Stephen King az első szociopata gyilkosról szóló elbeszélésként határozta meg Edgar Allan Poe The Tell-Tale Heart (1843) című alkotását (King 2010: 189), melynek szerinte még ma is leghátborzongatóbb vonása a névtelen elbeszélő látszólag racionális hangja és az általa elkövetett bűntény indokolatlansága közti feszültség. A gyilkos felhozta ok minden morbiditása mellett is nevetséges („Talán a szemében lehetett valami! […] Keselyűszeme volt – halványkék, hályogos.” [Poe 1989: 178] […] „nem az öreg állt az én utamban, hanem csak a Rossz Szem” [Poe 1989: 181]); az amerikai író azonban hozzáteszi, hogy nincs is szükség részletes magyarázatra, mindent elárul ugyanis az elkövetőnek a holttest feldarabolása után felhangzó kárörvendő kacaja („Nem volt ott semmi fölmosnivaló, semmi folt, legkisebb vérnyom sem. Sokkal óvatosabb voltam én! Minden egy dézsába ment – ha! ha!” [Poe 1989: 183]). [1]

Igazat kell adnunk a Tortúra szerzőjének a szöveg (mai) hatását illetően. A magyarul öt változatban is olvasható novella [2] többszöri újraolvasás után sem veszít erejéből. S ami leginkább magával ragad bennünket, az épp egy beteg elme működésének szuggesztív ábrázolása. Poe már az első mondattal kíméletlenül beleránt bennünket egy olyan férfi gondolati és érzelmi világába, aki végtelen türelemmel és precizitással készíti elő, majd hajtja végre véres tettét, s akinek vesztét végül büszkeséggel párosuló vakmerősége okozza. Egy gyilkos elbeszélését olvassuk, [3] az ő belső nézőpontja marad az uralkodó az egész történetben, ezért kénytelenek vagyunk végigkövetni mindazokat a mentális folyamatokat, amelyek a bűnös gondolat megfogamzásától indulnak, majd a rákészülés fázisain és a tett végrehajtásán át egészen a lebukásig ívelnek.

Közismert, hogy milyen tartós, a művészetek és a kultúra legkülönfélébb szegmenseiben kimutatható hatása volt Edgar Allan Poe munkásságának, az illusztrációkkal, a művei ihlette festményekkel és komolyzenei alkotásokkal kezdve, az életét és novelláit feldolgozó filmekkel folytatva és a legkülönfélébb stílusokat felölelő könnyűzenei produkciókkal, képregényekkel és számítógépes szerepjátékokkal zárva a sort. Az áruló szív is átment már szinte minden említett mediális szűrőn. A történet egyes jelenetei olyan jelentős grafikusok illusztrációin elevenedtek meg, mint Harry Clarke, Arthur Rackham, Fritz Eichenberg, Alberto Martini, Oldřich Kulhánek vagy Gris Grimly. Készült már belőle fekete-fehér (Jules Dassin, 1941) és színes rövidfilm (Stéphanie Sinclaire, 2004; Jeff Yanik, 2010; Bart Mastronardi, 2010), hosszabb lélegzetű horrorisztikus átköltés (Ernest Morris, 1961), a novellára inkább csak címével emlékeztető misztikus thriller (Michael Cuesta, 2009) és nemsokára láthatjuk a mozikban John La Tier verzióját (2013). Bruce Adolphe operát írt belőle (1978), s motívumai egyaránt feltűnnek a pop, rock, metal és alternatív zene megannyi stílusnemét képviselő együttesek szerzeményeiben. Természetesen számos képregény-feldolgozása is ismeretes, és – ami bennünket most leginkább érdekelni fog – a rajzfilmkészítőkre is inspirálóan hatott.

De mielőtt még rátérnék Az áruló szív néhány animációs változatának elemzésére, szükségesnek látszik a közös irodalmi pretextus, tehát a Poe-novella néhány tematikai, narratológiai és stilisztikai sajátosságának tisztázása. Csak ezután válik ugyanis lehetségessé bármiféle érdemi komparáció.

A félelem narrációja

Az áruló szív beismerő vallomás, egy „őrült” gyilkos rapszodikus hangvételű önigazolása. Egyes szám első személyben fogalmazódik, ugyanakkor egy átdialogizált megnyilatkozásról van szó: a visszatekintő narrációt átszövik a valós vagy képzelt hallgatóságnak címzett kontaktusteremtő fordulatok (kérdések, felkiáltások, kiszólások). Mivel az elbeszélés körülményei kifejtetlenek, sem a tér, sem az idő, sem a kommunikációs helyzet nincs konkretizálva, ezért nem egyértelmű, hogy a narrátor kihez intézi szavait: önmagához-e vagy fizikailag is jelenlévő személyekhez. „Beszámíthatósága” azonban már a bevezető mondatokban kétségessé válik, mivel (ideg)betegségére hivatkozik, s hárítóan reagál az állítólagos őrültségére vonatkozó vádakra.  „Ó, igen! Ideges – nagyon, rettenetesen ideges voltam és vagyok is; de mért akarjátok mindenáron rám bizonyítani, hogy őrült vagyok? A betegség érzékeimet még megélesítette… nem ölte meg… nem tompította el. Kivált a hallás érzéke lett éles. Égen és földön minden neszt hallottam. És sokat hallottam a pokolból is. Hogy lennék hát őrült?” (Poe 1989: 178) Az őrültség megkérdőjelezése három további alkalommal bukkan fel e viszonylag rövid szövegben, ami azt mutatja, hogy jelentőséggel bír a férfi számára. Láthatólag cáfolni kívánja ezt az ellene felhozott, de ténylegesen el nem hangzó, csupán az ő elbeszéléséből megismert vádat. Ezért is bocsátja útjára a történetét egy számára bizonyítékértékű kijelentéssel: „Hallgassatok rám! És figyeljétek meg, milyen józanul… milyen nyugodtan tudom elbeszélni az egész históriát.” (uo.)

