A fogyasztói társadalom diszkrét bája.
Mad Men – Reklámőrültek

Matthew Weiner és reklámőrültjei történelmet írtak azzal, hogy egymás után háromszor (2008 és 2010 között) nyerték el a legjobb drámai sorozatért járó Golden Globe-díjat. ^[1] A Mad Men megkerülhetetlen alapműként állt helyt hét évadon keresztül az egyre inkább telítődő sorozatpiacon elsősorban annak köszönhetően, hogy az epizódonként fokozatosan kibomló drámát komplex jellemű és nehezen kiismerhető karakterekkel építették fel. A sorozat különlegességét a ’60-as évek Amerikájának egyszerre hiteles és nosztalgikus ábrázolása adja. E két stílus keveredése mellett, illetve sokszor épp a nosztalgikus szemléletmód ellenére jelen van a fogyasztói társadalom néhol rejtett, máskor egészen nyilvánvaló kritikája is. Donald Draper és a Madison Avenue-n található irodáikban iszogató és dohányzó reklámügynökök története mindezek mellett a kort meghatározó patriarchális társadalmi berendezkedést is erőteljesen tematizálja, sőt, a Mad Men a hét évad során rámutat a fogyasztói társadalom működésében rejlő manipulációra, ezzel párhuzamosan pedig lassanként elromló életekről, hanyatló karrierekről fest keserédes hangulatú portrét.

Bátrak terepe

Sokat hangoztatott igazság, hogy az ezredforduló után igazán innovatív képi és narratív megoldásokat nem a piaci érdekek mentén biztonsági játékot folytató, kiszámítható karaktereket és történeteket kínáló hollywoodi blockbusterektől, hanem sokkal inkább a nagy számban és komoly nézettséggel futó sorozatoktól érdemes várni. A televízióra, valamint egyes esetekben streaming platformokra gyártott alkotások amellett, hogy sok A-kategóriás színészt mentenek át a filmiparból (például Kevin Spacey a Kártyavárban [House of Cards. Beau Willimon, 2013-2015.] vagy épp Matthew McConaughey, Colin Farrel és Woody Harrelson A törvény nevében-ben [True Detective. Nic Pizzolatto, 2014-2015.] szerepeltek), képesek arra, hogy komótos tempójú, lassan kibomló történeteket meséljenek el, melyek során egy adott közösség minden tagja külön figyelmet kap. Kézenfekvő példa a Skins (Jamie Brittain, Bryan Elsley, 2007-2013) című angol coming of age sorozat, melynek minden epizódja a baráti társaság egyik tagját teszi meg főszereplőnek, az adott évad végére így tisztázódik a figurák motivációja és az egymáshoz fűződő kapcsolatuk.

Az összetettség mellett a kísérletező szándék is jellemző az elmúlt évek sorozataira. Az alkotók láthatóan egyre bátrabban nyúlnak rendhagyó technikai megoldásokhoz. Az HBO saját gyártású magyar sorozatában, az Aranyéletben (Dyga Zsombor, Mátyássy Áron, 2015) az egyik jelenet forgatása során az operatőr egyszerűen kivette az optikát a kamerából, így a kép élességének hirtelen változása érzékelteti a szereplő állapotát. ^[2] Az ilyen megoldások mellett a közelmúlt divatos szériái gyakran a narratív hézagokkal is zsonglőrködnek, egy-egy jól elhelyezett, sokat sejtető beállítással hagyva teret a nézőnek az értelmezésre. Így például a már említett Skins Cassie című epizódjában a készítők elegánsan nyitva hagyják a történet egyik kulcskérdését: ki küldheti a bulémiás lánynak az evésre biztató üzeneteket? Frank Darabont sokat dicsért The Walking Deadje (2010-) is sokszor elhallgat a szereplők sorsára vagy épp érzéseire vonatkozó alapvető információkat, így a befogadónak a színészek legapróbb mozdulataira is figyelnie kell ahhoz, hogy adekvát értelmezési lehetőséghez jusson. Ilyen nézői magatartást kíván a Mad Men is: a készítők nem sokat árulnak el a figurákról, és az egy-egy epizódban megfogalmazott társadalomkritika is a felszín alatt marad, melyet a játékidő során elrejtett néhány nyom (többek között ilyen az epizód címe vagy a mindig hangsúlyos és sokatmondó utolsó beállítás) révén lehet felfejteni.

