A mindennapi élet mediatizációjának stratégiái a 19. század második felének bécsi és pesti napilapjaiban

1. Bevezetés

A 19. század (különösen annak második fele) a mindennapi élet jelentős átalakulásának korszaka. Ekkor alakul ki az a (modernitás elsődleges közegeként megjelölhető) nagyvárosi környezet, mely az észlelés, az érintkezés és a térhasználat, vagy általánosabban kifejezve, az orientáció új, átfogó mintáit jelenti: „a modernitás… elsősorban a térben artikulálódik, pontosabban: a nagyváros terében és a nagyváros által ölt látható alakot” (Gyáni 2008: 13). Talán legfontosabb jellemzője ennek az új környezetnek, hogy komplexitása, kontingenciái és gyors változása miatt „eltűnik [belőle] az egyöntetű, ily módon egyezményes jelrendszer.” (Gyáni 1999: 27) Érthetővé és (amennyire lehetséges) egészlegesen átélhetővé tételének érdekében a komplexitást redukáló médiumokra utalt. Ilyen, a környezetet saját logikája szerint szimbolikusan újraalkotó médiumként írja le Georg Simmel 1904-ben megjelent fontos művében a pénzt (Simmel 2004), és ilyen médiumként jelölhetjük meg az üzemszerűen működő napisajtót is, a modern tömegmédia ezen kezdeti formáját.

Az épülő Ringstrasse Bécsben az 1860-as évek első felében

Az említett folyamatok – meggyőződésem szerint – leginkább tendenciózus és önreflektív formájukban a korabeli napilapok tárcarovataiban vizsgálhatóak (Kernmayer 2012: 519). Talán azt sem túlzás kijelenteni, hogy a tárcarovatokban létezett egy olyan specifikus (természetesen nem minden tárcavonal alatt megjelent szövegre jellemző) beszédmód, amely programszerűen hirdette és működtette ezt a funkciót: ezt a beszédmódot neveztük másutt tárcaszerűségnek, illetve Wochenplaudereinak (Tóth 2014a).

A magyar sajtóban alapvetően bécsi mintákat követve jelent meg ez a beszédmód a 19. század második felében a sokáig Bécsben élő, tárcáit Kákay Aranyos néven közlő Kecskeméthy Aurél, de még inkább az őt követő Ágai Adolf publicisztikai munkássága által. A Porzó néven híressé vált Ágai „korszakalkotó jelenséggé nőtt fel a magyar sajtó történetében […] a budapesti tárcaírók fiatalabb nemzedéke – Berczik Árpád és Hevesi Lajos – Ágai környezetéből, lapjaiban és lapjaiból nőtt ki” (Buzinkay 2008: 2).

Ágai tárcaírói működése a paradigmaváltás értékével bírt, mégpedig egyrészt tartalmát (témáit) tekintve:

Ekkoriban a magyar sajtó témáit, a teljes közélethez hasonlóan, a nemzeti létezés kérdéseinek tárgyalása határozta meg. A publicisztikai érvelések is történeti perspektívában mozogtak … s ugyanez állt a tárcákra. […] A magyar sajtóéletben Ágai működése révén történt meg a mindent uraló politizálás trónfosztása, hogy helyette a civilizált, sokszínű (nagyvárosi) élet különféle oldalai alá-fölérendeltségi sorrend nélkül, azonos megnyilvánulási lehetőségekkel váljanak fő témákká. Ennek a váltásnak a műfaja volt a tárca… (Buzinkay 2008: 2-5.)

Ágai másrészt a forma, azaz a (főként nyelvi) megközelítésmód tekintetében képvisel szintén új paradigmát , ahogyan azt Schöpflin Aladár 1916-os Nyugat-beli szövegében hangsúlyozza:

… [Ágai tárcái] valami újat, valami modernet és a közelgő új világra figyelmeztetőt hoztak a magyar irodalomba… volt bennük valami, ami elütött a magyar irodalom általános tónusától […] Ágai írása is ez volt, bécsi „feuilleton” [kiemelés tőlem – T.B.] magyar sujtással kiteremtettézve. (Schöpflint idézi: Buzinkay 2008: 10)

„Bécsi feuilleton” – nem más ez, mint a Wochenplauderei.

2. A közeg: a modern tömegsajtó

Fontos hangsúlyozni, hogy Ágai említett paradigmaváltása távolról sem partikuláris stiláris jelenség, hanem – ahogyan ez Schöpflin Aladár szavaiból is kitűnik – a modernitás kifejezésben összegezhető átfogó kulturális változásba illeszkedik. Ágai/Porzó olyan beszédmódot vezet be a magyar sajtóba, mely reflektív módon hozza létre a szövegek elbeszélőjének (narratív) identitását, azaz konstruálja önmagát a modern nagyvárosi környezet tereihez és kialakuló új szokásaihoz, divatjaihoz való viszonyában, ugyanakkor konstruálja magát ezt a környezetet is, ahogyan közönségét (a közönség egy új típusát) szintén ez a mélyreható kulturális változás hozza létre. A nagyvárosi közönség általában vett életvilágának a tömegsajtó által történő, azaz immár mediatizált újraalkotását meglehetősen pontosan fejezi ki Arany László 1879-es Porzó-kritikájában:

[A tárcaíró személye – T.B.] a kit az író így önmagában elénk állít, jóformán uj jelenség a magyar irodalomban.  Voltak az előtt is régi szabású epikureusaink; fürdői élvezetek, kirándulási élmények leírásának bővében voltunk régóta. De mindez vagy csak szórványosan jelent meg, vagy még a régi szabású világba tartozott. Az a légkör, a melyben Porzó legszívesebben mozog, újabb, modernebb. [..]

A gőz és a villany mai korszaka, könnyű világforgalmával, iparának ezernyi leleményével, a művészetek közhasználatát megkönnyítő intézményeivel, váratlanúl gyorsan szakadt a fejünkre s vitt végbe fővárosunkban egy társadalmi átalakulást. Gyorsan keletkezett egy sereg új igény… Gyorsan támadtak új társadalmi szokások és divatok. Megváltozott a köz felfogás, az iránt, hogy mi a kelléke egy művelt embernek s e kellékek megszerzése megkönnyíttetett, mert a köz felfogás több oldalú csiszoltságot követel ugyan, mint egykor a régi szűkebb „művelt körökben” követeltek, de kevésbé válogatós az alaposság tekintetében. A fővárosi kereskedelem, gyárak és ipar föllendülése … teremtett számos … átlag- gentlemant és ladyt… a divat vezeti őket, mely leginkább Bécs  [kiemelés tőlem T.B.] hasonló köreitől nyeri irányát. […] A hírlap-olvasás, kivált a tárczairodalom és a népszerű könyvek … megkönnyítették ez átlagos színvonal elérését… Ím ez áradat tetején lebeg Porzó tárczáinak egyik jelentékeny része. Ő [a tárcaíró] is eljut mindenüvé, a hova ez áradat siet: bemutatja magát mint e genus migrans egy eleven példányát: ismeri ízlésöket, divatjokat  s néha hódol neki, máskor irányt jelöl előtte [kiemelés tőlem T.B.], olykor ki is gúnyolja. Kétségkívül inkább fölöttük, mint velük halad. (Arany 1879: 222-223.)

Mindez (vagyis az életvilág újraalkotása) pedig nagyon hangsúlyosan az újság tárcarovatában narratív térként leképezett nagyvárosi térben történik meg (ahogyan ezt másutt is bemutattam általánosságban a tárcaírókkal kapcsolatban (vö. Tóth 2014a; Tóth 2014b), és ahogyan konkrétan Ágai kapcsán Buzinkay Géza is hangsúlyozza; Buzinkay 2008: 4). Ágai paradigmaváltása tehát a modernitás univerzális trendjeibe illeszkedik, melyek során

a világ megtapasztalásának, a vele kapcsolatos értékelő hozzáállásnak, valamint technikai és gyakorlati alakításának olyan formái jönnek létre és érvényesülnek, melyek egészen újszerű értelemben univerzális, tehát minden embert érintő érvényességet követelnek és tényszerűen nyernek is. (Weiß 1993: 51)

Mindezen változások alapvető médiuma, mely az identitásképzésre, az érintkezésre, a nagyvárosi környezet megfigyelésére és egyáltalán, a modern nagyvárosi hétköznapi életre vonatkozó új orientációs mintákat tartalmazza (nagyrészt elő is állítja, de mindenképpen szinte kizárólagosan közli), nem más, mint az ekkoriban kialakuló tömegsajtó:

Ez a tárcaszerűnek látszó stílus és hangvétel egy újfajta „irodalmiasság”, a tömegsajtó olvasóinak szóló írás magyar megjelenése volt. (Buzinkay 2008: 4)

Ágai újdonsága tehát egyrészt univerzális, ahogyan univerzálisan új a Wochenplauderei mint olyan és az általa kifejezett (és részben megteremtett) egész modern városi kultúra. Másrészt sajátosan új a magyar sajtóviszonyok közepette: olyan sajtóközegbe importálja ugyanis a Wochenplauderei új kulturális gyakorlatait, melyre (legalábbis az 1860-70 közötti időszakban egészen biztosan) még nem jellemzőek a (többek között) Bécsben ekkorra már meghatározó médiumként működő tömegsajtó jegyei (vö. Buzinkay 1974; Melsichek – Seethaler 2007; Bachleitner 2007).

