéleti konfliktusai is. Főleg a házaspár kapcsolati problémái, a gyermekvállalás kérdése, ahogy őrlődnek ebben a kapcsolatban.

SzGy: Persze! Hát élő emberekről van szó! A költőnek, aki lapot akar alapítani, annak is ugyanúgy van felesége, meg vannak lelki problémái, gondjai.

CP: Például egy ilyen történetszálba a feleséget alakító Tamás Amarillys mennyire tudott belevinni saját élettapasztalatokat? Itt azért ez a női karakter – különösen a gyermek hiánya körüli vívódásaiban – nagyon mélyen gyötrő lelki válságot él át.

SzGy: Egy szörnyű házasság volt mögötte. A gyerekét is elvették, akit csak nagy nehezen tudott visszakapni. Úgyhogy volt miből dolgoznia… És mi ezt tudtuk róla, azért is választottuk.

Tamás Amaryllis - <em>Átváltozás</em> (Dárday István, Szalai Györgyi. 1983)

Tamás Amaryllis – Átváltozás (Dárday István, Szalai Györgyi. 1983)

CP: Miért alakult úgy, hogy egy ennyire zárt térben játszódik a film? Ezt óriási dramaturgiai váltásnak érzem a megelőző munkákhoz képest. Miközben ugyanaz az improvizációs jelenetépítkezés érvényesül, ettől mégis egész más lesz a hangoltsága ennek a filmnek, hiába hasonló a módszere… Mármint azt értem, hogy ez a történetből következik, hogy ezt a történet indokolja, de miért kezdtek el épp egy ilyen történeten dolgozni?

SzGy: Nem tud az ember mindent, hogy mit miért csinál. Tehát ez megint olyan, hogy ez a téma foglalkoztatott bennünket, és ez ezt a formát adta ki magából.

CP: Ha az Átváltozásra azt lehet mondani, hogy a formája a korábbi filmekéhez képest bizonyos értelemben sokkal koncentráltabb, letisztultabb, zártabb, akkor A dokumentátor pedig már el is távolodik a dokumentarista eljárásoktól és attól a hétköznapokban gyökerező témavilágtól is, amely a dokumentarista játékfilmek sajátja volt. Tehát már az Átváltozás mutat egyfajta formaváltást, de az igazán nagy ugrást A dokumentátor jelenti. Olyannyira, hogy azt én már nem is tudom a Budapesti Iskola részeként értelmezni. Ez a film a maga modellszerűen elvont történetével, a rengeteg beemelt archív anyaggal, az egyén és a történelem viszonyára irányuló kérdésfeltevéseivel jóval filozofikusabbá, esszéisztikusabbá válik. Más a léptéke. Hasonló motívumok természetesen előkerülnek a korábbi filmekben is, de azokban mindez szervesen illeszkedik a Kádár-korszak rögvalóságába, a szereplők egy konkrét társadalmi valóság részesei. A korábbi filmekben az egyik szereplő járási párttitkár, a másik úttörővezető, a harmadik tsz-elnök, a negyedik iskolaigazgató, egyetemista, művész: azaz hús-vér embereket látunk; itt inkább végletesen reflexív karaktereket. Tehát számomra az Átváltozás és A dokumentátor közötti formaváltás a Budapesti Iskola végpontját jelzi. Mi okozta ezt az ugrást?

SzGy: Hát azt nem tudom, hogy A dokumentátor mennyiben filozófiai esszéfilm, mert szerintünk az egy rendszerváltás-film. Végül is az volt a kiindulópontja, hogy az új körülményeket hogyan kezeli valaki. És ez a „dokumentátor”, aki még a régi értékekhez is próbál ragaszkodni, de közben a legmélyebb szennybe is beleás. Egyébként amikor a film szerepelt egy fesztiválon New Yorkban, írta is egy amerikai kritikus, hogy „Magyarországot is elérte a kapitalizmus szemete.” Tehát ez lehet, hogy emiatt filozofikusabb… De hát akkor most már hadd kérdezzem meg, hogy a Nyugattól Keletre dokumentarista?

