Személyes dráma és háború – Nyelvfilozófiai vonatkozások az Érkezés című filmben

A legtöbb sci-fi-re jellemző, hogy az idegenek világa nagyon is emberszerű. Az Érkezés (Arrival. Denis Villeneuve, 2016) és az alapjául szolgáló történet lemond erről a feltevésről. Bár hátterében a személyes dráma, a főszereplő kislányának halála és az eszkalálódó háborús konfliktus húzódik meg, a vizuális megformálás igazi kihívását és a film újszerűségét azonban az egészen átívelő nyelvi probléma alkotja. Az alábbiakban e probléma feltárása során teszek kísérletet előbb a háborús konfliktus, majd a személyes dráma értelmezésére.

A háborús konfliktus kibontakozásának kognitív és generativista megközelítése

A film főszereplője nyelvész, akit azért keres meg a hadsereg, hogy segítsen kapcsolatot létesíteni a Földre érkező idegenekkel. Az idegenekkel való kapcsolatteremtés nehézségei miatt a fordítási feladat megoldásához szükséges felidézni néhány kortárs, a nyelvelméletek és a kognitív tudományok által megfogalmazott felismerést.

A kognitív tudományok hatszöge (Forrás: Gardner 1985: 37).

Noam Chomsky már az 1980-as évek elején felvetette az idegen lényekkel történő találkozás nyelvi problémáját, és alapvetően nem volt bizakodó egy ilyen kapcsolatfelvétel sikerét illetően. Chomsky szerint az emberi nyelv szintaxisának formális szabályai feltehetően eltérnek az idegenekétől. Ezzel szemben a kognitivista megközelítés bizakodóbb a párbeszéd sikerét illetően, amit elsősorban az intelligencia konvergens evolúciójának elméletére alapoznak, ez ugyanis előfeltétele az általános fizikai törvényszerűségek megértésének, ^[1]  mely utóbbi objektív alapja lehet a szóban forgó nyelvi kapcsolatnak. Az alábbiakban a Chomsky-féle nyelvelmélet és a kognitivista elmélet közötti eltéréseket és átfedéseket tekintem át.

Az 1960-as évek óta több kiegészítésen átesett generativizmus, mai megfogalmazásban „erős minimalista hipotézis” az emberi nyelvet derivált tulajdonságok hierarchikus struktúrájának sorozataként definiálja (Bolhuis – Tattersall – Chomsky 2014), vagyis a szavak korlátozott számú elemeiből tetszőleges számú mondatokat generálhatunk. A szintaxisnak e modellben játszott szerepét a híres angol nonszensz versen és fordításain keresztül szemléltetjük.

Lewis Carroll: Szajkóhukky

Volt egy brillős, a csuszbugó
Gimbelt és gált távlengibe,
Minden mimicre purrogó,
Mómája ingibe.

(Ford. Weöres Sándor [Weöres 1976: 842])

Mivel a halandzsanyelv miatt nem tudunk beszélni teljes értelmi fordításról, ^[2]  ebből következik, hogy tetszőleges számú változata megalkotható:

A Gruffacsór ^[3]

Nézsonra járt, nyalkás brigyók
turboltak, purrtak a zepén,
nyamlongott mind a pirityók,
bröftyent a mamsi plény.

(Ford. Tótfalusi István)

Felvetődik a kérdés, hogy Tótfalusi vagy Weöres anyanyelvét egyáltalán nem ismerő személy teljes értékű szövegnek tekintené-e az idézett strófákat? Általánosítva a kérdést: mikortól ismerjük fel a nyelv nyelvjellegét? Vagy ugyanezt speciálisan a jelentésre vonatkoztatva: a szintaktikai jólformáltság hogyan képes jelentéssel bíró nyelv álcáját ölteni? Kérdésünk választ nyerhet egy kísérletben, ha elolvassuk az anyanyelvünktől eltérő változatok valamelyikét, például az eredeti angolt vagy a németet:

A saját anyanyelvünkkel sem azonos átirat folyékony olvasásakor nem tudunk különbséget tenni a „valódi” és a „kitalált” nyelv között. Ennek oka, hogy a Lewis Carroll költeményének minden változatára teljesülnek Chomsky egyetemes grammatikájának szabályai. A szöveg jelentésbeli, kontextuális összefüggéséből kiszakítva zavaró, mert hangtani, mondattani és ritmikai sajátosságánál fogva a halandzsanyelv megtévesztésig hasonlít saját nyelvünkre, de mégsem értjük azt. Olyan ez, mintha anyanyelvünket első alkalommal hallanánk. Habár a nyelvek szintaxisa eltérő, Chomsky szerint az elménkben innát módon meglévő (előprogramozott) univerzális szabályok biztosítják a szintaxis kialakítását. Ezen az elméleti bázison áll Chomsky pesszimizmusa: ha ugyanis elménk „huzalozása” ugyanazokat az univerzális nyelvalkotási sémákat követi, mint az idegen nyelvé, akkor el tudjuk azt sajátítani, ha viszont az idegenek elméje a miénktől eltérő sémákat követne, akkor nehézségekbe ütközne a velük folytatott kommunikáció.