Bár nyugalmát és józanságát nem sikerül végig megőriznie, azt be kell ismernünk, hogy kiváló elbeszélőnek bizonyul. Úgy képes rekonstruálni, nyelvi formába önteni és másokkal megosztani egy lelkileg felkavaró múltbeli eseménysort, hogy azt közben jelenvalóként teszi átélhetővé – persze csak azon befogadók számára, akik hajlandók betekinteni egy gyilkos elme „fekete dobozába”.  Van érzéke a hallgatóság figyelmének ébrentartásához, a feszültség fokozásához, a cselekmény poentírozásához, s ha kell, a hatásvadász fordulatoktól sem riad vissza („Minden hiába: mert a halál lopódzott feléje, fekete árnyat vetve maga elé, s árnyába borította áldozatát.” Poe 1989: 182).

Elbeszélői teljesítményének hatásosságát növeli az is, hogy nemcsak bírálóinak, hanem az áldozatnak a nézőpontjával is tud azonosulni; tudja mi az a rettegés, mert maga is élt át hasonlót: „Ismertem ezt a hangot. Sokszor fakadt föl az én szívemből is éjjel, pont éjfélkor, mikor az egész világ aludt, s rémes visszhangjával még mélyítette a rettegést, mely lelkemet rázta […] Tudtam, mit érez az öreg […].” (Poe 1989: 182) Az, ahogyan elképzeli az idős férfi fokozódó, pánikszerű félelmét, nagyban emlékezetet A holló első hat versszakára, melyben a lírai én az éj közepén felhangzó ismeretlen eredetű neszeket – mintegy magát is nyugtatva – racionális úton próbálja  magyarázni (váratlan vendég kopogása, szél neszezése): „Tudtam, hogy ébren volt már a legelső csekély nesz óta, mikor megfordult az ágyban. Azóta folyton nőtt benne a félelem. Megpróbálta oktalannak látni, de nem tudta. »Semmi, csak a szél a kandallóban − mondta magának −, egér szaladt át a padlón«, vagy: »valami tücsök, amely csak egyetlenegyet cirpelt«. Igen, megpróbálta ily föltevésekkel megnyugtatni magát; de úgy találta, hogy minden hiába.” (Poe 1989: 182) De hivatkozni lehet itt a Dupin „gondolatolvasó” módszerével mutatkozó párhuzamra is, mely az intuitív belehelyezkedésen, a másik tudatára való ráhangolódáson alapul, és a bűnözők sikeres leleplezésének egyik előfeltételét képezi. [4]

Legalább annyira magával ragadó azonban a gyilkos leleplezéstől való félelmének az ábrázolása, annak az egyre fokozódó kétségbeesésnek az érzékeltetése, mely a hallucináció folytán lesz úrrá rajta, s vezet el egész az önfeladásig. A férfi hallani véli a padló alá temetett keselyűszemű öreg szívének dobogását, mely először csak halkan ver, mint egy „vattába csavart óra” (Poe 1989: 184), majd egyre hangosabban és hangosabban. Végül már nem bírja tovább a feszültséget, s az egészről láthatóan tudomást sem vevő rendőrök közönyös viselkedését, és sikoltva fakad ki belőle a beismerő vallomás: „Ne tettessétek magatokat tovább! Bevallom, amit tettem! − szakítsátok föl a padlót! itt, itt! − ez a rettenetes szív dobog!” (Poe 1989: 185)

Hozzá kell azonban tenni, hogy az egyre hangosabban dobogó szív okozta félelem motívuma a gyilkosságot közvetlenül megelőző pillanatokban találja meg előzményét. Miközben a gyilkos, viszolygását és dühét leküzdve, a lámpa sugarát a tágra nyílt hályogos szemre irányítja, őt is elfogja a rettegés: „És most az éjszaka halálórájában, ennek a régi háznak rémes csöndje közt, egy ilyen különös hang, mint ez, leírhatatlan rémületbe ejtett. Mégis, néhány percig visszatartottam magam, némán állottam. De a dobogás hangosabb, hangosabb! Azt hittem, a szívem kettéreped.” (Poe 1989: 183) Bár a férfi – „őrületének” mentségeként – többször is érzékeinek túlzott kifinomultságára hivatkozik, minden valószínűség szerint a saját szívverését hallja, nem pedig a rémülettől mozdulni sem bíró öregét. Hamis indokra hivatkozik tehát, amikor azért veti rá magát áldozatára, hogy az egyre erősödő dobogás zaját elhallgattassa: „És most új félelem szállott meg − a hangot meghallhatja valami szomszéd! Ütött az öreg utolsó órája!” (uo.)