Őrült reklámszakemberek

A néző így szinte nyomozóként működik a sorozat befogadása során. Ezt a nyomkövető attitűdöt szinte kötelezővé teszi a négy-öt párhuzamos történetszálból épített cselekmény. Ezek közül a legfontosabb a főhős Donald Draper leépülés-története. Draper sorsával párhuzamosan a sorozat sokat foglalkozik a nők társadalomban elfoglalt helyének kérdésével (főként a titkárnőből reklámguruvá váló Peggy Olson, valamint Betty Draper figuráján keresztül), továbbá az 1960-as évek amerikai (politikai és közéleti) jelenségeire adott reakció is folyamatosan napirenden van (az első évadban ilyen Nixon és Kennedy elnökségért folytatott küzdelme). A történet vázát pedig a magyar címben már nem csak bújtatva szereplő reklám, valamint a fogyasztói kultúra adják. E komplexitásra és a másodlagos narratívák jelenlétére már a címbe foglalt szójáték is utal. Az első évad első epizódja egy inzerttel indul, mely tudatja a nézővel, hogy a „mad men” terminus a Madison Avenue-n dolgozó reklámszakembereket jelöli, mely elnevezést ők maguk alkották az 1950-es évek végén.

Mad Men.

A reklámipar munkatársait Ad Man-nek hívja az angol, így az ehhez hozzátett adjekciós stilisztikai alakzatként működő M betű több értelmezési lehetőséget kínál. Egyfelől utal arra, hogy a szereplők otthonuknak tekintik az emblematikus New-York-i helyszínt (Draper és több munkatársa már az első évad epizódjaiban is gyakran töltik az irodában az éjszakát), olyannyira, hogy nevük egybe is fonódik a Madison Avenue-val. A „mad men” kifejezés emellett azt is nyomatékosítja, hogy a sorozatban látható szakemberek mindannyian a reklámoknak szentelik az életüket, sőt – és ez már a cím harmadik értelmezési lehetősége – a szereplők annyira karrieristák és hivatástudatosak, hogy szinte beleőrülnek abba, hogy a legjobbat nyújtsák a saját területükön, amit az állandó verseny ki is élez. A magánélet mindig csak a munka után következhet.

(Forma)tervezett fogyasztás

A Mad Men a fogyasztói társadalom aranykorának anatómiáját tárja fel a néző számára, mely időszaknak az előzményei egészen az 1920-as évekig vezethetők vissza. Az USA-ban már ekkor megjelent a tömegtermelés, és az ennek hatására egyre telítődő piacon történő fennmaradás érdekében az arculattervezés, branding vagy a formatervezés is legalább annyira fontossá (ha nem fontosabbá) vált, mint a termék használati értéke. ^[3] Az első tervezők feladata nem volt más, mint az addig gyakorlatias szempontok szerint gyártott termékek „kozmetikázása”, azaz munkájuk lényege a külcsín szépítése volt, hogy ezzel tegyék eladhatóbbá az árut. ^[4] A két világháború között jelent meg az a gyártási elv az amerikai piacon, melynek értelmében az adott termék külső megjelenése vált az eladás legfontosabb stimulálójává. ^[5] A külsőségek kihangsúlyozásával pedig egyenes út vezetett a reklámszakma előretöréséig. Egyfelől, az első tervezők maguk is a díszlet-, reklám-, divat- és hirdetési szakmából érkeztek „termékkozmetikázás” céljából. ^[6] Munkásságuk és az ezzel párhuzamosan kibontakozó, az áru kinézetét előtérbe helyező szemlélet pedig azt eredményezte, hogy az 1960-as évekre már nem a termék funkciója, sőt, nem is feltétlenül a minősége volt a legfontosabb a gyártó számára, hanem annak a marketingstratégiának és hatásos reklámkampánynak a kidolgozása, melyekkel megpróbáltak vele betörni a piacra. E folyamat következő lépcsője a termékek pszichikai-szellemi funkciójának előtérbe helyeződése volt: az eszközök jelekké redukálódtak. ^[7]