Chomsky racionalista magyarázata mindemellett rámutat arra is, hogy „[u]gyanazok a struktúrák, melyek biztosítják az emberi nyelv elsajátítását, lehetetlenné teszik számunkra, hogy megtanuljuk az egyetemes grammatikát megsértő nyelvet” (Chomsky 1983). ^[6]  A belső formaadó struktúra tehát korlátokat is szab megértésünknek. Ludwig Wittgenstein „nyelvünk határai – világunk határai” aforizmájában (Wittgenstein 1989: §5.6) ugyanez kerül kimondásra. ^[7]   Bár nem a szintaxissal kapcsolatban, de szintén hasonló kettősségre hívja fel a figyelmet a nyelvi relativizmus egyik képviselője, Sapir, amikor (empirista alapon) kijelenti, hogy „[a] nyelv egyidejűleg segít és gátol bennünket tapasztalataink felderítésében” (Sapir 1971: 14). Természetesen a nyelv világjellegének, világunk határait konstituáló szerepének a felismerése történetileg jóval messzebbre nyúlik vissza,ref name=”8″] Herdernél már körvonalazódik e gondolat. Az 1767-es irodalmi tárgyú fragmentumokban a nyelv a gondolkodás határaként jelenik meg (vö. Forster 2010: 56). Herder Az emberi nyelv eredetéről szóló értekezésében kifejti, hogy fordított arányosság áll fenn az érzékek fejlettsége, valamint az életszféra nagysága között. Recenziójában azonban Friedrich Heinrich Jacobi a herderi elmélet támpilléréről csak ennyit mond: „[e]zen megjegyzés helyessége és az arra alapozott fordított arányosság itt nem kerül példák révén bizonyításra”, így voltaképpen „példák hiányára” hivatkozva utasítja el a világ határait jelentő nyelv feltevését.[/ref]  mely történet a kora romantika és a klasszikus német idealizmus szellemi légkörében formálódott. ^[8]

Chomsky explicit módon is megfogalmazza egy ilyen párbeszéd lehetőségével szembeni fenntartásait: „[h]a egy marslakó leszáll az űrből és olyan nyelvet beszél, amely megsérti az egyetemes grammatika szabályait, egyszerűen nem volnánk képesek megtanulni azt úgy, ahogyan az angolt vagy a szuahélit” (Chomsky 1983). A kognitív megközelítés általában derűlátóbb a találkozást illetően. A konvergens evolúció elve például, mely az egymással genetikai vagy környezeti kapcsolatban nem álló fajok analóg jellegzetességeit tekinti kiindulási alapnak – olyanokat, mint a koalák és az emberek megtévesztésig hasonló ujjlenyomata vagy a denevérek és madarak röpkészsége és az egymással közelebbi rokonságban nem álló fajok intelligenciájának fejlődése (delfinek, főemlősök) –, valószínűségi alapon kilátásba helyezi az „idegen” nyelv szintaxisának vagy univerzális grammatikájának miénkhez való hasonlóságát. ^[9]  Ám ezen az alapon ellenérv is felhozható, mert e hasonlóság valószínűségét csak látszólag növeli az idegen civilizációk feltehetően nagy száma ^[10]

Ha a Fermi-paradoxon ellenére mégis megjelennének az idegenek, ^[11] már megjelenésük is feltételezné életviláguk másságát, így annak is magas lenne a valószínűsége, hogy grammatikájuk formális szervezőelve a miénktől teljesen eltérő. Hogy mit is takarhat egy ilyen eltérés, egy példával szemléltethetjük. A Campbell-majmok vokalizációjának vizsgálatakor izoláltak olyan, a veszély jelzését kifejező szignálokat (pl. „krak” = leopárdveszély), melyek egy általánosságot jelölő, módosító „oo” szuffixummal kerültek kiegészítésre (Coye 2015). E szuffixum a veszélyesként jelölt dolgot általánosítja („krak-oo” = általános, nem meghatározható halálos veszély). A szuffixum olyan esetekre is kiterjeszti a riasztást, amikor nem nagymacska, hanem egyéb veszélyesnek ítélt dolog kelt bennük riadalmat. Ez a megfigyelés az intelligencia fejlődésének konvergens evolúcióját vallók számára biztató lehet, hiszen e kezdetleges szintaxis bizonyítja, hogy nem feltétlenül az ember az egyetlen olyan lény, amely képes a jelzések kombinálására.

Chomsky aggályai szerint könnyen megtörténhet az is, hogy a mi szintaxisunk és az idegeneké úgy viszonyul egymáshoz, mint az említett majmoké és a miénk. Ahogyan ő maga fogalmaz:

[a]z idegen lények nyelvét lassan és nehézkesen tudnánk megközelíteni – oly módon, ahogyan a tudósok a fizikát tanulmányozzák, generációk fáradságos munkáján át tennénk szert új felismerésre és látható előrelépésre. Természetünktől fogva angolra, kínaira és más lehetséges emberi nyelvekre vagyunk hangolva. De nem olyan nyelvek jól alkalmazható megtanulására, melyek megsértik az univerzális nyelvtant. Ezek a nyelvek egyszerűen nem volnának képességeink tartományán belül. (Chomsky 1983)

