Poétika és politika között. Gelencsér Gábor: Magyar film 1.0

[Gelencsér Gábor: Magyar film 1.0. Budapest, Holnap Kiadó, 2017. 272 oldal]

Indulásból számos kérdést vet fel Gelencsér Gábor legújabb kötete, a Holnap Kiadó felkérésére írt és annak ismeretterjesztő sorozatában 2017-ben megjelent Magyar film 1.0. ^[1] Mindenekelőtt azt, hogy elbeszélhető-e „a” magyar film története? Erre a kérdésre egyetlen olyan válasz adható, amely hiteles kiindulópontul szolgálhat egy film-historiográfiai kísérlethez. Ezt a választ a szerző a Forgatott könyvek című adaptációtörténeti munkájának előszavában, annak is az első mondataként, mintegy téziseként siet megfogalmazni: „Ma már könnyen belátható, hogy nem lehet a filmtörténetet megírni – még egy nemzet félévszázados filmtörténetét sem ‒, legfeljebb különböző szempontrendszerek kijelölésével hozzá lehet járulni a filmtörténetírás végtelen folyamatához.” ^[2] Nemzetközi kitekintésben, hasonló tézist fogalmaz meg a Kristin Thompson ‒ David Bordwell szerzőpáros számos kiadást megért, nagy népszerűségnek örvendő filmtörténeti alapozó munkájuk előszavában, miszerint „nem létezik a filmtörténet Nagy Története, amely felsorol, leír és magyarázattal szolgál mindenre, ami a film történetében lezajlott. Úgy véljük, hogy filmtörténetet írni azt jelenti, hogy kérdéseket teszünk fel, amelyekre válaszokat keresünk egy érvelés keretében”. ^[3]

Gelencsér Gábor ismeretterjesztő kötetét az előbb említett szerzőpáros filmtörténeti munkájához tudnám hasonlítani: a nyilvánvaló merítési különbségek ellenére – míg Thompson‒Bordwell könyve egyetemes filmtörténet, amely felöleli a játékfilmek, kísérleti filmek, dokumentumfilmek és animáció négyesét, Gelencsér Gábor csak a magyar filmtörténetre, és tételesen csak az egész estés játékfilmek történetére korlátozódik ^[4] ‒ ami a két munkát elsősorban rokonítja, az az ismeretterjesztés mint elsődleges célkitűzés, és az ennek a szolgálatába állított szerkesztési, módszertani, stilisztikai elvek: a világos korszakolás, a filmtörténeti jelenségek és az egyes művek társadalmi kontextusba helyezése, a gazdag illusztrációs anyag, és nem utolsósorban, az olvasmányosság. Gelencsér könyve folyamatosan kapcsolatokat teremt a magyar film története és az egyetemes filmtörténet irányzatai között, különös tekintettel az olasz neorealizmus, a német expresszionizmus, illetve a francia lírai realizmus magyar filmre gyakorolt hatására (pl. rendre Szőts István, Fábri Zoltán, illetve Herskó János filmművészetére), az európai modernizmus jegyeinek felbukkanására a magyar új hullámban, vagy éppen a posztmodern poétikák jelenlétére a nyolcvanas évek új érzékenységében.

Magyar viszonylatban Gelencsér Gábor munkája egy újabb színes és tanulságos fejezet a magyar filmtörténet történetében. Az előzményeket, amelyeknek jó ismerője, mint (nemcsak) ez a könyve is bizonyítja, a kötet végén található szakirodalmi összefoglalójában listázza, a régebbiektől (Nemeskürty István: A magyar film története 1912‒1963. Budapest, Gondolat, 1965) a legújabbakig (Kelecsényi László: Klasszikus, kultikus, korfestő. Magyar hangosfilm kalauz 1931-től napjainkig. Budapest, Kronosz, 2014). A korszakolásban ^[5] jobbára a magyar filmtörténetírásban kialakult kánont követi, kivéve a hetvenes és nyolcvanas éveket, amelyekre vonatkozóan előzetes kutatásai alapján ‒ ezek eredményeit legátfogóbban A Titanic zenekara ^[6] című kötetében foglalja össze ‒ saját korszakolási javaslatot fogalmaz meg. A kortárs magyar film mint kutatási probléma című tanulmányában Varga Balázs ekképp értékeli a korszakolás feladatát: „A lineáris (művészet)történeti kronológia mentén szerveződő mesternarratívák régóta gyanúsak, ám pedagógiai használati értékük (például egyetemi jegyzetként) még mindig igen magas. Nincs ez másképp a filmtörténeti mesternarratívákban való gondolkodással, így a magyar filmtörténet periodizációjával és nagy elbeszéléseivel sem. A magyar hangosfilm történetéről szóló korszakmonográfiák, illetve összefoglaló szövegek többé-kevésbé egybehangzóan az évtizednél rövidebb periódusokban gondolkodnak. A korszakok határai gyakran a politikatörténet szempontjából is fordulópontok, ezzel is nyomatékosítva a magyar filmkultúra társadalmi-politikai kontextusainak fontosságát.” ^[7]