Mindenképpen tisztázni érdemes, hogy a tömegsajtószerű működés nem pusztán az információterjesztés gazdaságtanát, hanem annál jóval átfogóbban a modern társadalom szerveződését, önleírását, a modern kultúra logikáját határozza meg. Nyugat-Európa nagyvárosaiban, főként Párizsban, Londonban és Berlinben a 19. század közepén, Bécsben ehhez képest kisebb, Budapesten meglehetősen nagy késéssel a média átveszi a társadalom különböző részrendszerei (a politika, a tudomány, a művészet stb.) közötti kommunikációs viszonyok megszervezésének funkcióját (Melischek − Seethaler 2007: 235; illetve a kérdés elméleti hátteréhez: Luhmann 2008).

Ebben a funkciójában a média kettős irányban fejt ki közvetítő tevékenységet: egyrészt a különböző részrendszerek (politika, gazdaság stb.) aktivitásainak és döntéseinek társadalmi implementációja tekintetében, másrészt társadalmi csoportok igényeinek és érdeklődésének artikulációja és aggregációja szempontjából. (Melischek − Seethaler 2007: 235)

A tömegmédia „valóságvázlatokat” közöl (vö. Luhmann 2008), közlési teljesítményét pedig saját (felismert, szabályozott és szintén közölt) racionalitása, saját logikája vezérli (Melsichek − Seethaler 2007: 235). A tömegsajtó tehát saját maga által felismert, reflektált logikája szerint orientál, és nem pusztán adott tartalmakat közöl. Saját struktúrával és nyelvvel rendelkezik, és ezekre jellemző módon szervezi meg anyagainak létrehozását és közlését. Nem semleges csatorna a feladók (részrendszerek) és a befogadók (olvasók) között, hanem üzeneteinek megformálásában tevékeny részt vállaló közeg, azaz médium, mely nem pusztán tájékoztatja és szórakoztatja, de lényegileg formálja is közönségét, meghatározva annak tapasztalati horizontját:

…[az 1860-as évektől – T.B.] a szórakoztatás a lapokban nem öncél. Attrakcióként szolgál, melynek új olvasókat kell vonzania. Ugyanakkor hozzájárul a publikum kollektív tapasztalati terének strukturálódásához is. (Bachleitner 2007: 133)

Történetileg nézve 1848 jelenti azt a korszakhatárt, amikortól a bécsi sajtó területén elkezdődnek a tömegmédia fent meghatározott formájának irányába mutató mozgások. Ezeket összességükben határok újrarajzolásaként vagy áthelyeződéseként határozhatjuk meg: új differenciák jönnek létre, bizonyos korábbiak pedig megszűnnek. Új differenciák jönnek létre, amennyiben a napilapok erősen differenciálódnak „vertikálisan”. Elkülönülnek egymástól a „komoly lapok”, amilyen például a Wiener Zeitung (ez 1855-ben 5250 példányban jelent meg, éves előfizetése pedig 20 gulden volt ^[1]), és a populáris lapok, amilyen például a Morgen-Post (ez 1855-ben 19 000 példányban jelent meg, éves előfizetése pedig 4,75 gulden volt). Elkülönül emellett a lapok egy „köztes” rétege: ide tartozik például a híres Presse (ennek tárcájában jelent meg 1848-ban Hieronymus Lorm másutt részletesen elemzett, fontos szövege; vö. Tóth 2014a). A Presse 1855-ben 17 000 példányban jelent meg, éves előfizetése pedig 8 guldenbe került. A „köztes” réteghez tartozott a Fremdenblatt is (1855-ben 12 500 példányban jelent meg, éves előfizetése 6 gulden volt ^[2]). A napilapok ezen új paradigmájában az ideáltípust legjobban talán a Presse korábbi szerkesztői, Michael Etienne és Max Friedländer alapította, 1864. szeptember 1-től megjelenő Neue Freie Presse (Vajda János kifejezésével: a bécsi Times) közelítette meg. Olyan „régiók fölötti politikai napilap” volt ez, amely „a kiadói szervezet, az újságírói munka és a technikai előállítás tekintetében egyaránt új mértéket adott.” (Melischek − Seethaler 2007: 246)

A Die Presse első, 1848. július 3-án megjelent számának címlapja, melynek tárcája Hieronymus Lorm Der Beruf des Feuilletons című fontos programcikkét közölte

A megszűnő differenciák a lapokban közölt tartalmakra vonatkoznak; innentől kezdve ugyanis a korábban főleg melléklapokban, de mindenképpen zárt és autonóm irodalmi műfajok formáiban megjelenő irodalmi (fiktív) tartalmak új, úgynevezett szemifikcionális műfajok formájában kezdenek megjelenni elsősorban a populáris sajtóban (Bachleitner 2007: 134). (Jó példája a tényeket fikcióval keverő szemifikcionális szövegeknek Ferdinand Kürnberger Aranymeséje, mely nemzetgazdasági kérdéseket fejt ki népmesei formában.) A szemifikcionális szövegek esetében a hangsúly az esztétikai megformáltság helyett egyre inkább információtartalmukra esik. Az erősödő identitás- és értékválság, véleménypluralizmus és társadalmi mobilitás ezen korszakában a populáris irodalom (és sajtó) erőteljesen veszi fel a társadalmi orientáció funkcióját (Bachleitner 2007: 134). Az irodalom autonómiájának ez a (főként a) populáris sajtóban történő lebomlása, a heteronómia felé való elmozdulása olyan szövegeket eredményez, melyek egyrészt az olvasók geográfiai és szociális, másrészt pedig nyelvi „itt és most”-jához (vagyis életvilágának középpontjához) közelednek. Az ilyen típusú szövegek legjobb példái a kifejezetten napilapok számára folytatásokban írt, jelenbeli és helyi vonatkozásokban gazdag tárcaregények, amilyen például a Karl Sitter által írt és a Donauban folytatásokban közölt Leben und Lieben in Wien című munka (Bachleitner 2007: 137, 151).

Az itt és most-hoz köthető tudás azonban nem kizárólag a populáris lapok irodalmi (vagy szemifikcionális) szövegeiben jelenik meg. A 19. század második felében jelentős változás zajlik a bécsi lapokban közölt valóság geográfiai szerkezetét illetően is: a lokális orientáció jelentősen felerősödik a nemzetközi vonatkozások rovására. A szelekció a kulturális események tekintetében növekvő lokális orientációt követ, jóllehet a technikai és szervezeti infrastruktúra javulása (a távíró, a hírügynökségek, a tudósító hálózatok) a nemzetköziség magasabb fokát tennék lehetővé. Például a rendkívül komoly lapnak számító Neue Freie Pressében 1869 novemberében megjelent összes kulturális vonatkozású anyagnak 60%-a volt bécsi vonatkozású, 36%-a külföldi, és mindössze 4%-a vonatkozott a koronatartományokra és Magyarországra (Melischek − Seethaler 2007: 249-251.).

A lokális vonatkozás felértékelődése egyrészről valós és fiktív határainak elmosódása, az irodalmi szövegek mind esztétikai, mind pedig a megjelenés helyének tekintetében történő autonómiavesztése (a kötetben közlések elsődlegességének megkérdőjeleződése), másrészről ^[3] a városi tér mediális leképeződésének (pontosabban a mind geográfiai, mind kulturális értelemben vett városi környezet megképzésének) tendenciáit mutatják. Ezekben a tendenciákban világosan megmutatkozik a modernitás médiumaként értendő tömegmédia saját logikája és funkciója, mely nem más, mint a publikum kollektív tapasztalati terének strukturálása.