Ha mentális adottságaink nehezen áthidalható távolságot teremtenek köztünk és az idegenek között, a kognitivisták optimizmusa újabb lendületet vehet a fizikalizmusra alapozva. E feltevés szerint a fizikai, matematikai konstansok, a logikai relációk közös kiindulási alapjai lehetnének a párbeszédnek, mivel a π, az Euler-állandó, a fénysebesség, a Fibonacci-sorozat, az elektromágnesesség, a kémiai elemek rendszáma, stb. mindenhol egyforma mennyiségekre épülnek (ezen a feltevésen alapul a CETI-program is), a logika pedig – mely Arisztotelész óta előszobája a tudományoknak – minden nyelv számára biztosítja a kategóriaalkotás formális szabályait is. ^[12]

A kognitivista és a generativista közelítések között vannak átfedések. Például az intelligencia konvergens evolúciójának keretei között értelmezhetőek a Chomsky-féle univerzális szabályok, hiszen az elviekben olyan értelmi képességen alapulhat, amely a miénkhez hasonlít, így a természettörvények és a logika általános szabályai elviekben jó kiindulási alappal szolgálnak értelmes lények közötti párbeszéd megteremtéséhez. Chomsky elméletéből pedig az következik, hogy önmagában a (dekontextualizált) formális szabály (az említett hasonlóság esetében) alkalmas lehet interakcióra. (Chomsky nem azt állítja, hogy nem tudnánk beszélni idegenekkel, csupán annyit mond, hogy ennek szintaktikai korlátai vannak.)

Itt csak azt a szempontunkból lényeges mozzanatot emelem ki, miszerint a generativista és a kognitivista megközelítés sarokponti eleme a szabály. A különbség csak az, hogy Chomsky annak korlátozó jellegére, míg a kognitivisták éppen a benne rejlő lehetőségek kiaknázására hívják fel a figyelmet. Ezen a ponton találkozik az elmélet és a film. A történet egyik tematikus eleme, a háborús konfliktus kilátása, ugyanis éppen egy szabálykövetésen alapuló fordítási kísérletből adódik: a kínaiak madzsongpartit játszanak az idegenekkel, ám ebből téves következtetéseket vonnak le.

De miért problematikus ez, miért vezethet háborús konfliktushoz a kapcsolatfelvétel ilyen módozata? Hiszen egy közös játékszabály felismerése vagy kialakítása látszólag jó ötletnek tűnik. Ez mégsem problémamentes, mert a szabályalkalmazás, mintázatok felismerése nem téveszthető össze a megértés és értelmezés folyamatával. A film nyelvésze azt tanácsolja, hogy mielőtt feladványokat dolgoznánk ki az idegenek számára, vagy feltennénk a céljaikra vonatkozó kérdést, például: „[w]hat is your purpose on the Earth?” („Milyen céllal jöttetek a Földre?”), alapvetően tisztáznunk kellene a kérdés fogalmát, a névmás alanyát stb.

Érkezés (Arrival. Denis Villeneuve, 2016)

Louise, a nyelvész főszereplőnő még csak a kapcsolat lehetőségeit mérlegeli, amikor a kínaiak már madzsongpartit játszanak az idegenekkel. A problémát az jelenti, hogy a játékszabályok és a jelzések alkalmazása a nyelv és az elme olyan modelljén alapul, mely azt feltételezi, hogy a fordítás kérdése redukálható a szimbólumalkalmazás komputációs műveletére. E modell hiányosságát jól megvilágítja John Searle kísérlete, valamint Wittgensteinnek a szabályokról és alkalmazásukról szóló elmélete.

Searle „kínai szoba” próbája esetében egy kínaiul nem tudó személyt olyan könyvekkel zárják egy szobába, melyek instrukciókat adnak a kínai logogramok helyes alkalmazására, anélkül, hogy megadnák azok jelentését. A szoba lakójának egy résen át kínai kérdéseket tartalmazó papírt dobnak be, aki a rendelkezésére álló szabályalkalmazási útmutatók segítségével grammatikailag és mondattanilag kifogástalan kínai válaszokat tartalmazó papírokat dob ki a szobából, azt a látszatot keltve, hogy a nyelvet jól beszélő személy tartózkodik bent, holott a jelalkalmazás mechanikus szabályainak betartása mellett azt sem tudja, hogy miről „beszél”. Searle példája – melyet eredetileg a mesterséges intelligencia erős változatának cáfolataként alkotott meg, de fordítási kérdésekre is alkalmazható – jól mutatja a szimbólummanipuláció és formális szabályalkalmazás problémáját: a földönkívüliekkel madzsongot játszó kínaiak mind magukat, mind kozmikus partnerüket e komputációs modell félreérthető következményeinek tették ki, majd a szabályműveletek alapján elhamarkodott értelmezési kísérletet tettek. ^[13]  Ennek lett következménye az eszköz-nyelv-háború asszociációs sor mentén szerveződő félreértés, melynek egyik tanulsága, hogy a szabályok önmagukban nem garantálják a fordítás vagy az értelmezés helytállóságát. (Ha ez így volna, akkor a gépi fordítások tökéletesen működnének.)