Gyilkos nevetés

A narrációból egy magabiztos és kérkedő ember portréja rajzolódik ki, aminek egyik jele a King által is kiemelt nevetése. Nem derűs, inkább fojtott, hisztériába hajló, gúnyos hahotáról van szó, mely egyébként nemcsak az idézett helyen (a holttest eltüntetése után) hangzik fel, hanem korábban és később is, általában az illető ravaszságát bizonyítandó. Azért, mivel – miként már utaltam rá – egy felettébb hiú, tettére büszke gyilkos beszámolóját olvassuk, aki nemcsak az elbeszélésnek, hanem a bűntény végrehajtásának a józanságát és szenvtelenségét is önmaga „bölcsességének” egyértelmű jeleként prezentálja. Ráadásul úgy, hogy közben számol a többiek, a megszólított ismeretlenek hallgatólagos egyetértésével. Amikor például az öregnél tett első látogatását ecseteli, ezt – ravasz retorikai fogással – bele is csempészi a mondandójába: „Ó, nevettetek volna, ha látjátok, milyen ravaszul dugtam be! Lassan mozdítottam, nagyon, nagyon lassan, hogy ne zavarjam az öreg álmát. Egy teljes órába került, míg a fejemet elhelyeztem a résben, annyira, hogy láthattam, amint az ágyán feküdt. Ha! tudott volna egy őrült ilyen okos lenni?” (Poe 1989: 178-179. Kiemelés: B. K.) Másodszor egy elfojtott vagy talán valamennyire hangos kárörvendő nevetés hagyja el a száját: „Elgondolni, hogy itt vagyok, lassan, lassan kinyitom az ajtót, s ő még csak nem is álmodik titkos szándékaimról… tetteimről! Valósággal elvihogtam magam a gondolatra, s talán meg is hallotta, mert hirtelen megmozdult az ágyán, mintha megriadna.” (Poe 1989: 181. Kiemelés: B. K.) A nevetésre tett következő két utalás pedig a gyilkos kegyetlenségére vet fényt: „Tudtam, mit érez az öreg, és sajnáltam, bár szívem vihogott.” (Poe 1989: 182); „Egy pillanat alatt a padlóra vontam, és rátaszítottam a súlyos ágyat. Aztán vidáman mosolyogtam, hogy ennyiben a dolog el van intézve.” (Poe 1989: 183)

Miután a feldarabolt testet elrejtette, s a vérnyomokat eltüntette („Minden egy dézsába ment – ha! ha!” uo.), megérkezik a rendőrség. Egy szomszéd hívta őket, aki „sikoltást hallott az éjszaka” (uo.). A férfi hidegvéréről tanúskodik, hogy ebben a helyzetben is képes nyugodt maradni, és sikerül is elaltatnia a rendőrtisztek gyanúját. Mielőtt az „áruló szív” dobbanásainak első ütemei kínozni kezdenék őt, teljes magabiztossággal irányítja a beszélgetést: „Mosolyogtam − mert mitől félhettem?” (Poe 1989: 184.) „Feltűnően nyugodt voltam. Leültek, s bizalmas beszélgetésbe kezdtek, míg én vidáman felelgettem.” (uo.) Érdekes megfigyelni viszont, hogy miután az elviselhetetlenségig fokozódik számára a halott szívverésének hangja, és már-már elkiáltaná magát, a rendőrök arcán látja feltűnni a gúnyos mosolyt: „Akármi tűrhetőbb, mint ez a gúny! Nem bírtam tovább képmutató mosolygásukat!” (Poe 1989: 185)

Műfaji és adaptációs kérdések

Műfajtörténetileg nézve Az áruló szív Poe azon novelláinak csoportjába tartozik, melyek a gótikus történetek hagyományának újraírásával tűntek ki (Metzengerstein, The Black Cat, The Fall of the House of Usher, The Pit and the Pendulum, The Masque of the Red Death). Ezek kreatív mozzanata leginkább a hátborzongató események lélektani szempontú ábrázolásának elmélyítésében, illetve a jelképszerűség felerősítésében ragadható meg. A mű olyan összetevőiben köszön vissza a gótikus tradíció, mint a kísérteties hatást keltő cselekménytér (nagy, alig lakott, sötét ház) és -idő (éjszaka, éjfél), a megszállott, démonizált főhős és brutális tette (halálos rémület előidézése, a holttest feldarabolása), valamint a fantasztikusnak tetsző, jóllehet csak illuzórikus feltámadás motívuma.

Mivel azonban egy bűntény elkövetésének és (sikertelen) elleplezésének történetét olvassuk, alapvetően egy bűnügyi elbeszélésről van szó, mely csupán kihasználja – tegyük hozzá, kiváló érzékkel – az irodalmi gótika bizonyos tematikus eszközeiben rejlő hatáskeltő lehetőségeket. Az áruló szív egy hidegvérű gyilkos tudatán átszűrve mutatja be az áldozat szorongását, iszonyatig fokozódó rettegését, illetve feltárja a tettest beismerő vallomásra indító lélektani okokat. A bűnügyi irodalom műfajteremtő narratívái felől szemlélve a novella a gyilkos nézőpontjából, gyakran az ő hangján elbeszélt bűn(ügyi)regények (crime novel) vagy noire thrillerek [5] egyik fontos előzményeként tartható számon. Előremutató, s a huszadik századi írók tollán jellegadóvá váló cselekményelemekként emelhetők ki a gyilkosság megtervezése, a végrehajtás bemutatása, a nyomok eltüntetése és a rendőrség félrevezetése.