Ezzel pedig el is érkeztünk ahhoz a világhoz, amelyet a Mad Men alkotói ábrázolnak. A termék használhatósága, a minősége vagy épp az innovatív szempontok mind-mind háttérbe szorultak. A fogyasztói társadalom e korszakában, azaz a ’60-as évek Amerikájában a reklámszakember igényt teremt azzal, hogy elhiteti a fogyasztóval, hogy az egyik cigaretta természetesebb alapanyagokat tartalmaz, mint egy másik, vagy, hogy egy acélüzem radikálisan más minőségű fémet dolgoz fel, mint a konkurens cég. A hangsúly tehát a manipulációra helyeződik: a fogyasztónak megteremtik a saját igényeit, melyektől elhiszi, hogy az élete nem lehet teljes egy üveg Coca-Cola vagy egy divatos színű ajakrúzs nélkül. A sorozat tehát egy olyan kort ábrázol, mely még messze nem a tudatos fogyasztók időszaka: a vásárlók behódolnak a reklámoknak, elhiszik a hirdetések állításait, és maximálisan megbíznak a kizárólag a nyereség hajszolásában érdekelt multinacionális cégekben. A Mad Men finom humora abból fakad, hogy ezt a naiv fogyasztói magatartást manírok nélkül ábrázolja, ennek eredményeként lesz humoros az, hogy az 1960-as években mennyivel „egyszerűbb” és kiszámíthatóbb volt a reklám- és a fogyasztói kultúra.

Folyamatos zuhanás

A reklámok által uralt világ már a Mad Men főcímében is megjelenik, amely egyben a Donald Draper által átélt identitásválságra és a férfi fokozatos egzisztenciális leépülésére is reflektál. Az animált intróban egy öltönyös férfi sziluettje látható, aki körül szertefoszlik a komfortos iroda képe, majd óriásplakátokat hirdető felhőkarcolók között zuhan magatehetetlenül. Az épületeken a ’60-as éveket idéző hirdetések láthatók, melyek a sorozat szempontjából fontos elemeket vonultatnak fel: női testeket/testrészeket, alkoholt, boldog családokat, és persze eladni kívánt termékeket. A zuhanó alak vélhetően maga Donald Draper, akinek karrierbeli és magánéleti mélyrepülését is előrejelzi a főcím. A montázs végén azonban már a kényelmesen ülő alakot látjuk hátulról, amint épp cigarettázik. Ez a főcímben elültetett csavar előrevetíti a sorozat pszichologizáló jellegét, azaz legtöbbször fontosabb lesz a szereplők „belső élete”, mint az, ami éppen velük történik. A nyitó képsor így azt mutatja be, ahogy Dont belülről emészti fel a saját szakmája, nem tud másként tekinteni magára, mint a reklámok végtelen terében zuhanó szerencsétlen férfire (holott látszólag ő uralja a reklámokat, nem pedig fordítva), akinek bár látszólag mindene megvan (és a környezete felé ő maga is ezt mutatja), ez a makulátlan felszín titkokat és lappangó feszültséget leplez.

„Enjoy the best America has to offer.”

A főcím a fenti kép okán önreflexívnek is nevezhető. „Enjoy the best America has to offer” – hirdeti a felirat a fiktív óriásplakáton. Weiner és csapata mintha kiszólna a nézőkhöz: „Íme, a legjobb kikapcsolódási lehetőség, melyet Amerika nyújthat. Jó szórakozást!”, azaz, a sorozat direkt népszerűsítéseként is felfogható a néző ilyen módon történő megszólítása. Ez az apró jel a történet szempontjából vizsgálva akár ironikus is lehet: a Mad Men a züllöttséget, a fogyasztás aktusát és az 1960-as évek társadalmi defektusait hangsúlyozó sorozat, a felirat alapján pedig Weiner akár azt is üzenhetné: „tessék, ez a legjobb, amit adhatunk a világnak: romlást, erkölcstelenséget, mértéktelenséget”. A narratíva szintjén maradva a felirat azt is jelentheti, hogy Donnak élveznie kell mindazt, amiért megdolgozott, amit az amerikai álom adni tud számára, hiszen ezek úgyis múlandó javak (ahogy arra az utolsó évad befejezése is rávilágít majd).