Mindazonáltal Wittgenstein egyik játékpéldájában, ahol sakkozók foglalnak helyet egymással szemben, már körvonalazódik a probléma. Wittgenstein kérdése a következő: mit jelent betartani egy szabályt? Wittgenstein más összefüggésben, de hasonló következtetésre jut: a formális keretek önmagukban nem garantálják a jelentésértelmezés tengelyén szerveződő „értelmes” párbeszéd kialakulását. Nem szakíthatjuk ki a nyelvet saját társadalmi-intézményi kereteinek relativisztikus viszonyaiból, mert a megértés kontextusfüggő. Searle és Wittgenstein tehát a pragmatikai hiányosságok miatt nem tartja megfelelőnek a szabályalkalmazásra korlátozódó fordítási-értelmezési modellt, a dekontextualizált, formális kritériumok ugyanis nem számolnak a megértés, alkalmazás kontextuális jellegével. Ebből persze nem adódik, hogy a kontextus garantálná a fordítás és értelmezés helytállóságát, hiszen – Wittgenstein elméletét alkalmazva – a probléma abból adódik, hogy ha a kínaiak a győzelem és veszteség terminológiájára épülő „nyelvjátékon” keresztül léptek kapcsolatba az idegenekkel, akkor a legyőzés és versengés terminológiáját legitimálják a diskurzus folyamán, s a történetben ebből adódik a háborús konfliktus.

Személyes dráma a nyelv és az idő vonatkozásában

A kontextuális keretek között felvetődik a nyelvi relativizmus problémája, ami a filmben az időbeliséggel összefüggésben jelenik meg.. ^[14] A Whorf-hipotézis és a film alapjául szolgáló történet írójának, a Ted Chiang-féle nyelv- és időfelfogás összefüggéseinek áttekintése sokban hozzájárulhat a főszereplő személyes drámájának, kislánya flashbackekben felvillantott – alighanem a jövőben bekövetkező – tragédiájának a megértéséhez.

Chiang bevallása szerint az ő esetében a nyelvészeti téma riválisai a droghasználat és a meditáció voltak (Chiang 2016), mely utóbbiakat elvetette. Ám az ötletek közös nevezője, hogy az eksztatikus (pszichedelikus, vallási-spirituális, szexuális, zenei) transzállapotok és a nyelvi felvetés egyaránt az idővel kapcsolatos átélés képlékeny jellegén alapulnak. Az időbeliségben exponált nyelvi relativizmus érdekességét adja, hogy Benjamin Lee Whorf is éppen az időbeliség nyelvi megformálása területén tett olyan megfigyeléseket, melyek később Whorf-hipotézisként váltak ismertté.

A XX. század amerikai antropológusai, nyelvészei az őslakos nyelvek vizsgálatakor figyeltek fel az időbeliségnek a „szokottól” (a kifinomult igeidőket használó angol nyelv és a nyugati gondolkodásban meghonosodott lineáris és kauzális időszemlélettől) eltérő kezelésére. Whorf az uto-azték nyelvcsalád arizonai ága, a hopi kapcsán tette azt a megállapítást, hogy „hosszú és gondos tanulmányozás és elemzés után sem tűnik úgy, hogy tartalmazna olyan szavakat, grammatikai formákat, konstrukciókat vagy kifejezéseket, melyek közvetlenül utalnának arra, amit mi időnek nevezünk” (Whorf 1950: 67–68.). A gyenge hipotézis értelmében nem állítja, hogy a hopiknál nincs idő, vagy hogy a nyelv uralná a kognitív folyamatokat, csupán azt, hogy az igeidők és a nyugati szemléletben meggyökeresedett, szekvenciális időtudattól eltérően fejezik ki az időbeliséget, ami más gondolkodásmódot inspirál. Meglátása így alkalmas a nyelv formális adottságainak és tartalmának korrelatív összevetésére és e viszony nyelvfilozófiai megfontolására.

A hipotézis gyenge változatából adódik a félreértés, hogy nyelvünk konstitúciójából is adódó szemléletmódunk miatt az ilyen nép „kozmológiáját”, „élményeik transzcendentális unifikációját” a „misztikum öntudatlan”, „okkult” megnyilvánulásaiként ítéljük meg, s nem vesszük figyelembe, hogy „a tér statikus, háromdimenziós, végtelen szemlélete és az idő mozgó, egydimenziós, szakadatlanul áramló” felfogása is csak egy nyelv (ez esetben a „mi nyelvünk”) kulturális beágyazottságának a produktuma. Whorf a hopi jövőre vonatkozó összetett kifejezéseit „expektív”, a múlttal kontinuitást alkotó, nem pontosan klasszifikálható jelen időt pedig „inceptív” grammatikai elemnek nevezte el (Whorf 1950: 70), érzékeltetve, hogy nem a „múlt-jelen-jövő” vonalat ^[15]  követő modellünkhöz hasonló igeidőkről, hanem belső elvárást fedő alakzatokról van szó, melyek az időbeliségnek nem a szekvenciális, hanem a modális jellege felé tolódnak el. Whorf egyik kortársa szintén a hopik kapcsán említi, hogy a tudomány nem ismerte el kellően a klasszifikáció általunk nem elfogadott, elmosódott kategoriális határokkal (cross-classification) rendelkező nyelvi alakzatainak a jelentőségét (Thomson 1945: 541). ^[16]