A magyar sajtó tekintetében szintén korszakhatárnak tekinthető 1848, a történet azonban a fent vázolthoz képest egészen máshogyan alakult. A bécsihez hasonló populáris sajtó az 50-es években egyáltalán nem létezett (Bachleitner 2007: 138), a potenciális pest-budai olvasóközönség pedig sem számát, sem lehetőségeit tekintve nem volt összevethető a bécsivel. A Bach-rendszer alatt „a nyilvánosság és társas élet nagyon elfojtott módon, csak az 50-es évek végétől tudott valójában működni” (Buzinkay 1974: 287). Nem a piac és még csak „nem [is] a törvényekben biztosított jogok és kötelességek szabták meg a köz-, a sajtó- és az irodalmi élet folyását, hanem a közigazgatási rendszer egész felépítése mellett elsősorban az azt irányító és kézben tartó személyek” (Buzinkay 1974: 276). A nyilvánosság szabályozása túlságosan erős, ugyanakkor átláthatatlan, kaotikus és informális volt ahhoz, hogy a differenciálódás fent bemutatott tendenciái saját törvényeik szerint megtörténhessenek; ezért, valamint a potenciális (magyar nyelvű lapokat igénylő) közönség alacsony száma miatt valódi, a fent bemutatott értelemben vehető tömegsajtó Magyarországon a kiegyezésig nem jött, nem jöhetett létre. Mindennek fényében különös mélységet kapnak Frankenburg Adolf keserű szavai: „Ami Pesten nem láthatott napvilágot, Bécsben akadály nélkül jelenhetett meg” (idézi: Buzinkay 1974: 284). Ugyanígy mindennek fényében nyer különös jelentőséget Ágai tárcaírói működése, a modern tömegsajtó nyelvét és logikáját esszenciálisan megtestesítő Wochenplauderei implementálása:

Az Ágai-féle tárca véget vetett két uralkodó magyar sajtóhagyománynak: a publicisztikát a politikai szónoklat írott változatának tekintő reformkori hagyománynak és a sajtót a szépirodalmi művek közlési helyének tekintő felfogásnak. (Buzinkay 2008: 3)

Mindkét, az idézet tanúsága szerint Ágai színreléptéig uralkodó hagyomány közös jellemzője, hogy nem médiumként, hanem csatornaként tekint a sajtóra (pontosabban a publicisztikára): az irodalom és a politika autonóm üzeneteit megjelenítő instanciaként, ami – mutatis mutandis – talán az egész akkori magyar sajtóra érvényes: nem médium még (a fent vázolt értelemben), hanem a politika és az irodalom üzeneteit közvetítő csatorna.

3. Heti csevegés a napilapok tárcavonala alatt: a Wochenplauderei

Az irodalom (esztétikai) autonómiavesztéssel összekapcsolódó itt és most-hoz kötődése, a vele kapcsolatos aktualitás- és konkrét orientációs igény, röviden a fent bemutatott tendenciák már 1834-ben konkrét irodalmi program formáját öltötték. Ez a program volt Jules Janin Manifeste de la jeune littérature című szövege, mely természetesen újságban, a Revue de Parisban jelent meg. ^[4] Janin, aki ekkora már számottevő ismertségre tett szert mindenfajta nyílt didaktikus törekvést és retorikai konvenciót elutasító, vállaltan szubjektív és szórakoztatni akaró színházkritikáival, ebben a szövegében a modern irodalmat az általa egyértelműen pozitív értelemben használt „könnyű” jelzővel illeti. „Könnyűsége” éppen szórakoztató, élet- és érzékiség-közeli mivoltát jelöli; modernsége a szoros itt és most-hoz kötöttségben, a jelen, a pillanat esztétizálásában áll, melyet egyáltalán nem mellékes körülményként fejez ki ideális médiuma, az újság, mely a gyors jelen természetének megfelelően azonnal megjelenik (és el is tűnik). Ez a könnyű, új, modern, újsághoz kötött irodalom több ponton szembekerül a 18. század „komoly”, „tanult” irodalmával: annak olvasottságával a játékosságot, filozofikus mélységével a derűs felszínességet szegezi szembe, a tartalom kizárólagos dominanciája helyett pedig a forma, az írásmód primátusát hirdeti. Életidegenként utasítja el a „komoly” irodalmat, mint olyat, amelynek az olvasók hétköznapi életük során nem veszik semmi hasznát. ^[5] A modern irodalom: könnyű, aktuális, az újság médiumában zajló párbeszéd szerző és olvasó között, mely „nem … fölérendelt ideára utal, hanem csak önmagára”. (Kernmayer 2012: 519) Ez a program visszhangzik a Neueste Nachrichten másutt részletesebben elemzett (Tóth 2014a) tárcájában is, mely szerint

A nép nem merítheti könyvekből a bölcsességét. Fáradtan a napi munkától és gondtól nem tudja egy könyv (gondolat)menetét követni, mely nem csupán ösztönöz a gondolkodásra, hanem meg is követeli azt. Az újság viszont felfogható képet ad neki. ^[6]

Az irodalom autonómiáját definiáló „fölérendelt idea” elvetése és az önmagára utalás hirdetése pedig pontosan illeszkedik a korszak gondolkodását meghatározó egyik legfontosabb tendenciához, a transzcendenciától az immanencia felé való mozgáshoz, az önreferencia megjelenéséhez. (Ezt a tendenciát Richard Sennett „személyiség”-fogalma (Tóth 2014a), illetve Ernst Mach és mások szövegei alapján (Tóth 2014b) másutt részletesen bemutattam.)

Általánosságban nézve, Janin programja valóban olyasvalamit fejezett ki, ami a tömegsajtóban (különösen a populáris lapokban) általánosan meghatározó trenddé vált. A bécsi napilapokban 1855-ben megjelent irodalmi szövegeket elemző cikkében Norbert Bachleitner (2007: 138) olyan különbségeket mutat be a komoly és a populáris lapok között, melyek véleményem szerint egyértelműen a Janin-féle program által kifejezett felfogás meghatározó jelenlétére utalnak a populáris sajtóban:

A Wochenplauderei mint beszédmód a Janin által is meghatározott új (és újság-) irodalomból különül el a bécsi sajtóban. Közvetlen előzményei a biedermeier szórakoztató irodalom hagyományai, amilyen például a Theaterzeitung „Briefe über Wien” című, 1820-tól megjelenő rovata (Kaufmann 2000: 344), melyek a témakijelölés- és kezelés szempontjából tekinthetőek előképnek, valamint a Junges Deutschland szerzői, elsősorban Heinrich Heine és Ludwig Börner (Kernmayer 2012: 512-514.), akik pedig az ironikus, szubjektív és önreflektív írásmód tekintetében számítanak meghatározó elődöknek.

Az 1840-es évek második felétől jelennek meg a bécsi szórakoztató sajtóban az első olyan rovatok, amelyeket már ténylegesen Wochenplaudereinek nevezhetünk: ilyen rovat volt például az 1847-ben induló Wochen-courir der Theaterzeitung (Kaufmann 2000: 345). Ezeket már a csevegő stílus alkalmazása, a szerző erős narratív és önreflektív jelenléte, valamint a tárcavonal határ-mivoltának, vagyis a szövegek újságbeli helyének folyamatos tematizálása jellemzi, ahogyan ez a Wiener Zeitung 1848. január 1-én induló tárcarovatának programcikkében is megjelenik: „A vezércikk elfelejtődik, míg a tárcaregény gyöngyszemei írásban és fantáziában egyaránt egésszé fűződnek össze”. (Idézi: Kernmayer 2012: 509) A vonal alatti helyet a programcikk a politika „Másikjaként” (Anderes) határozza meg, az egymással összekapcsolódó fikcionalitás és szubjektivitás helyeként (Kernmayer 2012: 509). Ugyanebbe a sorba illeszkedik Hieronymus Lormnak a Presse 1848. július 3-i tárcájában közölt programszövege is, melyben a tárcavonal alatti helyet a nagy eszmék születési helyeként jelöli meg, a világban zajló folyamatok valódi reflexiójának helyeként.