Az eddig elmondottakból már körvonalazódik néhány olyan elvárás, amely a novella adaptációinak megítélésében irányadó összehasonlítási szempontnak bizonyulhat. Ilyennek tekinthető a félelem atmoszférájának érzékeltetése (gótikus téridő), a feszültség adagolásának, tehát a cselekmény hatásorientált ütemezésének kivitelezése (tervezés, végrehajtás, beismerés), a szubjektív elbeszélői optika alkalmazása, a főhős őrültségének vizuális (fizikai külső, testi jegyek) és audiális (elbeszélő hang, nevetés) újrateremtése, s végezetül a gyilkos és az áldozat percepciós tapasztalatainak visszaadása (hallásérzetek). A továbbiakban arra leszünk kíváncsiak, mennyire és hogyan sikerült a rajzfilmek készítőinek – az animáció mediális lehetőségeinek keretei között – újrateremteniük az említett összetevőket. Részletesen Anette Jung Der Verrückte, das Herz und das Auge (2005) című animációs filmjével foglalkozom, előtte azonban röviden szólnom kell még három másik jelentős adaptációról.

Ted Parmelee 1953-ben készült 8 perces alkotása leginkább a környezet különösségével, a kiváló narrációval és a szubjektív nézőpont következetes alkalmazásával tűnik ki. A film elején egy instrukciószámba menő felirat adja tudtunkra, hogy a sorra kerülő történet „egy őrült szemén keresztül mesélődik el, aki – mint mi mindannyian – azt hiszi magáról, hogy egészséges.” A rajzfilm úgy közvetíti számunkra ezt a tapasztalatot, hogy nem is mutatja a férfit testi valójában (csak a végén tűnik fel a rácsot szorító keze), s fizikai jelenlétére kizárólag az árnyéka, néhány másodperc erejéig talán egy sötét, elmosódott arc és a hangja utal. [1. kép]

A gyilkos előrevetülő árnyéka (The Tell-Tale Heart.  Ted Parmelee, 1953)

1. kép – A gyilkos előrevetülő árnyéka (The Tell-Tale Heart. Ted Parmelee, 1953)

James Mason remekül ütemezett, értelmező előadása nagyban hozzájárul a film hátborzongató hatásához. Fegyelmezett, ugyanakkor feszültségtől vibráló hangja csak a gyilkosság és a beismerés előtti pillanatokban vált át egy zaklatottabb, kétségbeesettebb hangfekvésbe. A film narrációja annyiban tér el az irodalmi mintáétól, hogy a férfi leleplező, dühvel és siránkozással teli kiáltása után („Stop it! It is the beating of his hideous heart!”) megismétlődnek a novella nyitómondatának egyes szavai („[…] nervous – very, dreadfully nervous […] but why will you say that I am mad?”), azonban már egy eltérő kontextusban: egy rácsozott cellából nyíló perspektíva kíséretében.

Az animációs film cselekménytere nem mondható maradéktalanul gótikusnak, erre a hosszúra nyúló árnyékok, a figurák elmosódó kontúrjai és a felhők övezte hold képe emlékeztet csupán. A Parmelee által megálmodott enteriőrök sokkal inkább emlékeztetnek Giorgio de Chirico metafizikus festészetének nyugtalanító mozdulatlanságot sugalló helyszíneire. Ez a stilizáltság azonban csak első nézésre hat zavaróan, jól illeszkedik ugyanis a gyilkos érzéki tapasztalatait (látás, hallás) közvetítő absztrakt(abb) képsorokhoz. [2. kép]

Chirico-festményeket idéző enteriőr ( The Tell-Tale Heart. Ted Parmelee, 1953)

2. kép – Chirico-festményeket idéző enteriőr (The Tell-Tale Heart. Ted Parmelee, 1953)

Raúl García 2005-ben bemutatott, több fesztiválon is díjazott rajzfilmje (9H 25ʼ) kettős hommage, melyről a képi kivitelezés és az alámondás árulkodik. A tíz percnél rövidebb alkotás Alberto Breccia 1975-ben készült fekete-fehér képregényén alapul (El corazón delator), annak kockáit használja fel, illetve egészíti ki a pastiche elvét követve, a novella szövege pedig Lugosi Béla hangján szólal meg, egy feltételezhetően 1947-ből származó rádiófelvételnek köszönhetően. Az argentin képzőművész noiros hangulatú munkája hatásában ekvivalens Poe elbeszélésével, ami elsősorban az alakok fiziognómiájának és a repetitív szerkesztésmódnak köszönhető.

Az elbeszélő gyilkos éles kontúrok metszette, ráncok szabdalta szögletes arca egy halálfejre emlékeztet; mintha kőből vagy éppenséggel csontból volna kifaragva. Még félelmetesebb, amikor mosolyogni próbál, diszkréten megvillantva ragadózóhoz hasonló fogait. Mintha Breccia, s nyomában García is Poe-nak – korábban már idézett – mondatát tartotta volna szem előtt: „[…] a halál lopódzott feléje, fekete árnyat vetve maga elé, s árnyába borította áldozatát”. A képkockákon gyakran ismétlődnek az arcok és más vizuális elemek (hol azonos, hol pedig kisebb vagy nagyobb méretben), ami korántsem redundáns, hanem a novella cselekménye által motiváltnak tekintendő. Kiválóan jeleníti meg ugyanis azt a félelmetes, egyre fokozódó feszültséggel járó lassúságot, ami a gyilkosság módszeres előkészítését és végrehajtását jellemzi, mint ahogy a halálközeli, illetve a „túlvilági” szívdobogás egyes fázisait is. Az ajtónyitást például („Lassan mozdítottam, nagyon, nagyon lassan, hogy ne zavarjam az öreg álmát. Egy teljes órába került, míg a fejemet elhelyeztem a résben, annyira, hogy láthattam, amint az ágyán feküdt.” Poe 1989: 181) nyolc kocka mutatja be. [3. kép]