A relativizmus hipotézise természetesen túlnyúlik az amerikai indián nyelveken, hiszen az idő absztrakt fogalmának megragadásakor többnyire empirikusan kézzelfogható térmetaforákat alkalmazunk: ennek alapján alkotjuk meg térszerű (antropomorf) metaforáit, az „előttünk álló” jövő vagy a „magunk mögött hagyott” múlt formájában. E metaforák relativisztikus jellegéről árulkodik, hogy a kínai mandarinban a jövő nem velünk szemben, hanem alattunk van, az Andokban található aymara esetében az ismeretlen jövő van a hátunk mögött, a megismert múlt pedig előttünk terül el (Boroditsky 2011: 336). A gyenge hipotézisben megfogalmazott relativizmus kísérletek során is bizonyítást nyert, amikor mandarin és aymara nyelvűeket kértek meg eltérő életkorban lefényképezett emberek arcképeinek sorba rendezésére. A mandarin nyelvűek a képeket egy vertikális tengely mentén rendezték el (Boroditsky 2011: 335), amivel egybevág, hogy a jobbról balra haladó írást alkalmazó nyelvek esetében az esetek többségében az idő is jobbról balra tart (Boroditsky 2011: 336). ^[17]  Angol és német anyanyelvűeknek egy parkolóban haladó nő fényképét mutatták meg, s megkérték őket, hogy írják le a jelenetet: az angol anyanyelvűek „parkolóban haladó” nőt, a német anyanyelvűek „bevásárló” vagy a „kocsijához igyekvő” nőt írtak le (Athanasopoulos 2015). ^[18]   A differenciáltabb igeidőket alkalmazó nyelv képviselői tehát csak egy összefüggéseiből kiszakított diszkrét időpillanatra korlátozódó aktust, míg az igeidőktől (viszonylag) függetlenebb nyelvet használók inkább a feltehető célokat és expektív elvárásokat vették észre.

A filmben megjelenő Whorf-hipotézis alapvetően azért problematikus, ^[19]  mert az író a hipotézisnek nem a gyenge, whorfi változatát, hanem az erős nyelvi determinizmust transzponálja a science-fictionbe. Ennek értelmében időkoncepciónk egésze nyelvi illúzió, s erre épül az irodalmi ötlet is, hogy az idegen nyelv megtanulásával tudatunk is átalakítható. Ennek kísérőjelensége, hogy a főszereplőnek „jövőlátomásai” lesznek.

Chiang bírálja az időtudatunkat determináló kauzalitás és linearitás fogalmait. Az entrópikus időtükrözés kvantumfizikai elmélete által inspirálva kifejti, hogy a kauzális és lineáris nyelvi alakzatok megbéklyózzák elménket. Ebből kiindulva nyelvi beidegződésnek tekinti azt, hogy a múlt eseményeiben utólag szabályos (historikus) mintázatokat fedezünk fel, helyette azt állítja, hogy a múlt eseményei véletlenszerűek, a jövő pedig eleve adott, azaz szigorúan determinisztikus. Morális érzékünk küzd az előre látott, de megváltoztathatatlan jövő kényszere ellen, az emberi autonómia pedig a szabad akarat zárójelezése miatt küzd e gondolattal. Nem lenne feladatom részletezni az elméleti hátteret a fikció esetében, ha ez egy bizonyos ponton nem a történet „olvasatát” érintő kérdéssé alakulna, hiszen ezen elgondolás eredménye lesz a kislány flashbackekben felvillantott, a jövőben megtörténő, de Chiang értelmezésében elkerülhetetlen halála is.

Idő és nyelv viszonyának megértését a szerzőnek egy interjúban tett kijelentése is megvilágíthatja, miszerint az „időtlen nyelv” sokkal alkalmasabb volna Einstein relativitáselméletének megértésére (Chiang 2016), mint a mi nyelvünk. Az időtlen nyelv ötlete a nyelv érvényességi körét vonja kétségbe, ezért érdemes idéznünk a kvantumfizikus Werner Heisenbergnek eme érvényességi kört taglaló nyelvfilozófiai fejtegetéseit. Kétségtelen, hogy a kauzalitás és a linearitás a mindennapi nyelv sarokkövei, ám a XX. század elejére az időről, valóságról, pszichéről és a világ fizikai-matematikai szerkezetéről vallott hagyományos felfogás alapjai nem ok nélkül rendültek meg. Ennek során nagyobb szerepet kaptak a nem-lineáris, sztochasztikus és valószínűségi rendszerek, a multiverzumok és az idősíkok a nyelvileg alig vagy egyáltalán nem kifejezhető „vissza a jövőbe”-típusú alakzatokat eredményezték, az irodalomtudományban pedig meghonosodott a logocentrikus látásmód kritikája. ^[20]  Innen érthető meg Heisenberg problémafelvetése is, aki a kvantumfizika „leírási” kísérleteiben beleütközött a nyelv és a valóság, a jelölés és a jelölet között kialakult hiátus problémájába.