Rekláméletek

A Mad Men ezzel az amerikai álom naiv képzetének leépítését vállalja. Donald Drapernek mindene megvan, amit egy tisztes amerikai állampolgár kívánhat: tökéletes kertvárosi ház, csinos feleség, két gyermek, az egyik epizódban még egy kutyát is szerez a gyermekei kedvéért, csak hogy teljes legyen az idill. ^[8] Draper életének másik, tetemesebb részét azonban a keménykezű, határozott reklámszakember szerepe teszi ki. A sorozat epizódonként világít rá arra, hogy a főszereplő élete egy konstruált, saját maga által szervezett sors, melyet pontosan olyan marketingelvek alapján alkot meg, mint ahogyan azt egy dohányreklám vagy egy acélüzem hirdetése esetén teszi. Draper már az első évad legelején hűvös, kiismerhetetlen figura benyomását kelti (ezt többször megemlítik a munkatársai és a felesége is), ezzel párhuzamosan pedig (eleinte csak a néző számára) fény derül a figura múltjára. Az első évad végére teljes egészében felépül az igazi Draper, akit valójában Dick Whitmannek hívnak, egy prostituált gyermekeként született, és akit sanyarú körülmények között nevelték fel, végül pedig katonának állt, ahol egy halott bajtársa identitását vette fel, önként.

Don tehát a reklám elvei alapján menedzseli önmagát, azaz szlogenek és eladandó termékek láncolataként fogja fel az életet. Erre már az első évad elején is történik utalás: a kettős életet élő reklámszakember az első epizód nyitójelenetében egy pincért kérdez a dohányzási szokásairól, és megpróbálja rávenni arra, hogy ne Old Gold cigarettát szívjon, váltson Lucky Strike-ra. A pincér Don egyik kérdésére annyit felel: „Szeretek cigarettázni.” Don azonnal jegyzetel, mivel a Lucky Strike kampányán dolgozva épp szlogent keres, vélhetően ezért is elegyedett szóba az éttermi kiszolgáló-személyzettel. A törtető, hidegvérű „ad-man” számára tehát a hétköznapi beszélgetések is potenciális reklámszlogen lelőhelyekként funkcionálnak. Ennek is köszönhető, hogy Dont egyszerűen senki sem ismeri igazán, ezáltal pedig a befogadó számára is egy újabb feladatot jelent a figura motivációinak megfejtése. Donald Draper valódi, mondhatni „megkonstruálatlan” énje kizárólag flashback-jelenetek formájában tárul elénk, melyekben Dont, azaz Dick-et kisgyermekként vagy katonaként láthatjuk. A főszereplőt alakító Jon Hamm színészi kvalitásait bizonyítja, hogy, ellentétben a későbbi  törtető Don Draperrel, az önkéntes katonaként a frontra induló Dick Whitman minden mozdulata határozatlan, mimikájából és hanghordozásából érezhető, hogy a férfi komplexusokkal és múltbéli sérelmekkel küzd. Az első évad második felétől egyre gyakoribbá válnak ezek a múltidéző szekvenciák, a tizenkettedik epizód pedig egy hosszabb jelenetben árulja el, pontosan hogyan lett Dick Whitmanből Donald Draper.

Draper saját „rekláméletében” görcsösen kerül mindent, ami múltjára emlékeztetheti, ennek is köszönhető, hogy sem munkatársai, sem pedig családja nem tud róla szinte semmit. A múlt egyik fontos alakja az első évad ötödik epizódjában megjelenő Adam, Don öccse, aki szeretne újra kapcsolatba lépni halottnak hitt testvérével. Draper nem engedi be az életébe a férfit, úgy fogalmaz: „az ő élete egy irányba halad, előre” (mintha csak ez is egy reklám tételmondata lenne). A későbbi történések azonban arra világítanak rá, hogy Draper karrierje és egzisztenciája épp hogy lassú hanyatlásnak indult, az élete így semmiképp sem előre halad. Adam kizárása vélhetően azért történik, mert Don félti az általa felépített hamis identitás épségét, nem szeretné, ha múltjának akárcsak egyetlen részlete is a környezete tudomására jutna.