A halálfejre emlékeztető arc fokozatosan tűnik fel az ajtó résében ( El corazón delator. Alberto Breccia, 1975)

3. kép – A halálfejre emlékeztető arc fokozatosan tűnik fel az ajtó résében (El corazón delator. Alberto Breccia, 1975)

Breccia műve egy képregényszerűen kidolgozott storyboardnak hat, ami nyilván segítette a spanyol rendezőt „átanimáló” tevékenységében. Néhány képkockát meg is tartott, csupán a robosztus, vastag vonalakon finomított valamelyest. [4.a-b kép]

Képregényből animáció (El corazón delator. Alberto Breccia, 1975 és Raúl García: The Tell-Tale Heart, 2005)

4.a-b kép – Képregényből animáció (El corazón delator. Alberto Breccia, 1975 és Raúl García: The Tell-Tale Heart, 2005)

Végezetül egy olyan rövidfilmről kell szólnom, melyben keverednek az élőszereplős és az animációs film elemei. Ryan Shovey 26 perces minithrillerében (The Tell-Tale Heart, 2008) animált környezetben mozognak a szereplők. A villámlás és mennydörgés övezte ház belső terei olyan, a cselekmény hangulatával ekvivalens stilizált díszleteknek hatnak, melyek beállításukban és összhatásukban egyaránt idéznek képzőművészeti és színházi inspirációkat. Különösen az alvó öreget és a rémálmoktól gyötört, ágyban fetrengő gyilkost bemutató totálképek keltik egy kollázsszerű festmény vagy egy színpadkép benyomását. [5. kép]

Élő szereplő festményt idéző animált környezetben ( The Tell-Tale Heart. Robert Shovey, 2008)

5. kép – Élő szereplő festményt idéző animált környezetben (The Tell-Tale Heart. Robert Shovey, 2008)

A fekete-fehér és a színes ábrázolást célzottan váltogató film egyes kockáinak erőteljes vizuális hatása – a remek zenével kiegészülve – jól kompenzálja a cselekményesség hiányát, mégpedig a – játékfilmes feldolgozás számára nem éppen hálás – várakozás vagy a belső beszéd bemutatásakor. A gyilkost alakító Sebastian Montoya arcjátéka meggyőzően adja vissza a figura leplezni próbált tébolyát. Legemlékezetesebb ebből a szempontból a holttest feldarabolásának jelenete: izzadtságban úszó, vértől pettyezett arcán egyszerre és váltakozva van jelen az undor, a szorongás és a diadalittas öröm. [6. kép] A film cselekménye egy irodalmi keretbe ágyazódik bele. Az elején a novella elkezdésének (címadás), a végén pedig a befejezésének (szerzői aláírás) kockáit látjuk, ami olyan, mintha a film az alkotó, Poe elméjében megfogant történet kivetítése (lett) volna.

Undor és diadalittas öröm a gyilkos arcán (The Tell-Tale Heart. Robert Shovey, 2008)

6. kép – Undor és diadalittas öröm a gyilkos arcán (The Tell-Tale Heart. Robert Shovey, 2008)

Anette Jung kacagtató pszichohorrorja

A német rendezőnő szintén több díjjal jutalmazott alkotása számos tekintetben eltér az előző példáktól, de a film- és képregény-adaptációk többségétől is. Mindenekelőtt azért, mert egy humoros, a komikus hatáskeltésben érdekelt művészetközi transzformáció eredményeként született meg. A novella sötét, nyomasztó cselekményét egy derűsebb, számos poénnal tűzdelt animált történetté alakítja át, mégpedig úgy, hogy közben nem iktatja ki a kulcsfontosságú brutális jeleneteket sem. A groteszknek és abszurdnak teret nyitó karikaturisztikus stilizáció, a szereplők túlzó, teátrális gesztusai, a bizarr hanghatások és az ironikus nyelvi és képi Poe-utalások egyaránt egy animált krimikomédia irányába mutatnak.

A rajzfilm nyitóképében egy külsejében Edgar Allan Poe-ra emlékeztető, kényszerzubbonyt viselő figura néz velünk farkasszemet egy csupasz körtével megvilágított, párnázott cella mélyéről. Az üzenet egyértelmű: egy tébolyda lakóját látjuk, aki hamarosan bele is kezd történetének elmesélésébe. Ami tehát a novellában ki nem fejtett lehetőségként adott, s Parmelee változatában csak a záró képkockában jelenik meg (s akkor is csupán utalásszerűen), az itt már az elején konkrét formát ölt. A környezeten kívül a meredt tekintet illetve az elbeszélés folytonosságát meg-megszakító, tudati eseményként prezentált rövid, félelemmel teli kiáltások is megerősíteni látszanak a szereplő lelki zavarodottságát. [7. kép]

A Poe-ra emlékeztető főszereplő a tébolydában ( Der Verrückte, das Herz und das Auge. Anette Jung, 2005)

7. kép – A Poe-ra emlékeztető főszereplő a tébolydában (Der Verrückte, das Herz und das Auge. Anette Jung, 2005)

Az, hogy a narrátor szerepkörét is betöltő szereplő vizuálisan a szerzővel azonosítódik, korántsem egyedi eset a Poe-adaptációk történetében, és azokra a régen elavult pozitivista vagy komolyan ugyancsak nem vehető vulgárfreudista elemzésekre megy vissza, amelyek előszeretettel mosták össze a művek világát az író életvilágával, és az elbeszéléseket kóresetekként olvasták. A Poe-ra hajazó főhős ezekre tett ironikus utalásként is értelmezhető.