CP: Nekem már nem igazán. Számomra egyrészt a szereplőválasztás zárja ki ebben az esetben a Budapesti Iskolához való tartozás lehetőségét. A Szőke András és a Badár Sándor figurájához már a film készítésének idején is járultak bizonyos többletjelentések, hiszen ők addigra már valamelyest kialakítottak maguknak egyfajta karaktert a non-professional révén. És ettől nem tudok elvonatkoztatni a filmet nézve. Tehát ők már nem lehetnek egyszerű, hétköznapi szereplők olyan értelemben, mint ahogy a Harcmodor főszereplőnője az volt, vagy akár még az Átváltozásban is ezek a költők, akik többé-kevésbé önmagukat alakították. Másrészt itt eleve máshogy is lehettek instruálva a szereplők, annyira erősen el lettek rajzolva a figurák – tulajdonképpen a vígjáték vagy az abszurd irányába. De még azokon a felvételeken is hangsúlyosan átüt a stilizáció, amelyek hordoznak bizonyos dokumentumjelleget. A videotechnikával átszínezett, manipulált, torzított képek, az extrém kameramozgások, szemszögek egyszerűen átsatírozzák a dokumentumréteget.

SzGy: Hát érdekes… Ehhez nem is tudok hozzászólni, mert én mondjuk nem így gondoltam erre a filmre. Sose gondoltam erre, hogy ez ilyen élesen elválik. Miután mi saját magunktól nem váltunk el olyan élesen. (nevet) De majd még gondolkodom rajta…



Jegyzetek

  1. [1] Gyárfás Miklósról van szó.
  2. [2] A szóban forgó tévéfilm Szinetár Miklós Halálnak halála című, 1969-ben készült alkotása.
  3. [3] Oberhauseni Rövidfilm Fesztivál; 1954 óta minden évben megrendezik.
  4. [4] Dárday István – Szalai Györgyi: Hogyan kezdett új életet Préri János? Filmvilág 2010. no. 9. pp. 25–28.
  5. [5] A konkrét eset nem Szalai Györgyiék pályáján történt.
  6. [6] Szalai Györgyi munkájáról, az Egy egyedi eset természetrajza című dokumentumfilmről van szó, amely a Jutalomutazás alapjául szolgáló valós események eredeti szereplőinek megkeresésével készült a dokumentarista játékfilm befejezését követően.
  7. [7] Czirják Pál: „Egy lépéssel tovább menni” – Dárday István az 50 éves Balázs Béla Stúdióról és a nevelésügyi filmekről. Filmkultúra [2009] http://www.filmkultura.hu/arcok/cikk_reszletek.php?kat_azon=600
  8. [8] Dárday István: Küldöttválasztás (1972); Dárday István: Fogadalomtétel (1975) – Szalai Györgyi az előbbi film stáblistáján vágóként szerepel. A felsorolásban harmadikként említett munka Dárday István Részvénytársaság Külsővaton című 1973-as dokumentumfilmje, amely nem kötődik a széria témaköréhez és nem a Balázs Béla Stúdióban készült. (Jóllehet, a közös helyszín részben összekapcsolhatja a Küldöttválasztással.)
  9. [9] Kósa Ferenc Küldetés című dokumentumfilmjéről van szó.
  10. [10] A Nevelésügyi sorozatért a rendezők Ifjúságpolitikai Nívódíjat kaptak. A kollektíva egy része a díjjal járó nagyobb összegből megvásárolt és felújított egy öreg malomépületet.
Erre a szövegre így hivatkozhat:

Czirják Pál: „Mi filmet filmkészítés közben csinálunk” - beszélgetés Szalai Györgyi filmrendezővel. Apertúra, 2014. tavasz. URL:

http://uj.apertura.hu/2014/tavasz/czirjak-mi-filmet-filmkeszites-kozben-csinalunk-beszelgetes-szalai-gyorgyi-filmrendezovel/