A Wochenplaudereit „a” tárcaíró hangsúlyosan artikulálódó figurája és nyelve különbözteti meg minden egyéb sajtóbeli szövegtől. „Ő a szuverén nép udvari bolondja”, ahogy Lorm szintén a Pressében megfogalmazza 1848-ban (Presse, 1848. 65. szám). Mindazok a szerzők, akik jól beszélték az „udvari bolond” nyelvét a bécsi sajtóban, a 19. század második felében már komoly elismerésre és személyes hírnévre számíthattak. Olyan 1848 után feltűnt tárcaírók, mint például Hieronymus Lorm és Siegmund Schlesinger, Eduard Mauthner, Michael Klapp vagy Daniel Spitzer, kimondottan jól fizetett újságírók, elismert, híres személyek voltak, Friedrich Ulm pedig a Presse tárcaírójából válhatott a hivatalos lap, a Wiener Zeitung főszerkesztőjévé (Kaufmann 2000: 348).

A magyar sajtóban ez a beszédmód hagyományként, szerves kontextusként nem volt jelen az 1850-60-as években. Nem létezett a Wochenplauderei meghatározó hátterét képező populáris sajtó (Bachleitner 2007: 138), a tárcák – mint korábban láthattuk – politikai és (kimondottan) irodalmi szövegeket közöltek. Gyulai Pál még 1898-ban is felpanaszolja, hogy

A tárczát meg lehet tölteni egyébbel is, mint azt a külföldi lapok példája mutatja. A tudomány, irodalom, művészet és társadalom köréből írt vonzó tárczák inkább érdekelnék a közönséget [kiemelés tőlem], mint a törik-szakad tárczaelbeszélések. (Gyulai 1898: 447)

Hangként, jóllehet magányos hangként azonban mégis megjelent a Wochenplauderei. A Bécsben éveket töltő Kecskeméthy Aurél 1860-ban, a Sürgöny az évi első számában közölt Tárczaírói Programmok című tárcája egyértelműen mutatja a beszédmód jellemző vonásait. Tematizálja, sőt, álnévvel is hangsúlyozva létrehozza a tárcaíró figuráját, akihez szervesen tartozik hozzá „vonal alatti” illetékessége:

Nevem egyszerű mathematikai tétmény = aequale Kákay; azaz olyan kritikus, ki a kákán is csomót keres. Pedig hidd el, van itt csomó elég, nem a politikai csomókat értem, miket ha Isten nem segít, ti sem oldatok meg ott a „vonal fölött” [az idézőjeles kiemelés az eredetiben! – T.B.], hanem értem csak a társadalmi s művészi életkörben előfordulókat.

A tárcaíró témáinak, feladatainak, azaz a tárcaíró „mesterségének” meghatározása szintén tökéletesen illeszkedik a bécsi Wochenplauderei hagyományához:

A többit azonban magamra vállalom. Az irodalom tarkabarkaságait, a műfordítások megforgatását, tulcsapongó „költelem” prózára vonását, külföldi termékek lopva beorzását, s koronkinti világszemlélődést, nagy cothurnusosát [sic!], szóval mindent, s azonkívül még valamit.

De kérdéd-e már önmagadtól, kell-e, illik-e az ily okos lapba, mint a tied bizonyosan leend, efféle tárczai tréfa és aprólékosság, mi egyedül mestersége a tárczairónak, ki „nagy a kicsinyekben”, gross in Kleinem?

Ez nyilvánvalóan ugyanaz a hang (nyelv), amely Friedrich Ulmot főszerkesztővé, társait pedig elismert szerzőkké tette. Kákaynak nincsenek társai, csak követője lesz majd: Ágai Adolf, akit – ez utóbbi Bécsi Hiradó-beli 1865-ös tárcasorozatának záródarabja szerint legalábbis – a következőképpen bíz és keresztel meg:

A tárca öné [Ágaié] … Némelykor fölváltom önt, megkisértem, hogyha időm van, tudok-e még „szellemdús” ember lenni. Irjon ön úgy, a mint szemének szájának tetszik. Rá kell szoktatnunk a magyar olvasót a feuilletonra [kiemelés tőlem – T.B.]. A politikával ne törődjék, mert azzal én – sem törődöm. […] Megkeresztelem önt az elme, szorgalom s Kákay Aranyos nevében Náday Ezüstösnek, s im – fogadja áldásomat. Legyenek cikkei számosak mint a mező fűszála, a sivatag fövényszeme, s akkor ön lesz az én fiam, kiben én a kedvemet fogom lelni. Adieu!” ^[7]

„Rá kell szoktatnunk a magyar olvasót a feuilletonra” (aki nyilván nem ismeri azt) – adja a megbízatást Kákay Aranyos Náday Ezüstösnek. A „feuilleton” alatt vélhetően beszédmódot (a csevegést) kell érteni; ezt a feltevést erősíti a Tárczaírói programmok egy helye, ahol a „tárcza” kifejezésről a következőt írja:

Pedig már a németnek sincs szava reá, azért nem is érti azt, mit a franczia „causerienek” nevez. Hát még mi, szónokoló, toasztozó nemzet?

Ágai komolyan vette a megbízatást: mindent megtett, hogy rászoktassa a magyar olvasót a feuilletonra, „mit a franczia causerienek nevez”. Valóban meghonosította a tárcaszerű beszédmódot a magyar sajtóban (igaz, már nem Náday Ezüstösként, hanem Porzóként).

Ágai Adolf (1836-1916)

A bécsi Wochenplaudereit, mely – beszédmódként – 1848-1890 között egységes fejlődésen ment keresztül (Kauffmann 2000: 349), lényegében a tárcaíró figurájához köthető nyelv és perspektíva határozza meg. Biedermeier előzményszövegei különféle sajtóbeli rovatokra vagy műfajokra tagolva mutatták be a kultúra „tájait”: útirajzok, személyekről vagy típusokról készült portrék és életképek, színikritikák formáiban, melyek megformálásuk tekintetében mind saját, jellemző (műfaji) előírásokkal rendelkeztek. A Wochenplauderei esetében ez annyiban változik meg, hogy a szövegeket átható önreflexió a tárcaíró (narratív) figurájában „testesül meg”, azaz képződik meg nyelvileg (a nyelv sajátos, szubjektív, ironikus, dialogikus használata által). A tárcaíró figurája lesz az elsődleges szövegszervező erő, rajta, vagyis az általa bemutatott élmények és események résztvevőjén keresztül ismerjük meg mindazt, amit ő megismer, látjuk mindazt, amit ő lát. Szövegei

tények, jelenségek, epizódok … tudati „adatok” egymásrahatása, a legkülönbözőbb szintű és dimenziójú realitások potpourrija tehát, amelyek csak az asszociáció, a reflexió, a soha nem teljesen fiktív elbeszélő emlékezete által kerülnek egymással kapcsolatba. (Kernmayer 2000: 402)

A tárcaíró válik tehát a bemutatott események résztvevő, folyton mozgó fókuszává. A biedermeier előzményszövegek és a Wochenplauderei lényegi különbsége valójában egy nyelvileg leképezett perspektívaváltás, mégpedig pontosan az a perspektívaváltás, amelyről korábban Jonathan Crary kapcsán a látás átrendeződéséről szólva beszéltünk (Tóth 2014a). A tárcaíró a szubjektív látás, a nem-rögzített perspektíva nyelvi kifejeződése. A Wochenplauderei esetében a mozgás tartalmi és formai alapelv, ahogyan azt több szerző is hangsúlyozza például Daniel Spitzer híres Wiener Spaziergänge című szövegei kapcsán (Kauffmann 2000: 354-357.; Kernmayer 2000: 403-408.; Kernmayer 2012: 521-524.). (Spitzer ezen sorozata 1864-71 között a Pressében, 1871-73 között a Donauban, 1873-92 között pedig a Neue Freie Pressében jelent meg.)