A vágást követően már a házban vagyunk, ahol a szereplő épp az ebédet tálalja fel az idős férfinak. Gyilkos szándékait – a narrációban is elhangzottakat megelőlegezendő – nagyon szellemes eljárás révén tudatja velünk a jelenet: a levesben úszó betűtészták a “You will die” feliratot adják ki. A púpos, hosszú, megnyúlt fejű öreg malac módjára – tányérba bukott fejjel, csámcsogva és az ételt szétfröcsölve – eszik, ami csak még ellenszenvesebbé teszi őt. Egy pillanatra feltűnik egy családi portré a falon, ami alapján arra következtethetünk, hogy a szereplőket rokoni szálak fűzik egymáshoz (a beállítás azt sejteti, apáról és fiáról van szó). Ez mindenképpen egy új mozzanat az irodalmi mintához képest, [6] ami egy erkölcsi szempontból súlyosbító körülménnyel (apagyilkosság) tetézi a bűntényt.

Anette Jung ügyesen használja ki az animációs film médiumának rugalmasságában, azaz a képek változékonyságában rejlő kifejezési lehetőségeket. Különösen érdekesek a figuratív értelmű fordulatok szószerintivé való átalakításából eredő vizuális gegek. Amikor az elbeszélő az öregember szemét egy keselyűéhez hasonlítja („He had the eye of a vulture”), a szereplő valóban egy ilyen ragadozó madárrá alakul át egy pillanatra, félelmetes mennydörgés közepette. Tekintetének reá gyakorolt hatását ecsetelve azt mondja, hogy valahányszor csak rápillantott, megfagyott benne a vér „(„Whenever itt fell upon me, my blood ran cold”). A mondat elhangzása után elbeszélőnk tényleg megfagy: hirtelen jégcsapok borítják be a testét. S amikor pedig ezt követően bejelenti, hogy gyilkosságra készül („I made up my mind to take the life of the old man”), árnyéka a kijelentéssel egy időben egy késsel hadonászó ördögi figurává transzformálódik. [8. kép]

A gyilkos szándékot kivetítő árnyék  ( Der Verrückte, das Herz und das Auge. Anette Jung, 2005)

8. kép – A gyilkos szándékot kivetítő árnyék (Der Verrückte, das Herz und das Auge. Anette Jung, 2005)

A váratlan metamorfózisok közül a legszellemesebb kétségkívül az a filmes idézet, mely Hitchcock Szédülésének (Vertigo, 1958) animált fölvezetésére játszik rá. Miközben a gyilkosságra készülő férfi ábrázatán széles, ördögi vigyor szalad át, a sötét szoba hátterét egy befelé örvénylő, vörös spirál váltja fel, melyben az öreg feje, és a kárörvendőn hahotázó férfi alakja kezd el forogni körbe-körbe. A mozgás megszűntével újra a szobában vagyunk, s a gyilkos ráirányítja a lámpa fénycsóváját a „keselyűszemre”. Az örvénylő spirálvonal még egyszer felbukkan, mégpedig a leleplezést megelőző pillanatokban: amikor az első szívdobbanások hallatán az addig magabiztosan viselkedő férfi arcára kiül a döbbenet, a szeme félelmében „jojózni” kezd. A Hitchcock-film főcímében egy közelről mutatott női szembe hatol be a kamera, s ezt követően indul meg a Lissajous-görbékre épített spirálszerű mozgás. Ez a megoldás azt is sugalmazhatja, hogy „a gondolatok örvénylését vagy akár az agytekervényeket is szimbolizálnák az ezután következő animált képsorok” (Varga 2009: 41). A két film(jelenet)et tehát a szem motívuma kapcsolja egymáshoz (a gyilkos kezében tartott viharlámpa állítható rése is annak tűnik), de a cselekmény szintjén továbbá az is, hogy fondorlatosan végrehajtott gyilkosságról szólnak. [9-10. kép]

Rájátszás Hitchcock Szédülésének animált bevezetőjére ( Der Verrückte, das Herz und das Auge. Anette Jung, 2005)

9-10. kép – Rájátszás Hitchcock Szédülésének animált bevezetőjére (Der Verrückte, das Herz und das Auge. Anette Jung, 2005)