Heisenberg szerint a nyelv egy ponton túl alkalmatlan bizonyos fizikai jelenségek „leírására”. Felvetése biolingvisztikai jellegű, nyelvünk prehistorikus fejlődése életvilágunk tapasztalati szintjén ment végbe: otthonosan mozgunk a lineáris kauzalitás világában, mert ezen kondicionálódott nyelvünk is, de a nem-lineáris sztochasztikus rendszerek, statisztikai valószínűségek világa már denotációs kihívást támaszt.. ^[21] Heisenberg szerint tehát az oksági és logikai szabályok a mi tapasztalati síkunkon érvényes modellen alapulnak. Ebből következik, hogy nyelvünk nem képes követni a fizikát a természet feltárt területeire, így a nyelvi kifejezés és a benne kifejezett modell feladására kényszerülünk (Heisenberg 1967: 178). A fizikus szerint a probléma nem áll meg ott, hogy a polgárjogot nyert „elektronhéj” vagy „elektronpályák” kifejezése is csak közelítőleg írják le a fizikai jelenséget, a probléma mélyebbre, gondolkodásunk logikai alapzatáig hatol. Heisenberg a tertium non datur, a harmadik lehetőség kizárásának elvét említi. Ez érvényes az ember tapasztalati szintjén egy kétrekeszes, réssel összekötött dobozra is, amelybe ha egy golyót helyeztünk, azt megrázva a golyó vagy az egyik, vagy a másik rekeszbe kerül, az arisztotelészi logikával összhangban harmadik lehetőség nincs. Viszont a kvantumlogika esetében a vákuumdoboz jobb vagy baloldalában lévő atom (eltérő valószínűséggel) egyszerre lehet mindkét rekeszben is. Heisenberg ezért a klasszikus logika kiterjesztésének vagy alesetének, de nem cáfolatának tartja a kvantumlogikát.

Az Érkezés történetének írója szintén a hétköznapi nyelv empirikus kauzalitásfogalmából indul ki, de nem tesz az alesetek között különbséget. Stephen Wolframmal összhangban állítja, hogy a fizikai világ jelenségét egy kezdeti és egy végpont közé szorítjuk be a kauzalitás révén (Chiang 2016), s ugyanerről mondja – Heisenberggel összhangban –, hogy „percepcióink nem képesek tükrözni akármilyen fizikai realitást” (Chiang 2016). Ám következtetése, amely a kislány elkerülhetetlen halálaként transzponálódik a történetbe, nem feltétlenül megalapozott. Chiang szerint „szeretjük azt hinni, hogy a jövő nem meghatározott, lezáratlan, és a múlt rögzített”, ám „a fizika alapján a jövő inkább rögzített, mint a múlt”. Wolfram óvatosabban fogalmaz, amikor ugyanezt úgy fejezi ki, hogy bizonyos jövőbeli események valószínűsége jobban „megjósolható”, mint amennyire megmagyarázhatóak a múltbéli események. ^[22]  Itt a két riportalany között sincs egyetértés, következtetéseik viszont jelentősek: a „rögzített jövő” ugyanis kizárja a szabad akarat lehetőségét, míg Wolfram valószínűségi okfejtése megőrizné azt. Chiang megfogalmazása mögött persze alkotói elhatározás áll, hangsúlyozza, hogy olyan karaktert formázott meg Louise személyében, aki „ismeri a jövőt, de nem képes azt megváltoztatni”. Az erősen determinisztikus jövőkép eredménye lesz Louise kislányának elkerülhetetlen tragédiája, a főszereplő nyelvész drámája pedig a Kasszandra-motívum révén túllépve kislánya elvesztésén a film drámai feszültségének forrásává válik, és ezen múlik a konfliktus elharapózása vagy elkerülése is.

A logika nem mond ellent Chiang azon kijelentésének, hogy a statikus múlt kevésbé magyarázható meg, de jobban illeszkedik a modern fizika jövőre vonatkozó valószínűségi elméleteinek kereteibe, mint a Chiang-féle determinált jövő elképzelése.. ^[23]

Nyelv-játék, eszköz, háború

Az itt kifejtettek értelmében, összefoglalás gyanánt elmondható, hogy a történet egyik tanulsága az, hogy a kapcsolatfelvétel, a fordítás komputációs modellen alapuló formális módja az objektivitás látszatát keltve vezethet félreértésekhez, ám mindeközben a kontextusokat is figyelembe vevő pragmatikai megközelítés, relativizálva a jelentést, a lehetséges félreértéseket személyesebb síkra terelheti. A féleértés két ilyen változatát példázta a történetben az eszkalálódó háborús konfliktus és a főszereplő kislányát érintő személyes tragédia. A probléma polarizált jellege, hogy ti. a dekontextualizált, formális és a kontextusokban értelmezett relatív közelítésmód Szkhüllája és Kharübdisze között kell választanunk, e csapdahelyzet feloldási lehetőségét kérdőjelezi meg.

A nyelvi relativizmus értelmében „a nyelv nem csak reflektál az idő nem-nyelvi jellegű mentális reprezentációira, de képes mintát is adni számára” (Boroditsky 2011: 337). A film igazi bonyodalma e mintaadással, az időbeliség nyelvi kifejezésével veszi kezdetét. „We are so bound by time, by its order [Az idő és az időrend nagymértékben korlátoz/meghatároz bennünket]” – jegyzi meg a történet elején Louise, ami az angol nyelv kifinomult igeidő-rendszerére fokozottan érvényes, ám tévedés volna ebből arra következtetni, hogy valamely nyelv kitüntetett helyzetben volna (ahogyan azt Chiang sugallja) akár oly módon, hogy kivonja magát e relativizmus hatása alól. A film nyelvésze később hozzáteszi, hogy „[h]a elmerülsz egy idegen nyelvben, képessé válsz újrahuzalozni az elmédet”, de ez esetben a földönkívüliek idegen nyelve annyiban térne el a megszokott idegen nyelvektől, hogy éppen a nyelv relativisztikus hatása alól való felszabadulás ígéretét tartogatja. Az íráskép nem sok támpontot ad a felmerülő problémákra vonatkozóan. ^[24] A nem-lineáris, kör alakú írás és nyelvük tanulmányozása során a nyelvész tudata átstrukturálódik, elmosódik a jelen és a jövő közötti határ, látomásaiban jövőlátó lesz, klasszifikálhatatlan, nyelvünkben nehezen megragadható intencionális élményei már-már skizoid látomásokban törnek felszínre.