Daniel Spitzer (1835-1893)

Az idő tengelyén egymásra (és egymásból) következő elemekre épített additív elbeszélésmóddal szemben a mozgás által szervezett szövegek térbeliek, elbeszélésmódjuk asszociatív. A létrejövő szöveg nem időbeli kontinuum lesz, hanem térbeli agglomerátum, melyben az események „egyenrangú részletekként jelennek meg a térben, felcserélhetőek és szabadon kombinálhatóak”. (Kernmayer 2012: 522) Pontosan ezt a Wochenplaudereire olyannyira jellemző diakrónból szinkronba történő váltást regisztrálja Ágai Adolf tárcái kapcsán Buzinkay Géza:

…ami viszont igazán érdekelte: a jelen idejű események, az éppen látható épületek és jelenetek, az általa megpillantott emberek előzmények nélkül, viszont gazdag párhuzamokkal [kiemelés tőlem – T.B.]. Az impresszionista festészet megszületésének kortársa volt, és ő is a pillanatnyi benyomások megörökítője, leírója lett. (Buzinkay 2008: 2)

A flaneurként mozgó tárcaíró számára környezete, a nagyváros panorámaként tárul fel: tekintete soha nem tudja átfogni az egészet, mindig csak véletlenszerűen feltáruló és tovatűnő részleteket képes megfigyelni. A nagyváros ugyanakkor táj is a kószáló tárcaíró számára, melyben számtalan, egymástól független esemény zajlik. A tárcaíró írásmódja valójában nem más, mint a modern nagyváros adekvát megfigyelésmódja:

… ami a Vormärz teoretikusai számára egy irodalmon belüli paradigmaváltás jele és kifejeződése volt, azt a modernitás teoretikusa, Hermann Bahr több mint fél évszázad múlva a modern nagyvárosi realitás megváltozott adottságaival való bánásmód egyetlen adekvát formájaként ismeri fel, vagyis nem csak stílusként, hanem gondolkodásmódként is, és a valóságérzékelés azon formájaként, mely egyedül képes a folyamatos akcelerációban lévő modern környezet illékony „valóságát” megragadni, és „valóságot”, amely csak a pillanatban érvényes, melyben azonnal fel is oldódik. (Kernmayer 2000: 407)

A Wochenplauderei az egészlegességében megragadhatatlan (ilyesmit nem is birtokló, birtokolni nem is tudó) modern nagyvárosi környezet krónikája. Nem időbeli, hanem térben szervezett krónika, melyet a tárcaíró folyamatosan mozgó, vándorló tekintete határoz meg annak minden esetlegességével együtt. Ágai Adolf „paradigmaváltásának” valódi jelentése innen érthető meg teljes mélységében. Ő volt az, aki nem a modern irodalmat, hanem – annak korábbiakban körvonalazott értelmében – a modernitást magát megszólaltatta magyarul:

Ágai Adolf tárcaírói működése sokszorosan Budapesttel függött össze. Először is egyénisége – hiszen az írói egyéniség a tárca lényege – egybeesett a robbanásszerűen fejlődő magyar nagyváros, Pest megjelenésével… […] Porzó lapjai és cikkei tették az újságolvasók számára érdekes témává a városi hétköznapi és ünnepnapi életet, helyszíneit és alakjait, a napi eseményekre vonatkozó, részletekben gazdag információkat. […] A magyar sajtóéletben Ágai működése révén történt meg a mindent uraló politizálás trónfosztása, hogy helyette a civilizált, sokszínű (nagyvárosi) élet különféle oldalai alá-fölérendeltségi sorrend nélkül, azonos megnyilvánulási lehetőségekkel váljanak fő témákká. (Buzinkay 2008: 5)

Ágai tehát, pontosabban az általa is művelt Wochenplauderei, a modernitást magát szólaltatja meg nem pusztán témái, hanem a szövegformálásban is megnyilvánuló perspektívája és attitűdje által. Fontosnak tartom hangsúlyozni: véleményem szerint a Wochenplauderei-szövegek nem pusztán beszélnek a modern nagyvárosi életről, hanem annak szerves részét képezik pontosan úgy, ahogyan a városi tömegben őt ért élményekről beszámoló baudelaire-i flaneur maga is része a tömegnek. A tárcaszövegek a folyton mozgó tárcaíró perspektívája által az újságban újraalkotják a modern nagyvárosi környezetet. Talán mondhatjuk: a modernitáshoz köthető identitás- és megfigyelésmódok játéka jelenik meg közvetlenül a Wochenplaudereiben: a tér és az idő érzékelésének, a tárcaíró figurájában megfogalmazott önészlelésnek és mások észlelésének új formái, vagyis a modern valóságészlelés új formái, a modernizációs folyamat kulturális transzformációi (Kernmayer 2000: 409). A tárcaszerű beszédmód ezáltal a modernitás sajátos programjaként is értelmezhető:

A [tárca]műfaj intertextuális dinamikája, logikus kauzális struktúrák áttörésére irányuló tendenciája, vonzódása az asszociatív kapcsolásokhoz, meglepő fordulatokhoz … műfaj-inherens lemondása az egészleges koncepciókról, elfordulása a hagyományos diskurzív stratégiáktól, a nyitottság és a fragmentumszerűség az irodalmi modernségen belül egyfajta „programkaraktert” kölcsönöznek neki. (Kernmayer 2000: 406)

Az eddig elmondottakat, vagyis a Wochenplauderei bizonyos fejlődési tendenciáit viszi el a legvégső konzekvenciákig Daniel Spitzer, amennyiben megtartva a flaneur szövegszervező stratégiáit (és a plasztikus tárcaíró-figurát), elhagyja a közvetlen városi tapasztalat talaját. A „klasszikus” Wochenplauderei szerzőinek szövegsorozatai általában címeikben is kifejezték városi flaneur-mivoltukat, ahogyan ezt például a Der Spaziergänger, illetve a Der Beobachter in den Straßen und Umgebungen Wiens rovatok ^[8] címei is tanúsítják (Kauffmann 2000: 356). Spitzer, talán a leghíresebb kószáló, aki közel harminc éven át közölte korábban említett, a rovatcímben szintén a sétákra, kószálásra utaló Wiener Spaziergänge cím alatt szövegeit, újabb „mediális fordulatot” hajt végre a Wochenplauderei-szövegekben. Ahogy korábban említettem, ezek a szövegek mindig a közvetlen, személyes tapasztalatszerzés dokumentumai, a kószáló közvetlen tapasztalatának mediatizált lenyomatai (vö. Tóth 2014a). Spitzer újdonsága, hogy kószálásait szimbolikus terekbe helyezi át: „speciális diskurzusok (politika, gazdaság, kultúra) újságvilágában mozog, melyeket aztán egy szatirikus „interdiskurzusba” visz át (Kauffmann 2000: 356). Míg a korábbi heti krónikások a hét napjainak topográfiai, illetve a társadalmi/nyilvánosságbeli szférák ontológiai sémáját követték anyaguk elrendezésekor, Spitzer (és természetesen más szerzők is) immár mediális terekben szerzett élményeiket a tárgyak tartalmi egymásra vonatkozása, alluzórikus, metaforikus vagy metonimikus kapcsolatok szerint rendezik el. A Wochenplauderei szövegtechnikájának ez az absztrahálása a tárcaíró absztrahálása is: többé nem pusztán városi terekben kóborló szem, hanem szimbolikus tájak, különféle diskurzusok vándora, aki teljesen saját valósága elemeivé formálja át a talált tárgyakat. Továbbra is kószál, de már nem a városban, hanem a valóságot leképező nyelvben. Spitzerrel megszületik a tárcaíró mint nyelv:

Spitzer radikalizálja az addig szokásos technikát, amennyiben tárgyait kiemeli eredeti kontextusukból, és az újonnan formált szövegben összeütközteti őket. […] Technikája irodalmilag folyamatos demontázsként, retorikailag a nyelvileg adott valóság folyamatos katakréziseként jelölhető meg. (Kauffmann 2000: 357)

A nyelvnek ez a spitzeri megközelítése és használata már nyilvánvaló kapcsolatot mutat a sok tekintetben Wittgenstein-előd Fritz Mauthnernek bizonyos meglátásaival, melyeket éppen ezért jelen szöveg egy későbbi pontján részletesebben is érdemes lesz megvizsgálni.