A női szakasz

A Mad Men alkotói Draper sorsán keresztül a nők társadalmi helyzetének problémakörét is körbejárják, erősen átpolitizálva ezzel a sorozatot. Don felesége, a January Jones által alakított Betty úgy él együtt férjével, hogy semmit nem tud annak múltjáról, motivációiról, sőt, arról sem, hogy férje miért csak késő este ér haza a munkahelyéről. Az egyszerre több szeretőt is tartó Don és felesége között nem zajlik érdemi, tartalmas párbeszéd, ezt a hiányt a nő pszichológiai kezelésekkel kompenzálja, melyekről azonban a szakorvos bizonyos időközönként beszámol Donnak. A sorozat fokozatosan bontja ki az öntudatra ébredő Betty karakterét, aki eleinte boldog, hogy pszichológushoz járhat, és kielégíti a látszólag tökéletes élete, később azonban gyanakvó nővé válik, aki a telefonszámlán szereplő hívások után nyomoz, sőt, a háziasszony szerepet felrúgva vissza szeretne térni a modell karrierhez is a Coca Cola reklámarcaként. Ez utóbbi törekvés épp Don munkája miatt vall kudarcot, aki visszautasítja a konkurens, többek között az üdítőital-márkát is reklámozó reklámcég által felkínált álláslehetőséget.

A Mad Men Betty és Don kapcsolatán keresztül a férfi-női viszonyok társadalombeli alakulását vizsgálja: Draper kezdetben önhatalmúlag irányítja a családot, Betty pedig az elnyomott háziasszony szerepét kénytelen felvenni. A társadalmi változásokat jelzi a nő munkavállalási kísérlete, valamint az ezzel járó akadály, hiszen a gyerekekre valakinek felügyelnie kell, amíg a dolgozó szülők távol vannak. Szintén Betty „felébredésére” utalnak azok a jelenetek, melyekben más férfiakról (például a klímaszerelőről) fantáziál, ezzel pedig a szexuális kiteljesedés kérdése is napirendre kerül: Betty eleinte csak a képzelet szintjén teszi meg azt, amit Don rendszeresen elkövet a házasságuk során. Később azonban, például a második évad befejező epizódjában, Betty egyszeri szexuális kapcsolatba keveredik egy ismeretlen férfival, mellyel eljut a szexuális szabadságnak azon szintjére, melyet Don sokkal korábban elért.

A „női szakasz” másik fontos tagja nem a kertvárosi háziasszonyok, hanem a Madison Avenue-n tevékenykedő reklámcézárok közül emelkedik ki. Peggy Olson (Elisabeth Moss) még Betty Drapernél is hangsúlyosabb karakter, akinek sorsát Donald életének hanyatlásával párhuzamosan szövik az alkotók. Peggy az első évad kezdetén Draper titkárnőjeként kezd el dolgozni a Sterling Cooper reklámügynökségnél, majd hamar reklámszövegíróvá lép elő, karrierje pedig folyamatosan ível felfelé. Peggy azonban nemcsak az amerikai álmot kergető, céltudatos, a korlátok közül kitörni szándékozó nő – hiszen egy hatvanas évekbeli reklámcégnél a nők legfeljebb titkárnő vagy telefonközpontos pozícióban dolgozhattak –, hanem egyben a naiv vidéki lány is, akit Peter Campbell (Vincent Karthesier), Draper legnagyobb riválisa csábít el és ejt teherbe. Peggy eleinte szenved az arrogáns és törtető Campbell megaláztatásaitól, a férfiak által uralt közeg azonban egy szintre emeli őt a fiatal reklámszakemberrel: szövegíróként már egy asztalhoz ülhet Draperrel, Campbellel és a kreatív team többi tagjával, sőt, még itallal is megkínálják, amikor a rúzst forgalmazó cég megveszi a Peggy által kitalált ötletet.