Az ismeretterjesztés, a magyar filmtörténet hagyományainak a fiatal generációval való találkoztatása mint elsődleges cél, kimozdítja a szóban forgó legújabb munkát a filmtörténetírás gyakorlatából, eleve nem a magas tudományosság a kitűzött cél (amely téren már megszámlálhatatlanul sokszor bizonyított a szerző), hanem egy oldottabb, informálisabb, ám mégis nagyon pontosan konceptualizált és módszeresen felépített diskurzus megteremtése, amelyből nem maradnak ki, hisz nem maradhatnak ki a tudományos eredmények, tanulságok, következtetések. Oktatási segédanyagként Gelencsér Gábor könyve hiánypótló munka, amely célzottan azt vállalja fel, amit talán a legnehezebb átadni az újabb generációknak: miközben egy lehetséges filmtörténetet vázol fel, jókora ismerethalmazt, abban történelmi alapozást is nyújt, tudatosan szembenézve ennek a közvetítésnek a nehézségeivel és kockázataival, de ugyanakkor olyan beszédmódot teremtve, amely áttekinthetősége, olvasmányossága révén hidalhatja át a jelzett nehézségeket. A könyv voltaképpen egy átmentési kísérlet, amely a filmtörténeti hagyományok ismeretének, valamint az ehhez szorosan kapcsolódó történelmi emlékezetnek a fontosságát közvetíti a ma és a holnap generációi számára, azt sugallva, hogy ezáltal, történeti mélyítésben a kortárs filmkultúra jelenségeiről is pontosabb képet alakíthatunk ki maguknak.

Gelencsér Gábor: Magyar film 1.0

Gelencsér Gábor tulajdonképpen egy „fordítási” feladatot is vállal, amikor a tudományos regiszterből az ismeretterjesztés regiszterébe lép át. Tagadhatatlan, hogy a szerző a regiszterváltás mestere, hadd szolgáljon erre bizonyságul a Váratlan perspektívák ^[8] című Jeles-monográfiájában alkalmazott módszer, azaz a ‒ tipográfiailag is elkülönülő ‒ kettős diskurzus, a monografikus, illetve az esszéisztikus, amelyet a szerző kitartóan végigvisz Jeles András életművének darabjain. A monografikus diskurzusban a történeti kontextusra összpontosít, az esszé nyelvén pedig főként a jelesi konvenciósértés, formarombolás módozataira figyel, ezzel a párhuzamos írásmóddal mintegy „lefordítva” a reflexió nyelvére a rendező szemléletmódját, művészetét meghatározó másként látás, perspektívaváltás jellegét.

A Magyar film 1.0 egészében képviseli a regiszterváltást a tudományos diskurzushoz képest, amely, akár egy tanulmány, cikk esetében a más nyelvre való fordíthatóság, mintegy a tudományos munka próbájaként is felfogható: elmondható-e közérthetően, azaz ‒ Balassa Péter Jeles Senkiföldje című filmjéről írt kritikájának ^[9] a címére utalva ‒ „szépen, nyugodtan, egyszerűen” a magyar film története? Ha nem is lehet megírni a magyar film történetét, hogyan fordítható át produktívvá a szkepszis, a Nagy Elbeszélésekkel, metanarratívákkal szembeni bizalmatlanság, ahogyan Lyotard a posztmodern állapotot meghatározza?