A szem Poe-novellájában is kulcsfontosságú, [7] Jung azonban további, elsősorban dramaturgiai funkciókkal ruházza fel, ami több nevetésre ingerlő jelenethez vezet. Az említett keselyűs átváltozás epizódjában aránytalanul nagynak mutatja az öreg szemét, amit aztán még ki is nagyít olyannyira, hogy szinte az egész képernyőt betölti. A hályogos szemen egyszercsak egy bogár szalad keresztül csin-csin hangot hallatva. (A vicces kis állatka később is feltűnik, egyszer az ágyban, egyszer pedig a padlón – immár holtan – fekvő öreg körül.) Az áldozat szobájában álló kitömött medve szeme – a gyilkos óvatlan mozdulata okozta – ajtócsapódás hatására kipottyan, a padlóra esik, s ez riasztja fel először álmából a szoba lakóját. Másodszor pedig az, hogy a gyilkos rálép, és az összeroppan. Az immár halott öreg szeme a film zárlatában is kulcsszerepet kap, mivel a keret és a beágyazott történet közti váratlan határsértés eszközévé válik: a párnázott cellába berepül a fej, s az addig élettelen szem váratlanul kinyílik. A gúzsba kötött elbeszélő velőtrázó sikolya rá a válasz, ami egyúttal a rajzfilm záróakkordja is.

A mű olyannyira a szemre fókuszál, hogy a szív sem az ábrázolás, sem a szereplő percepciós tapasztalatainak kivetítése szintjén nem jelenik meg. Se nem látjuk, se nem halljuk az „áruló” szervet, csupán az elbeszélő tesz róla említést.

A morbid humor sem idegen a mű világától. Ez leginkább a férfi szinte bohócszerű arcjátékának, eltúlzott gesztikulációjának és egész ripacskodásba hajló viselkedésének köszönhetően jut érvényre. Négy példát említek ennek szemléltetésére. Miután az öregembert befektetette az ágyba, cuppanós csókot nyom a homlokára, majd elfordul, és száját kitátva, nyelvét kiöltve egy utálkozó grimaszt vág. A halálra vált öreg ágya körül szökdelő táncba kezd, majd a holttestet fütyörészés és röhögések közepette darabolja fel. [11. kép] A hályogos szem okozta állítólagos félelmét pedig arcát húzva-nyúzva adja tudtunkra, s ugyanez a helyzet az „áruló szív” dobogása keltette pánik érzékeltetésekor is: ekkor ráadásul idegességében még a széket is megrágja. [12. kép]

A holttest fütyörészéssel kísért feldarabolása; Túlzóan expresszív gesztusok (Der Verrückte, das Herz und das Auge. Anette Jung, 2005)

11. kép – A holttest fütyörészéssel kísért feldarabolása; 12. kép – Túlzóan expresszív gesztusok (Der Verrückte, das Herz und das Auge. Anette Jung, 2005)

Külön érdemes szólni a figura – az előbb említett hatáseffektusokat erősítő – nevetéséről, ami nagyon változatosnak mondható: a halk kuncogástól a harsogó kacajig terjed. Az előbbi az első éjszakai látogatáskor, az utóbbi a gyilkosság után, illetve a test sikeres elrejtését követően vesz rajta erőt. Leginkább azonban a kárörvendő, ördögi vigyorgás jellemzi: ezt látjuk, amikor elhatározásra jut az öregember megölését illetően, amikor annak halálos rettegését élvezi, vagy amikor a rendőrökkel társalog. [13. kép]

13. kép - Kárörvendő hahota (Der Verrückte, das Herz und das Auge. Anette Jung, 2005)

13. kép – Kárörvendő hahota (Der Verrückte, das Herz und das Auge. Anette Jung, 2005)

A cselekménytér nem mondható gótikusnak. Az impozáns családi kastély sokkal inkább tűnik egy zsúfolt Poe-múzeumnak, mint a sötétség, a homály, az ismeretlen eredetű, ezért szorongást és félelmet keltő zajok helyének. Szó szerint és átvitt értelemben is tele van a novella szerzőjének életére és műveire utaló nyomokkal: tárgyakkal, képekkel, szövegekkel. Az ebédlő falát beborítják a különböző festmények. Jól felismerhető közöttük Poe egyik ismert portréjának karikaturisztikus reprodukciója, melyet novelláinak temetői miliőire, verseinek álomszerű tájaira, visszatérő kísérteties nőalakjaira és monstrumaira emlékeztető képek vesznek körül, de feltűnik közöttük Dracula gróf és Frankenstein doktor szörnyének figurája is. [14.kép] A kiérkező rendőrök vakságát (a műfajteremtő Dupin-történetek visszatérő motívuma) azzal teszi nyomatékossá, hogy azok közönyösen mennek el a bűntény egyes jeleneteit ábrázoló képek mellett. Az első egy véres fűrészt tartó, köpönyeges alakként, a második egy fekvő aktként (!) mutatja a gyilkost, akinek az öreg lemetszett feje szolgál párnaként,  a holttestet rejtő padló fölött pedig egy olyan festmény függ, amelyen épp az áldozat golflabdaként szolgáló szemét készül elütni (lásd a 12. képen). [15.kép]

14. kép - Poe-portré a falon; 15. kép - A gyilkos mint akt, az áldozat feje mint párna (Der Verrückte, das Herz und das Auge. Anette Jung, 2005)

14. kép – Poe-portré a falon; 15. kép – A gyilkos mint akt, az áldozat feje mint párna (Der Verrückte, das Herz und das Auge. Anette Jung, 2005)

Ironikus irodalmi allúzióként értelmezhető az a jelenet, amikor az egyik rendőrtiszt egy Poe-kötet vesz le a polcról, mely mögül egy holló röppen ki. Feltételezhetően ugyanaz, amelyik korábban a narrátor szavait visszhangozva („for it was not the old man who vexed me, but his Evil Eye”) rikkantja bele az éjszakába a történet kulcsjelölőjeként felfogható „Eye” szót. A rajzfilm aprólékos kidolgozottságát mutatja az is, hogy a gyilkos laposüvegébe egy madár képe van belegravírozva.