A két kiemelt női szereplő sorsa nemcsak a Mad Men társadalmi jelenségekre történő reflexiója szempontjából fontos, jelenlétük a női néző számára is érdekessé teszi a sorozatot. Bár a legtöbb epizódban erősen maszkulin férfiak viselkedését követhetjük nyomon (a cégtulajdonos Sterling alsónadrágban „lovagol” egy fiatal lányon az irodájában, a reklámosok szexuális tartalmú megjegyzéseket tesznek a titkárnőikre, szeretőket tartanak), ezt ellensúlyozandó Peggy és Betty sorsa a nőket is a sorozat rajongóivá teheti. A fokozatosan erősödő női jelenlét mindezeken túl a sok munkahelyen a mai napig fennálló hierarchikus rendről, majd ennek felbomlásáról tudósít, a sorozat pedig mindezt a női emancipáció kérdésével fűzi össze. Különösen fontos ez a folyamat a sorozat által ábrázolt, a női egyenjogúsági mozgalmak kirobbanását közvetlenül megelőző időszakban.

A maszkulin perspektíva.

Reklámtörténelem

A Mad Men az azonosulásra alkalmas karakterek sorsa mellett a reklámszakma fejlődésével és történetével is foglalkozik, olyan kulcsmomentumokat és legendás hirdetéseket kiemelve, mint a Lucky Strike It’s toasted kampánya ^[9] (melyet a sorozatban Draper talál ki), vagy a Volkswagen minimalista stílusú sorozata. ^[10] Weiner és alkotótársai így azoknak a nézőknek kedveznek, akik részletekbe menően szeretnék megismerni azt a közeget, melyből a forgatókönyvek építkeznek. A Mad Men készítésekor fontos szempont volt a hitelesség, olyannyira, hogy külön részleg foglalkozott az epizódok előkészítésével: Kathryn Allison Mann és a neki dolgozó gyakornokok minden évad előtt egy részletes idővonalat állítottak össze az 1960-es évek Amerikájának összes közéleti, politikai és reklámszakmabeli történésével, hogy az írói csoport kizárhassa az anakronizmus lehetőségét a forgatókönyvek készítése során. ^[11] Az ebből fakadó autenticitás nemcsak a kor, de a figurák ábrázolásában is tetten érhető: a Mad Men nem stilizál, ennek köszönhetően nincsenek bonyolult kameramozgások, fakított színek vagy affektáló, „művészkedő” színészi megmozdulások sem. A visszafogott stílussal szembeállítva viszont különösen túlzónak hat a szereplők mértéktelen cigaretta- és alkoholfogyasztása. Az első évad epizódjai során szinte egyetlen jelenet sincs, amelyben ne látszódna cigarettafüst, vagy ne kerülne elő a whiskys pohár. ^[12] A készítőket kettős cél vezérelhette: egyfelől, vélhetően ezzel szerették volna érzékeltetni, hogy a sorozatban szereplő reklámszakemberek ugyanúgy termékek bűvkörében élnek, mint azok a fogyasztók, akiket megcéloznak (ez olyannyira hangsúlyos, hogy rögtön az első évad első epizódjában a hazug cigarettareklámokról beszélgetnek a reklámszakemberek, miközben ők maguk is állandó fogyasztói a dohánytermékeknek). Ezen túl a sorozat nem pusztán az amerikai álom kritikáját nyújtja, de konkrétan a „boldog ’60-as évek” boldogságmitológiáját is lebontja annak a folyamatos jelzésével, hogy a mértéktelen alkoholfogyasztás az állandó érzéstelenítés keresése. Az alkohol, kitekintve a magyar filmkultúrára – például Szomjas György filmjeiben –, egy beteg világ jele, melyben csak úgy lehet túlélni, ha alkoholmámorba menekülnek a rendszer tagjai.