Gelencsér Gábor könyvének sajátossága, hogy egyszerre Nagy Történet és kis történet. Előbbi minőségében átfogja a teljes magyar filmtörténetet, annak eddigi 120 évét – míg a Forgatott könyvek annak egy metszetét nyújtja, öt évtizedét fogja át – az első magyar filmvetítéstől 1896-ban, amikor „egy budapesti házfalon először »felragyogott« a mozgókép” (19), illetve az 1901-ben bemutatott, A táncz című első magyar filmtől a magyar filmkultúra jelenének a Saul fia (Nemes Jeles László, 2015) által képviselt kivételes pillanatáig, amelyre vonatkozóan a könyv befejező mondata így hangzik: „Soha jobb kezdet egy újabb magyar filmtörténeti korszakhoz ‒ és soha jobb befejezés a magyar film eddigi történetének áttekintéséhez.” (247) Érdekes módon a teljes magyar filmtörténet felölelése nem eredményez az ismeretterjesztés koncepciójából fakadó terjedelmi korlátoknak betudható hiányosságokat: a szerző tág teret enged különösen az 1945 és 1989 közötti, ezen belül a Kádár-korszaknak, amelyben kutatóként a leginkább otthonosan mozog; a fősodor játékfilmjei mellett a Balázs Béla Stúdió tevékenységét, az experimentális film képviselőit is érdemben tárgyalja. És utóbbi minőségében, amint a cím is jelzi, alapozó, bevezető kíván lenni, azt a fiatal olvasót tartva elsősorban szem előtt, aki ismerkedni szeretne a magyar filmtörténet korszakaival, epizódjaival, korszakalkotó, illetve már feledésbe merült, de a maguk idején jelentős műveivel. Tehát nem a, hanem egy, azaz 1 magyar filmtörténet, felállítva egy szempontrendszert, amely eleven dialógusba lép a többi megírt filmtörténet vizsgálati szempontjaival, 1 lehetséges megközelítése a magyar filmnek, amelyet remélhetőleg követ – akár a szerzőtől, akár mástól – a Magyar film 2.0 stb.

Saul fia (Nemes Jeles László, 2015)

De korántsem merítettük ki ezzel a cím által hordozott jelentésdimenziókat, ami joggal keveri gyanúba a könyv vélt egyszerűségét. A Web 1.0 mintájára megalkotott cím azon túlmenően, hogy megszólítja a digitális korszakba beleszületett generációt, egyben beidézi a Web 1.0 újítását, a hiperhivatkozásokat, amelyet a Magyar film 1.0-ban is tetten érhetünk, hiszen képletesen mintegy „rákattinthatunk” intézményekre, rendezőnevekre, fogalmakra, amelyek további kifejtést igényelnek. Tehetjük ezt a könyv hiperlinkeket imitáló szerkesztésmódja révén, amelyben más-más színkódokkal vannak jelölve, és tipográfiailag is elkülönülnek a korszakleírásokat kísérő alfejezetek témakörei: a társadalmi, gyártási körülmények; stílusok, műfajok; rendezők, színészek; intézmények, helyszínek. Mindezek megkönnyítik a tájékozódást, illetőleg kissé „filmszerűen” is működik a könyv, amelyben a nagyobb korszakok totál plánjai, nagyobb távlatokat átfogó tablói a rendező- és színészportrék közelképeivel váltakoznak.

Gelencsér Gábor könyve példaértékű abból a szempontból, ahogyan módszertanilag megpróbál válaszolni a magyar filmtörténetírás kihívásaira. A könyv magába építi az ELTE Bölcsészettudományi Karának Filmtudomány Tanszékén végzett, A magyar film társadalomtörténete című csoportos kutatási projekt eddigi eredményeit. Ennek a kutatásnak az alaptézisével azonosul a szerző, egész munkájában hangsúlyozva a magyar film társadalomtörténeti megközelítésének létjogosultságát. Filmhistoriográfiai módszerének kiindulópontja az a belátás, miszerint a magyar film történetének alakulása, a történelmi-politikai kontextus sajátosságaiból fakadóan, leginkább a társadalomtörténeti nézőpontból ragadható meg. „A magyar film számára meghatározó feladat a történelem múltbéli és a társadalom jelenkori eseményeinek bemutatása, feldolgozása, elemzése” (12) – ebből a felvetésből kiindulva építi fel érvrendszerét, oly módon, hogy párhuzamosan bontja ki a történelmi, társadalmi, kultúr- és politikatörténeti eseményeket a film alakulástörténetének, intézmény- és gyártástörténetének bemutatásával. Tehát egyszerre olvassuk a könyvben a magyar film történetét, valamint a magyar történelemnek a film megszületése utáni fejezeteit. A történelem és a magyar film történetének összefonódottsága mindkét irányban megvilágító erejű: nemcsak a filmtörténet folyamataira nyílik jobb rálátás a társadalomtörténeti kontextus felől, hanem fordítva is, a film különböző korszakaiban különböző hangsúlyokkal, árnyalatokkal, az időközönként az ideológia szolgálatába kényszerült, máskor az ideológiai szubsztrátumot leleplező módon feldolgozó társadalmi témák a politikai változások sodrába kényszerített magyar társadalomtörténet folyamataiba biztosítanak jobb betekintést. Támogatáspolitikai, gyártástechnikai és hatásesztétikai szempontok egyaránt demonstrálják, hogy művészet és politika viszonya a film médiuma felől tárható fel a legszemléletesebben.