Zárókép

Ha képzőművészeti párhuzammal kellene élnem, ami az animációs filmek esetében nagyon is „adja magát”, akkor Ted Parmelee művét Wilfried Sätty, Raúl Garcíáét Alberto Martini, Anette Jungét pedig Gris Grimly [8] Poe-illusztrációinak világával tudnám leginkább rokonítani. Ha a példákat a játékfilmek területéről kellene hoznom, nehezebb helyzetben volnék, különösen akkor, hogyha a hosszabb tévé- vagy mozifilmekre szűkíteném le a kört. Ez összefügghet a Poe-szövegek gyakran emlegetett „filmszerűtlenségével”. Azzal nevezetesen, hogy az amerikai szerző „olyan lelki folyamatok pontos ábrázolója, amelyek filmre nehezen (vagy egyáltalán nem) átfordíthatóak, mivel ő többnyire állapotot jelenít meg, nem akciót.” (Janisch 2010) Műveiben olyan eljárásokkal élt (szubjektív narráció, külső cselekmény háttérbeszorítása a belső állapotrajzok közvetlen reprezentációjának javára, párbeszédek csökkentett szerepe, kevés figura szerepeltetése), „amelyeket tilalommal sújtja a forgatókönyvírás szabályrendszere.” (Géczi 2010) Mindezeket figyelembe véve hogy is volna megjeleníthető – teszi fel a szónoki kérdést az előbb idézett cikk rendező szerzője – „a filmnyelv valós idejű és csak lineárisan működő befogadói (filmnézői) alaphelyzetére építve például az Áruló szív gyilkosának mozdulatlan lassúsága, amint hosszú perceket, órákat emésztő – szinte mozdulatlan óvatossággal irányítja a lámpájának egyetlen tűhegynyi fénysugarát a főbérlője haláltól rettegő, savószínű, mocsaras tekintetébe, amely olyan iszonyatot ébreszt az elbeszélő lelkében, hogy emiatt az ölni is képes.” (Janisch 2010) Egészestés filmben semmiképp, teszi hozzá később, legfeljebb rövidfilm formájában.

Parmelee, García, Jung és Shove munkáit látva úgy tűnik, hogy a Poe-novellák, konkrétan pedig Az áruló szív irodalmi értékeinek kreatív vizuális újrateremtéséhez – az illusztrációkon kívül – valóban az erőteljes képi hatásokkal dolgozó, s a szöveget is érvényesülni hagyó rövidfilm, még inkább pedig az animációs film kínál alkalmasabb közeget. Narráció nélkül vagy újabb cselekményszálak, szereplők és konfliktusok betoldásával a film könnyen veszíthet hatásának intenzitásából, ami a szuggesztív atmoszféra felhígulásához és a cselekmény ellaposodásához vezethet.

Persze az is lehet, hogy a novella még nem találta meg a maga filmes újraálmodóját. Ha a rendezői székbe mondjuk Christopher Nolan vagy Tim Burton ülne, s John Turturrónak, esetleg John Malkovichnak osztaná a gyilkost szerepét – nem volna egy esélytelen vállalkozás…

 


Jegyzetek

  1. [1] A novellát a továbbiakban is Babits Mihály fordításában idézem.
  2. [2] A fecsegő szív (Altai Margit, 1917),  Az áruló szív (Babits Mihály, 1928), A locsogó szív (Pásztor Árpád, 1938), A szókimondó szív (Kállay G. Katalin, 2006), Az árulkodó szív (Cserna György, 2006)
  3. [3] Kállay G. Katalin szerint ez a narratív forma (mely egyébként A fekete macskában és A perverzió démonában is érvényesül) „a »gallows letters« népszerű műfajára vezethető vissza, a halálraítéltek nyomtatott vallomásaira, amiket annak idején szórólapokon osztogattak a nyilvános kivégzések szenzációéhes közönségének.” (Kállay 2006: 23)
  4. [4] Christopher Benfey a másik, az idegen elme olvasásának példájaként értelmezi Poe novelláját (Benfey 1993).
  5. [5] A fogalmat John Scaggs használja James M. Cain (The Postman Always Rings Twice, Double Indemnity), Elmore Leonard (Killshot) és Patricia Highsmith (Strangers on a Train, The Talented Mr Ripley) műveivel kapcsolatban (Scags 2005: 108-117). A krimi ezen alműfaját bűnregényként tárgyalom a Bevezetés a krimi olvasásába című monográfiámban. (Benyovszky 2007: 71-76.)
  6. [6] A szövegben semmilyen információ sincs a két férfi kapcsolatának természetét illetően.
  7. [7] Kállay G. Katalin utal az én (I) és a szem (eye) kiejtésének azonosságára az angolban, aminek köszönhetően a főszereplő szemtől való irtózása egyúttal személyiségének problémájaként is felvethető (Kállay 2009: 23).
  8. [8] Az áruló szívhez készített illusztrációi külön elemzést érdemelnének (Edgar Allan Poe 2009: 1-29).