Divatos munkák, népszerű sorozatok

A mértéktelen fogyasztás bemutatása másfelől együtt jár a reklámszakma mitizálásával is. A szereplők gyakran munkaidőben isznak, a tárgyalásokon ritkán zajlik érdemi munka, a reklám szaktekintélyei pedig inkább a szeretőjükhöz sietnek munka után, mintsem a családjaikhoz. Érdekes tendencia, hogy az elmúlt évek sorozataiban divatossá vált a szolgáltatási szektor „white-collar” munkáinak ilyen vagy hasonló jellegű kultiválása. A nézőt már nem a helyszínelők, a tűzoltók vagy az autópálya rendőrök dolgos hétköznapjai érdeklik, hanem hivatalnokok, köztisztviselők, kreatív szakemberek problémáival és történeteivel azonosul. Magyar viszonylatban ilyen a Munkaügyek (Kálomista Gábor, 2012-2015), de ide sorolható a Hivatal (Office. Greg Daniels, Ricky Gervais, Stephen Merchant, 2005-2013) vagy a Városfejlesztési osztály (Parks and Recreation. Greg Daniels, Michael Schur, 2009-2015) is. Ezek a sorozatok, amellett, hogy kortárs trendek lenyomatai, sokat tesznek azért is, hogy a néző belelásson egy zárt közeg mindennapjaiba, és megismerje, majd kibogozza az ottani viszonyrendszereket. Legyen szó egy állami hivatal irodájáról, a kertvárosok izolált és belterjes közösségeiről vagy a látszólag minden amerikai állampolgár felett álló, valójában mindenki máshoz hasonlóan a reklámok és a fogyasztói társadalom bűvkörében élő reklámszakemberekről. Egyéni sorsokon, helyzet- és jellemkomikumokon keresztül szembesülhetünk azzal, milyen folyamatok munkáltak/munkálnak társadalmunkban.

Jegyzetek

1. ^[1] http://www.imdb.com/title/tt0804503/awards?ref_=tt_awd  (2015. október 19.) ↩
2. ^[2] Soós Tamás: „A jólétnek is csak a látszata van meg” – Interjú Dyga Zsomborral és Mátyássy Áronnal az Aranyéletről. Filmvilág Blog. URL: http://filmvilag.blog.hu/2015/11/20/_a_joletnek_is_csak_a_latszata_van_meg_interju_dyga_zsomborral_es_matyassy_aronnal_az_aranyeletrol ↩
3. ^[3] Ernyey Gyula: Két világháború között. In uő: Design – Tervezéselmélet és termékformálás 1750 – 2000. Budapest − Pécs, Dialóg Campus Kiadó, 2000. 171-189. ↩
4. ^[4] Ernyey: i. m. 171. ↩
5. ^[5] Ernyey: i. m. 172. ↩
6. ^[6] Uo. ↩
7. ^[7] Ernyey: i. m. 250. ↩
8. ^[8] Joseph Riedel: Mad Men Opening Credit Analysis. Water Cooler Journal, 2015.11.20. URL: http://watercoolerjournal.com/opening-credit-analysis-3. ↩
9. ^[9] http://g.fastcompany.net/multisite_files/fastcompany/imagecache/slideshow_large/pics/slideshows/03_3.jpg (2015. október 21.) ↩
10. ^[10] http://ak-hdl.buzzfed.com/static/enhanced/webdr06/2013/9/1/10/enhanced-buzz-wide-3332-1378046655-15.jpg (2015. október 21.) ↩
11. ^[11] Meredith Blake: Making sure Mad Men is ’60s authentic. Los Angeles Times Online, 2015.10. 21. URL: http://articles.latimes.com/2013/jun/21/entertainment/la-et-st-ca-mad-men-researcher-20130623 ↩
12. ^[12] A norvég származású, parodisztikus klipeket készítő Ylvis formáció erre az elemre építve forgatott paródiát a Mad Menről, melyben az alkohol és a cigaretta mellett a sorozatbeli nyelvhasználattal, a ruházattal és a hitelesség miatt sokszor háttérbe szoruló történettel is élcelődnek: https://www.youtube.com/watch?v=p5F9_7XyaQQ ↩