A filmművészet közéleti szerepvállalása, amely egyrészt a médium természetére, a sokszorosítás technikai lehetőségeiből fakadó hatékonyságára, másrészt a piaci gyártástechnika, illetve állami támogatáspolitika körülményeire való ráutaltságára vezethető vissza, nyomatékosan jellemző a magyar kultúrára. Ezt a nézőpontot szervesen kapcsolja egybe a szerző formatörténeti, narratológiai, műfaj- és stílustörténeti vizsgálati szempontokkal. A műfaj és stílus kategóriáival szoros összefüggésben tárgyalja a szórakoztató és/vagy művészi funkció metszéspontjait, illetve egyik vagy másik előtérbe kerülését egyik vagy másik korszakban. A némafilm korszakának szinkretizmusát, majd a korai hangosfilm korszakában a szórakoztatóipari funkció dominanciáját követően, az ötvenes években válik szét a szórakoztató, azaz a hollywoodi (típusú) műfaji film és a művészi, azaz az európai (típusú) szerzői stílusfilm. Módszertani alaptéziseinek egyike, hogy a magyar film története leginkább a népszerű film, illetve a szerzői film dinamikája mentén konstruálható meg; ez a kapcsolat nemcsak szembenállást, hanem gyakran együttműködést is feltételez.

Úgy vélem, a stílus és műfaj kategóriái hozzáférhetőek a fiatal generáció számára, így alkalmasnak bizonyulnak a magyar filmhez való közelítésben. Az ezen kategóriák révén megragadható korszakformáló sajátosságok és az ezek kontextusában elhelyezhető rendezői teljesítmények esztétikatörténeti értékére szintén a társadalom(/)filozófiai jelentés összefüggésébe helyezve világít rá a szerző, kiemelve, hogy a stílus erőteljesebben hordoz társadalmi jelentést, mint a műfajiság. Az a filmtörténeti korszak, amelyben a műfaji „mentés másként” megtörténik, a magyar új hullám korszaka, amelyben a szórakoztató forma jelentős szerepet kap a politikai mondanivaló közvetítésében. „Ám az, hogy a műfajiság – a teljes mértékben jogos szórakoztató funkció mellett – részt vállaljon összetettebb társadalmi vagy filozófiai jelentések megfogalmazásában, igen ritka fejlemény nálunk. Mintha a komoly »mondanivaló« letéteményese kizárólag a magasművészetet képviselő, korstílus-törekvéseket vagy egyéni stílustörekvéseket tartalmazó film volna” (88) – írja Gelencsér. Vagyis a stílus, a forma szintjén tetten érhető elemek, egy-egy képi megoldás elemzése, az esztétikai szempont érvényesítése teszi teljessé a filmtörténeti vizsgálódást.