A történet elején Louise ideiglenesen elhárítja a felkérést az idegenekkel való kapcsolatfelvételre, és amikor az őrnagy más egyetem nyelvészéhez fordul, azt a tanácsot adja, hogy kérjék meg az illetőt a szanszkrit „háború” szó lefordítására. Az éjszaka folyamán visszatérő őrnagy a „háború” egyik változatával érkezik, a gaviSti-vel, melynek Louise az etimológiai jelentését adja meg: „a desire for more cows”, mely a hódítás azon mozzanatáról árulkodik, amikor az Indiai-félszigetre beáramló indoárja törzsek zsákmányra éhesen, „marhákra vágyva” indultak csatába, ^[25] ez volt a jus ad bellum, az indok, a háború „argumentuma”. ^[26] Talán túlságosan egyértelmű párhuzam megvonásának adott volna alapot, ha Louise az ógörög kifejezést, a polemikoszt említi, mely – a Harmincéves Háború folyamán – polémique formában került át a francia udvarból az angol szóhasználatba, s nyerte el a polémia, vitatkozás, szópárbaj jelentését. De már az ezt követő helikopterjelenetben megerősítést nyer a háborúra tett utalás általánosítása, hogy „[a] nyelv a civilizáció alapja, kötőanyag, mely egybetartja az embereket, s az első fegyver, amit konfliktus esetén előrántanak”.

Mint említettük, sem a dekontextualizált, formális, sem pedig a kontextusokban értelmezett relatív közelítésmód nem lehet kizárólagos a „háború” esetében, ezek Szkhüllája és Kharübdisze között egy olyan elmélet nyújthat némi kapaszkodót, amely köztudott módon kritikus volt mindkét lehetőséggel szemben. A nyelv befolyásolja kommunikációs stratégiánkat, s implicit módon azokat a diszkurzusetikai normákat fejezi ki, melyekkel adott esetben a háború fogalmához közelítünk. E „stratégia” fejeződik ki a sakkjátszmaként és eszközökként, szerszámokként modellezett nyelv wittgensteini elképzelésében: a szabályok meghatározzák a műveletek formáját, de nem írják le magukat a szabályokat: „[h]a valakinek megmutatják a királyt… úgy ezzel nem magyarázzák meg neki a bábu használatát” (Wittgenstein 1998: 35). ^[27] Jelalkalmazásra vonatkozó (pragmatikai) javaslata azt mondja, hogy az értelmezést nem merev definíciókkal, hanem az ún. „családi hasonlóság” műveletével lehet kivitelezni. Ez az eljárás a szabályok rögzítésének elvét nem keveri össze az értelmezés síkjával, helyette a jelalkalmazás dinamikus, változó jellegére hívja fel a figyelmet. Ez a jel és jelölés, a nyelvjáték pragmatikai kontextusa, mely Quine javaslatánál rugalmasabb alternatívát tesz lehetővé.

A történet nyelvi problémáit alapvetően azért helyezi más megvilágításba Wittgenstein elmélete, mert nála a nyelv olyan modellben válik értelmezhetővé, ahol elménk létrehozza, és nem csupán leképezi a valóságot, az elme és a valóság ilyen viszonyából következően a jel és jelölt dolog között sem puszta megfelelés lesz, a fogalmi kategóriák nem a tárgyak tükörképei és nem statikusak, a kategóriaalkotás nem definíciók megadásából áll. (Ez az oka annak is, hogy wittgensteini platformon a komputációs modell vagy a jelek definíciókon alapuló klasszifikációja nem értelmezhető.) A nyelvjáték-elmélet szempontjából lényeges a kategóriaalkotás, mert mentális lexikonunkban a háború, az eszköz, a játék vagy a nyelv fogalma sem rendelkezik szilárd határokkal. E nyelvjátékban kap szerepet a „családi hasonlóság”, mely kiszakítja a kategóriákat a kontextusfüggetlen keretei közül, s ezeket halmazelméleti szempontból a bizonytalan információmennyiségű ún. „lágy halmazokként” (fuzzy sets) értelmezi. ^[28]  E pragmatikai megfontolások figyelmen kívül hagyása vezetett oda, hogy a madzsonggal kommunikáló kínaiakat a háborús nyelvjáték olyan konceptuális kategóriái tévesztették meg, mint a veszteség, nyereség, győzelem, stratégia, stb., melyek jelentésének „megmerevítésével” determinálták saját következtetéseiket is, így az idegenek ajándékát háborús kihívásként értelmezték: a félrefordítás szerint az idegenek fegyvert akartak adni, holott valójában másfajta nyelvi eszközről „beszéltek”.