A Wochenplauderei (különösen annak Spitzer-féle, interdiskurzív formája) és a modernitás viszonyához visszatérve, ezen a ponton érdemes egy további megfontolás erejéig pontosítanunk a feltevést, miszerint a tárca nem pusztán ábrázolása, hanem szerves része a modernitásnak, mint az észlelés/érzékelés, gondolkodás, egyszóval a (kulturális) tudás új formájának. Az egész gondolatmenet szempontjából fontosnak tartom, hogy jól megértsük: a tárca elsősorban nem műfaj, nem stílus, hanem beszédmód: a tudás megszervezésének és közlésének új módja. Korábban láthattuk: a tárca 1848 körül keletkezett korai programszövegei (például a Wiener Zeitung 1848. január 1-jei tárcája, Hieronymus Lorm Presse-beli szövege, magyarul pedig Kákay Aranyos 1860-as programcikke) mind hangsúlyosan elválasztják a tárcarovatot mint helyet a lap többi részétől. Olyan hely ez, ahol a politika „Másikja” jelenhet meg, ahova vissza lehet vonulni a kor lényeges folyamataival kapcsolatos tűnődésekhez, illetve ahol mediálisan újraalkotható a modern nagyvárosi környezet. A tárca (a Wochenplauderei) nem hírszöveg, nem is irodalom, hanem az újságban a napi aktualitással szemben létrehozott ellen-tér (Gegenraum); új szimbolikus rend és újfajta módon szerveződő kulturális emlékezet sajátos tere:

[a sajtó a tárcavonal mint határ által – T.B.] először bocsát a jelen rendelkezésére olyan kulturális helyet, amely a mindenkor megfelelő írásmódban lehetővé teszi, hogy az újdonság új tudássá transzformálódjon. (Frank – Scherer 2012: 539)

A tárcát ezért valóban nem műfajként, hanem a médium (az újság) egészéhez való viszonyában, azaz funkcionálisan érdemes megközelíteni. Olyan beszédmódként, melynek funkciója a modern, mediatizálódó társadalom tereinek, viselkedésmódjainak, azaz jelenének új orientációs módjait állítja elő és közli: „túl a grafikus demarkációs vonalon, de mégis a médiumon belül a hírfunkció Másikját reprezentálja” (Frank – Scherer 2012: 533). A személytelen hírfunkciónak ez a Másikja: a tárcaíró alakjában testet öltő személyes tudás-funkció. A tárcaszerű beszédmód a tájékoztatás (a gazdasági, politikai, stb. hír) és a szórakoztatás (a javarészt fiktív szövegek) közé áll be, reflektálva a kettőt korábban határozottan elválasztó (tárca)vonalra. A tárca funkciója nem csak az új tudás tartalmainak meghatározása és közvetítése, hanem az új (a „modern”) tudás szerkezetének meghatározása is, amennyiben „a kulturális archívumok különböző regiszterei közti tudásáramlásokat stimulálja és vezérli specifikus módon” (Frank – Scherer 2012: 531). Az új tudás szerkezetét a tárcaíró testesíti meg: ő a modern társadalom cselekvő szubjektuma és emlékezete.

4. A Wochenplauderei mint a modernitás (egyik) jellegzetes beszédmódja

A Wochenplauderei tehát szorosan összefügg a modernitással. Pontosabban szólva az észlelésnek/érzékelésnek, a valósághoz való viszonynak pontosan ugyanazon új formáit és szerkezetét fejezi ki, testesíti meg, melyet a század 90-es éveire összeálló paradigmájában bécsi modernizmusnak (Wiener Moderne) nevezünk. Ennek egyik legfontosabb képviselője, Hugo von Hofmannsthal Egy új újságírás körvonalai című szövegében a modern kornak szerinte leginkább megfelelő zsurnalizmust olyan módon jellemzi, hogy az akár a Wochenplauderei meghatározása is lehetne:

Az a könyv, amely könnyen megragad és könnyen elenged, melynek tartalmai az élet számára áttetszőek, és amely magát a nap tartalmaival amalgámozza, egy olyan könyv, amelyet olyan jó és tiszta összetevőkből főznek, hogy már a következő negyedórában sem terhel, ez a zsurnalizmus, mégpedig kiváló zsurnalizmus. […] Éppen a processzust csodálom, bármilyen érezhető apparátus hiányát, […] a könnyűséget, mellyel egyik téma a másikat előhívja… Ez nem kevesebb, mint egy társalgás […] Amivel kitűnik, az annak a módja, ahogy egy témához vagy egy téma egyik oldalához nyúl, és újra elhagyja. A szótárak, az álarcosbálok, a kis szavak, a vendégfogadók szokásai, a „nőcskék” élete, mindez ellátja őt anyaggal. Ha csodálok egy újságírót, akkor azt nem anyaga, hanem tartása és fordulatai miatt teszem. (Hoffmanstahl 2005: 95-97.)

A bécsi modernitás alapvető tapasztalata az Én és világ stabil viszonyának szétesése, az Én, a világ és a kettő közötti viszony reflexív újraalkotásának szükségessége. Ahogy a szintén kortárs Marie Herzfeld megfogalmazta:

Kettős kiábrándulás hatása alatt állunk, politikai és morális másnaposság hatása alatt. … Szörnyen „meggyőződés nélkülivé” váltunk […] Az olyan individuumok, akik csak keresnek és kutatnak, képezik a modern olvasók fő részét. Keresnek és keresnek. Fülelnek önmagukba befelé, és fülelnek a világba kifelé. (idézi: Paetzke 1992: 23)

Egyszóval: kontingensként megtapasztalt identitás és környezet, krízis kívül és belül, a rend megteremtésének kétségbeesett, tudottan kudarcra ítélt kísérletei. Ebben az összefüggésben mélyebb értelmet nyer Hildegard Kernmayer egy korábban már idézett passzusa, miszerint „a fizikai, testi, szociális, morális és időbeli terek feloldódását mint a modernitás központi tapasztalatát a tárca teoretikusai konstatálják először” (Kernmayer 2012: 519). Ebbe a keretbe illeszkedik Hermann Bahr Ernst Machhoz kapcsolódó tézise is a „menthetetlen én”-ről, melynek folytonosságát megteremteni és fenntartani alapvető feladat:

az Én nem változatlan, határozott, élesen körülhatárolt egység. Nem változatlansága, nem a másoktól való megkülönböztetés lehetősége és nem éles körülhatároltsága fontos … Csak a folytonosság fontos. (Bahr 2005: 76)

És ugyanebbe a keretbe illeszkedik Sigmund Freud munkássága is, akit jelen gondolatmenet tekintetében két szempontból is érdemes megemlíteni. Egyrészt recepciója jó példát szolgáltat a modernitás és a sajtó viszonyára, miszerint a modern tudás „helye” a sajtó (ahogyan azt már a másutt részletesebben elemzett 1859-es Neueste Nachrichten-tárca is hangsúlyozta; vö. Tóth 2014a). Véleményem szerint korántsem mellékes körülmény, hogy Freud első művei, a Tanulmányok a hisztériáról és az Álomfejtés eleinte sokkal nagyobb feltűnést keltettek (és sokkal inkább témát jelentettek) újságolvasói, mint szakmai körökben (Paetzke 1992: 24). Másrészt pedig – és ez jóval fontosabb szempont az előzőnél – hangsúlyoznunk kell Freud elfordulását a pszichiátria azon felfogásától, mely szerint a pszichikus betegségek különféle agybántalmak szimptómái, azaz pusztán következmények. Freud emancipálja a pszichológiát (pszichiátriát) a fiziológiával szemben; a közvetlenül nem megtapasztalható pszichés jelenségek szerinte nem utalnak valamely fiziológiailag megragadható alapra, hanem önmagukban állnak, önmagukban tanulmányozandóak. A pszichének ezt a nem-denotatív felfogását modellszerűen úgy is összefoglalhatjuk, hogy a pszichés zavarokat Freud nem olyan jelentéseknek tekinti, amelyek fiziológiailag megragadható jeltestekre vonatkoznak, hanem olyan jelenségeknek, melyek saját „világukban”, az ember belső, pszichés környezetében teljes jogú jelenségekként léteznek. Ugyanaz történik ebben az esetben, mint Spitzer interdiskurzusaival, amelyekben az egyes tartalmak elveszítik eredeti referenciáikat, és egymásra vonatkozásaik révén alkotnak újfajta jelentésszerkezetet a tárcaszövegekben. Spitzer és Freud eljárásaiban – minden lényeges különbségük ellenére – közös, hogy az értelmet/jelentést (Freudnál a kórképet, Spitzernél a szöveg jelentését) nem szimptómák valamely közvetlenül megragadható alapra vagy környezetre mutató denotációi hordozzák szinte természet-adta módon, hanem egy közvetlenül nem megragadható, csak szimbolikusan hozzáférhető médiumban, méghozzá a nyelvben ^[9] konstruálódó, elsődlegesen a tartalmak egymásra vonatkozásaiban megragadható konnotációs viszonyok állítják elő. A jelentés/értelem mindkét esetben alapvetően múlik a tárcaíró / terapeuta személyén (tudásán, részvételén stb.); nem véletlen, hogy mind a tárcaszövegek, mind a pszichoanalízis alapvetően dialogikus természetűek.