Ezzel az összetett szempontrendszerrel sikerül pontosan kimutatnia a szerzőnek, hogy melyek a magyar filmtörténet azon momentumai, amikor a(z akár bújtatott) társadalmi jelentés a formamegoldások szintjén, a film nyelvén fogalmazódik meg, amikor a rendezői világképet a film formanyelve hordozza. Nem véletlen, hogy éppen a magyar filmkánon klasszikusai „akadnak fenn” ezen a kettős szűrőn, például a Körhinta (Fábri Zoltán, 1955), amelynek egyik metaforikusan is értelmezhető képsorában ezt a társadalmi-formai együttállást azonosítja Gelencsér. Hasonló együttállásra találhatunk példát, a szerző által kidomborított hangsúlyokat követve, Jancsó Miklós 1963-as Oldás és kötés című alkotásában, amelyben egyetlen beállítás, a rendező szemléletét tömörítő, felülről fényképezett tanya önmagán túlmutató, filmtörténeti jelentőségére hívja fel a figyelmet már egy kortárs kritikusa a filmnek; Fábri 1965-ös Húsz órájában, amelyben a progresszív politikai tartalom a modern időrend-felbontásos narráció révén fogalmazódik meg; Kovács András 1966-os Hideg napok című filmjében, amelyben pontosan illeszkedik egymáshoz stílus és világkép. És egy egészen kivételes magyar filmtörténeti momentum, az 1968-as kiábrándulást követő esztétizmus jegyében fogant legendás Szindbád (Huszárik Zoltán, 1971), amelyben a film formanyelve a társadalmi jelentés dimenzióján túlmutató szemléletet hordoz és életérzést tükröz.

Mindezek alapján levonható a következtetés, hogy a szerző módszertani alapossága, következetessége folytán, a magyar film területén folytatott elmélyült kutatásai nyomán a kötet jelentős szerepet vállal a filmtörténet-oktatás problémáinak újragondolásában. Úgy vezeti végig az akár szakmabéli olvasót is a magyar film – hangsúlyosan egy lehetséges, de nagyon precízen felépített és ugyanakkor élményszerű ‒ történetén, hogy bárhonnan indulunk el, nyereséggel, egy nagyobb egészre és az egészen belül számtalan mozaikrészletre való rálátással érkezik el ki-ki a maga társadalomtörténeti, formatörténeti, avagy módszertani felismeréseihez.

Jegyzetek

1. ^[1] A recenzió Románia Kutatási és Fejlesztési Minisztériuma által támogatott PN-III-P4-ID-PCE-2016-0418, PNCDI III számú CNCS – UEFISCDI Feltáró Kutatási projekt keretében készült. ↩
2. ^[2] Gelencsér Gábor: Forgatott könyvek. A magyar film és az irodalom kapcsolata 1945 és 1995 között. Budapest, Kijárat Kiadó – Kosztolányi Dezső Kávéház Kulturális Alapítvány, 2015. 11. ↩
3. ^[3] “So there is no Big Story of Film History that will list, describe, and explain everything that took place. We think that writing film history involves asking a series of questions and searching for evidence in order to answer them in the course of an argument.” Kristin Thompson ‒ David Bordwell: Film History: An Introduction. McGraw Hill Higher Education, 1994. xiv. Saját fordítás. P.J. ↩
4. ^[4] Éppen ezért nem jogosult számonkérni rajta például az animáció történetét, amint azt Kránicz Bence megtette a Magyar Narancs online kiadásában: http://magyarnarancs.hu/konyv/gelencser-gabor-magyar-film-10-105402. ↩
5. ^[5] Tíz korszakra bontja a magyar filmtörténet eddigi 120 évét: 1. A némafilm hőskora (1896‒1930); 2. A korai hangosfilm (1931‒1945); 3. A koalíciós évek és a szocialista realizmus (1945‒1953); 4. Az új hullám előzménye (1954‒1962); 5. A magyar új hullám (1963‒1968); 6. Átmenet a hetvenes évek korszakába (1969‒1973); 7. A „határtalan” hetvenes évek (1974‒1982); 8. A nyolcvanas évek elmaradt korszakváltása (1983‒1986); 9. A rendszerváltás időszakának filmjei (1987‒1999); 10. Az ezredforduló fiatal magyar filmje (2000‒). ↩
6. ^[6] Gelencsér Gábor: A Titanic zenekara. Stílusok és irányzatok a hetvenes évek magyar filmművészetében. Budapest, Osiris, 2002. ↩
7. ^[7] Varga Balázs: A kortárs magyar film mint kutatási probléma. Metropolis, 2011/3. (Kortárs magyar film ‒ Kulturális értelmezések) URL: http://metropolis.org.hu/?pid=16&aid=430 ↩
8. ^[8] Gelencsér Gábor: Váratlan perspektívák. Jeles András filmjei. Budapest, Kijárat Kiadó, 2016. ↩
9. ^[9] Balassa Péter: Szépen, nyugodtan, egyszerűen. Filmvilág, 1993/11. 45‒47. URL: http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=1295 ↩