5. Nyelvfilozófiai exkurzus Fritz Mauthner kapcsán: a nyelv mint (szociálisan konstruált) médium

A szétesett Én-nek, szétesett környezetnek és szétesett viszonyoknak valamely szimbolikus médiumban történő tudatos (és kontingens) újraalkotását másutt több példán keresztül is bemutattam; ilyen médiumokként neveztük meg korábban általánosságban a sajtót Walter Benjamin, valamint a pénzt Georg Simmel kapcsán (vö. Tóth 2014b). A legalapvetőbb ilyen médium azonban a nyelv, melynek gondolatmenetünkkel egyező irányú elemzései találhatóak Fritz Mauthner munkáiban, különösen Beiträge zu einer Kritik der Sprache című, 1901-1902-ben megjelent főművében, melynek alapeszméje saját állítása szerint egy 1873-as hosszú bécsi séta során ötlött fel benne (Nyíri 1980: 104).

Fritz Mauthner (1849-1923)

Mauthnerre már 1872-ben óriási hatást gyakoroltak Ernst Mach népszerű előadásai, de kettejük között volt egy jelen gondolatmenetünk szempontjából döntő különbség:

Mach a nyelvet, a hagyományos elképzelésnek megfelelően, a gondolatok átvitelére szolgáló eszköznek tekinti. Mauthner szerint viszont „nincsen gondolkodás beszéd nélkül, azaz szavak nélkül. vagy helyesebben: gondolkodás nincs is, csak beszéd van. (Nyíri 1980: 105)

Míg Mach a nyelvet a (szerinte) fiziológiailag meghatározott és kutatható gondolkodás közvetítőeszközének tekinti, vagyis szerinte a gondolkodás, az ismeretalkotás a nyelven kívül van, a világ a nyelven kívül, közvetlen érzékszervi tapasztalatokban férhető hozzá, addig Mauthner szerint mindez kizárólag a nyelvben lehetséges. Mach számára a nyelv a rajta kívül, tőle függetlenül létezők közötti csatorna, Mauthner számára viszont olyan közeg, vagyis médium, amelyben nem csak az üzenetek, de azok feladói és befogadói is létrejönnek (pontosabban: hozzáférhetőek, megtapasztalhatóak mind önmaguk, mind egymás számára): „Az én … nem más, mint emlékezet, azaz értelem, azaz: nyelv” (Nyíri 1980: 106). A világ tehát csak a nyelven keresztül férhető hozzá az ember értelme számára, mégpedig, tegyük hozzá hangsúlyosan: kontingens módon. A nyelv ugyanis nem transzparens médium, hanem – szociális konstrukció lévén – saját szerkezettel rendelkezik. Nem úgy mutatja meg a világot, ahogyan az valójában van, hanem ahogy ezt saját szerkezete lehetővé teszi, „az igazi világmegismerés így szükségképpen szavakba, illetve gondolatokba nem foglalható tapasztalat, néma és mitikus élmény” (Nyíri 1980: 107). A nyelv nem feltárja és megmutatja a világot a maga valódi mivoltában, hanem sokkal inkább elrejti és újraalkotja – ennek a világnak pedig részét képezzük mi magunk is. Az én ismerete, az önismeret is kizárólag kontingens módon lehetséges, és alapvetően dinamikus, viszonyszerű (pontosan megfelel mindannak, amit a modern identitás genezisének elemzése kapcsán láthattunk; vö. Tóth 2014b). Belső és külső világunk, azaz érzékeink és „a” világ egymást meghatározó és létrehozó kölcsönviszonyban létrejövő konstrukciók (éppen úgy, mint a flaneur/tárcaíró alakja és környezete): „Minden egyfolytában változik, mint a folyók. A világ a mi keletkező érzékeink által lesz; ugyanakkor az érzékek a keletkező világ által lesznek.” (Mauthner 2004 [1901-2]: 204-5.)

Mauthner gondolkodása (szűkebben: nyelvfelfogása) „olyan kritika, mely jóval a tömegmédia termékeinek ostorozása előtt demonstrálta, miképpen határozzák meg a kommunikáció formái annak tartalmait” (Hartmann 2000: 96). A korábbi, Freudot és Spitzert érintő elemzések során igyekeztem bemutatni, mekkora jelentősége van (és miért van jelentősége) a denotatív és konnotatív jelentésszerkezetek különbségeinek; Mauthner meglehetősen explicit módon taglalja ezt a problémát is. A nyelv szavai szerinte alapvetően nem az általuk megjelölni vélt világhoz, hanem egymáshoz kapcsolódnak; a nyelvet metaforikus (vagyis szimbolikus!) „tetszőlegesség” (Unverbindlichkeit) jellemzi (Hartmann 2000: 98). A nyelv saját közeget jelent tehát; a szavak ebben nyerik el (az egymásra vonatkozások által) értelmüket. Ennek a közegnek a létrejöttét és szerkezetét Mauthner éppen a modernitás központi metaforájával, a várossal érzékelteti:

A nyelv úgy keletkezett, mint egy nagy város. Kamra kamrához, ablak ablakhoz, lakás lakáshoz, utca utcához, negyed negyedhez kapcsolódott, és csövek és csatornák révén mindegyik a másikban van, egymással összekapcsolódva és összemosva. (Mauthner 2004 [1901-2]: 200)

Ebben a metaforában találkoznak a tárcaírók nyelvvé „olvasott” városi környezetei Mauthner várossá olvasott „nyelvével”. A nagyváros – láthattuk – minden egészleges és kizárólagos perspektívát lehetetlenné tevő szociális környezet, mely meghatározza a benne kószáló flaneur (tárcaíró) „tartalmait”. Pontosan ugyanezek mondhatóak el Mauthner szerint a nyelvről is:

Mert a nyelv az emberek között szociális hatalom, egyfajta hatalmat gyakorol az egyes ember gondolatai fölött is. Ami bennünk gondolkodik: a nyelv… Az érzet, a kényszer érzete, amelyet sokszor foglaltak ezekbe a szavakba: „Nem én gondolkodom, ő gondolkodik bennem” – egyszerűen helyénvaló. (Mauthner 2004 [1901-2]: 200)

Többek között Freud egyik kulcsgondolata is visszhangzik a fenti idézetben, miszerint „az Én nem úr a saját házában” ^[10] – azzal a lényeges különbséggel, hogy bár Mauthner a nyelvet pszichológiai valóságnak tekinti (hangsúlyozva ezzel a nyelv fizikai, testi valósággal szembeni autonómiáját [Hartmann 2000: 97]), alapvetően szociális faktorként, az emberek között, az érintkezésben létrejövőként és működőként határozza meg. Olyan szociális faktorként méghozzá, amely nem más, mint önnön működése, használata: „A nyelv… nem használat tárgya, nem is szerszám, sőt egyáltalán nem is tárgy, hanem semmi más, mint a használata. A nyelv nyelvhasználat.” (Mauthner 2004 [1901-2]: 200)

A nyelv, ahogyan az ész is, sehol máshol nem valóságos, csak az egyszeri nyelvi és gondolkodási aktusokban; nyelv és gondolkodás az emberek között [kiemelés tőlem – T.B.] van, ezek szociális jelenségek, pontosan ugyanolyanok, mint a szokások. Vagy még inkább: mint egy játékszabály. … Az ész kritikájának a nyelv kritikájának kell lennie.” (Mauthnert idézi Hartmann 2000: 102)

A nyelv nem más tehát, mint önmagunk, a másik és a világ megértésének és a mindezekhez (önmagunkhoz is!) fűződő kapcsolatunk egyetlen lehetséges közege. Önmagunkról való tudásunk (vagyis identitásunk) éppen úgy ebben a szociális közegben jöhet csak létre, mint bármilyen megfogalmazható ismeretünk. Mivel pedig valójában nincs nyelv, mint olyan, csakis messzemenőkig dinamikus, változékony, kontingens nyelvhasználat van, eleve nem lehetséges semmiféle kizárólagos perspektíva semmifajta ismeret tekintetében. Hiszen „minden megfigyelés megteremti a saját valóságát, és sem ebben, sem a nyelvben nincs tisztaság vagy egyértelmű fundamentum: a kontingencia minden, és minden kontingens” (Hartmann 2000: 101):

Egyetlen ember sem ismeri a másikat. […] A nemértés fő eszköze a nyelv. A legegyszerűbb fogalmak esetében sem tudjuk egymásról, hogy ugyanannál a szónál ugyanaz-e a képzetünk. (Mauthner 2004 [1901-2]: 200)

Általános képzetek pedig egyáltalán nincsenek, teszi hozzá egy másik helyen (Mauthner 2004 [1901-2]: 203). A nyelv városában pedig az általános képzetek felelnének meg a kizárólagos, objektív, rögzített perspektívának. Valódi világismeret Mauthner szerint csak a nyelven túl, a hallgatásban lehetséges (mely ismeret természetesen közölhetetlen). Oda kell visszavonulni; aki „tovább akar lépni”, annak „meg kell kísérelnie, hogy megszabadítsa világát a nyelv zsarnokságától.” (Mauthner 2004 [1901-2]: 199) A visszavonulásnak, a szociálisból való kivonulásnak pontosan ugyanaz a gesztusa ez, mint Baudelaire-é a Hajnali egykor című versben: a saját világ meglelése az „arcok zsarnokságától” való megszabadulás által (vö. pl. Tóth 2014a).

Az ember tehát olyan létező Mauthner szerint, aki saját (és a világ) létezését kizárólag a nyelv médiumában képes felfogni, azaz értelmessé, jelentés-telivé tenni. A nyelv szociális konstrukcióként (kizárólag az emberek között létezőként) elgondolt médiuma pedig semmi másban, csak használatában létezik. Nem más, mint dinamikus, folyamatos határhúzások sorozata, valamint azok újra és újra megtörténő átlépéséé. A határok mindig a jelent, az itt és most-ot jelentik, ahogyan újra a városmetaforához nyúlva Mauthner mindezt nagyon pontosan kifejezi. Érdemes megfigyelni az alábbi idézetben azt is, hogy ez a folyamatosan változó, kizárólagosan lakható jelen, jóllehet alapvetően időbeli kategória, mégis mennyire térbeli képben jelenik meg:

Az emberi emlékezet [amely, ahogy Mauthner többször is hangsúlyozza, maga is nyelv! – T.B.] rettentő építménye, ahogyan abban ábrázolja magát, amit absztrakt módon egy nép nyelvének nevezünk, mindig csak a határán lakható. Mögöttünk rom, előttünk új épület, nálunk pedig a lakóhelyünk; mögöttünk egy halott nyelv, előttünk új fogalmak megsejtése, velünk pedig nyugtalan nyüzsgése a metaforáknak, amelyek épp azon vannak, hogy értelmetlen s éppen ezért használható szavakká váljanak. (Mauthner 2004 [1901-2]: 206)

A „modernt” sokszor az „újjal”, „újdonsággal” kapcsolják össze; talán pontosabb ez a képzet, ha dinamizáljuk: a modern az új, mint folyamatos haladás (Weiß 1993: 53); a megismerés, az átélés és a cselekvés újabb és újabb horizontjainak megnyitása. Ha ebben az értelemben fogjuk fel, az iménti Mauthner-idézet ennek a haladásnak a nyelv médiumára lefordított megfogalmazása; egy olyan haladásé, amely a mauthneri gondolkodás szerint szükségszerű, és végleges ismeretekhez soha, mindig csak kontingens és azonnal elavuló újdonságokhoz vezet. Mindig határon vagyunk.

Mauthner fent ismertetett gondolatai érdekes hátteret képezhetnek Daniel Spitzer (és általában a Wochneplauderei) szövegeinek tekintetében. Azt semmiképpen nem állíthatjuk, hogy a tárcaírókat különösebben elmélyült érdeklődés jellemezte volna a nyelvfilozófia elvont problémái iránt, ahogyan azt sem, hogy nyelvfilozófiai kérdéseket explicit módon tematizáltak volna szövegeikben. Az viszont mindenképpen figyelemreméltó, hogy a tárcaszerű beszédmód narratív stratégiáiban (különösen Spitzer „interdiskurzusaiban”) mennyire evidensen tükröződnek mindazok a problémák, mindaz a felfogás és attitűd, amelyek Mauthner szövegeiben explicit módon megjelennek. Mauthner filozófiailag fejezi és fejti ki a szocialitás és a kultúra egészét érintő mediatizáltság, azaz (nyelvi) közeghez kötöttség problémáját; a Wochenplauderei-szövegek ugyanezt a tapasztalatot narratív stratégiákká transzponálják.

Véleményem szerint mind Mauthner filozófiája, mind pedig a funkcionálisan, beszédmódként felfogott Wochenplauderei (és annak konkrét formái: a tárcaszövegek) mélyen és alapvetően függenek össze a 19. század legnagyobb kulturális változásával, a mindennapi élet tudásrendszereinek tartalmi és szerkezeti átalakulását egyaránt magába foglaló (és többnyire a nagyvárosi környezet formájában megjelenített) modernitással.

[A tanulmány az MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont Médiatudományi Kutatócsoportja, valamint a Magyar Állami Eötvös Ösztöndíj támogatásával készülhetett el. A támogatásért ezúton is szeretnék köszönetet mondani. A szöveg eredetileg a következő, megjelenés előtt álló kötet számára készült írás némileg átírt változata: Újratöltve. Médiakutatás és mindennapi élet. Szerk. Bódi Jenő – Maksa Gyula – Szijártó Zsolt. Budapest/Pécs, Gondolat Kiadó/PTE Kommunikáció és Médiatudományi Tanszék, 2016. A kötet szerkesztőinek szeretnék köszönetet mondani az előzetes publikáció lehetőségéért.]

Jegyzetek

1. ^[1] A lakosság 2%-ának éves bevétele ekkor 900 gulden fölött van, 10%-a keres 400-900 gulden között, 88%-a pedig 400 gulden alatt. Ezekhez és a további statisztikai adatokhoz lásd Bachleitner 2007: 140. ↩
2. ^[2] Az összevethetőség kedvéért: ugyanebben az évben a Pester Lloyd 3000 példányban jelenik meg, ára 14 gulden/év, a Budapesti Hírlap 2500 példányban, ára 16 gulden/év, a Pesti Napló pedig 1500 példányban, ára 16 gulden/év. ↩
3. ^[3] Pontosabban az irodalmi szövegek autonómiájának az itt és most-hoz köthetően érvényes orientációs minta-funkció alá rendelődése. ↩
4. ^[4]   Janin írását a szakirodalom egyébként a tárcaszerű írásmód, a Wochenplauderei egyik programadó alapszövegeként is számon tartja;lásd Kernmayer 2012: 509-524. ↩
5. ^[5] Janin programszövegének összefoglalásához lásd Kernmayer 2012: 517-519. ↩
6. ^[6] Wiener Neueste Nachrichten, 1859. július 24. ↩
7. ^[7] Bécsi Hiradó, 1865. szept. 30. – Ágai (tudomásom szerint legalábbis) csak ebben az egyetlen, 1865-ben kilenc hónapig létezett orgánumban, Porzó hazai sikerei előtt néhány évvel használta a Náday Ezüstös álnevet. ↩
8. ^[8] A „rovat” kifejezés itt talán némi pontosítást igényel. A tárcaírók esetében talán helyesebb szövegsorozatokról beszélni, ugyanis ezek a „rovatok” egyértelműen szerzőikhez, és nem annyira egy adott napilaphoz kötődtek. Sokszor, mint Daniel Spitzer említett esetében is, a „rovat” maga is kószált különböző lapok között, címét és minden egyéb karakterisztikus jegyét megtartva. ↩
9. ^[9] Freudnál a belső világ, a psziché, Spitzernél pedig a külső világ, a politika, tudomány stb. egyaránt kizárólag nyelvileg férhető hozzá. ↩
10. ^[10] Freud ezen kulcsgondolatát – más összefüggésben – elemzi Paetzke 1992: 24. ↩