Van azonban a filmnek még egy aspektusa, ami wittgensteiniánus platformon teszi értelmezhetővé nyelvi vonatkozásait. A film legfontosabb jelenetei közé tartozik, amikor a nyelvész leveti izolációs öltözetét, és bemutatkozásképpen magára mutat, vagy amikor tenyerét az elválasztó üvegre helyezi, és heptapod „tenyerével” az idegen is viszonozza gesztusát, vagy amikor a lény, Louise fizikus társának sétáját utánozva, együttlépked a férfival. Ezek éppen a közeledési gesztusok érvényességét demonstrálják: ^[29]  azt, hogy bár még nem értjük egymás nyelvét, de hiszünk abban, hogy létezik a szabályoknak olyan érvényességi köre, mely kiindulási alapot teremthet a párbeszédre. A látszólag egyszerű aktus mögött a kognitív elmetudományok és a fenomenológia „megtestesülés”-problémája (embodiment) áll. E szemlélet gyökerei megtalálhatóak Wittgensteinnél is, amikor a test és az elme klasszikus, karteziánus elválasztásának hagyományát kérdőjelezi meg.

Érkezés (Arrival. Denis Villeneuve, 2016)

Ezek a jelenetek vagy Louise telepatikus, a lények testéből kiáramló anyag manipulációjával történő kommunikációja olyan kapcsolatteremtési aktusok, melyek az együttgondolkodás, az egymásra hangolódás intencionális élményének jelentőségére és a gondolkodás és a nyelv alapvetően társas jellegére hívják fel a figyelmet. E gesztusok minden elméleti okfejtést megelőző formái a kapcsolatfelvételnek, ahol az idegenség korlátai leginkább lebomlani látszanak a felek között.

Jegyzetek

1. ^[1] Pontosabban előfeltétele annak, hogy hasonló módon magyarázzunk bizonyos jelenségeket. Ha nem fogadjuk el ezt a magyarázati modellt, akkor azonos fizikai törvényszerűségek radikálisan eltérő levezetése mellett foglalunk állást. ↩
2. ^[2] Ezzel a verssel kapcsolatban teszi fel Hofstadter azt a kérdést, hogy „vajon az egyes szimbólumok helyi szintű vagy globális szintű leképezéséről van-e szó” (Hofstadter 1979: 378). ↩
3. ^[3] Lewis Carroll: Alice Tükörországban. Ford. Révbíró Tamás. A versbetéteket fordította Tótfalusi István. Budapest, Helikon, 2015. URL: http://mek.oszk.hu/02900/02914/02914.htm#2. 2017. 03.10. ↩
4. ^[4] Lewis Carroll: Through the Looking-Glass. Berkshire, Penguin Books, 1994. ↩
5. ^[5] Robert Scott: Der Jammerwoch. ↩
6. ^[6] Itt és a továbbiakban, ha másképp nem jelzem a bibliográfiában, az idézetek a saját fordításaim. ↩
7. ^[7] Elsősorban Wittgensteinre hivatkozunk, mert logikai determinizmusa, hasonlóan a generativista modellhez, a nyelv korlátozó és mértékadó jellegét, a szintaxiselméletre építette. ↩
8. ^[8] Herder, Humboldt, Hamann, Schleiermacher tevékenysége ellenére a nyelvfilozófia nem érvényesülhetett a német idealizmus holdudvarában. Kelemen János szerint Kant ebben a megismerés relativizálását és egy új metafizikai dogmatizmusnak a veszélyét látta volna (Kelemen 1990: 77). ↩
9. ^[9] Habár az emberi nyelvek szintaxisa nem azonos, a Chomsky generativizmusában szereplő univerzális nyelvalkotási séma formális hozzárendelési szabályon alapul, mely univerzalizálja a szintaxis lehetséges szerveződési formáit. Tehát közelebbről, nem is a nyelvek szintaxisának egyezése vagy hasonlósága a lényeges az univerzális grammatikára nézve, hanem a szintaxis algoritmizálását biztosító szabály. ↩
10. ^[10] Egyes valószínűségi számítások a Fermi-paradoxon statisztikai feloldását kísérlik meg (Solomonides – Terzian 2016), ám ez nem változtat azon, hogy az idegen civilizációk feltételezett nagy száma a grammatikai és strukturális eltérés valószínűségét növeli. ↩
11. ^[11] A Fermi-paradoxon, amely az univerzum feltételezett nagyszámú idegen civilizációi által leadott jelek gyakoriságának valószínűsége és e jelek teljes hiánya közötti ellentmondásra hívja fel a figyelmet; más következtetést is tartalmaz. Ha elfogadjuk a biolingvisztikai feltevést, miszerint az általunk használt szintaxis és a mögötte húzódó fiziológiai-neurológiai apparátus sikeres környezeti adaptáció terméke, és elfogadjuk a szociolingvisztikai előfeltevést is, hogy nyelvünkben az emberi közösség speciális igényei nyernek kifejezést, azzal a következménnyel jár, hogy a miénktől eltérő környezetben kifejlődött lények, feltehetően eltérő szociális viszonyaik és gondolkodásuk a miénktől nagymértékben különböző nyelvi sémában reprezentálódnának. ↩
12. ^[12] A Püthagorasz-tétel több mint százféle bizonyítási eljárását tekintve ezen a téren is adódhatnának meglepetések. A problémamegoldás heurisztikáira nézve tanulságos lehet az 1960-as évek mesterségesintelligencia kutatása, amikor matematikai fogalmak (prím- és természetes számok, páros számok, stb.) megalkotását és tételek bizonyítását végző programot írtak, ezek az esetek egy részében olyan úton jutottak el a megoldáshoz, amely az emberitől igen eltérő módon ment végbe (Mérő 1989: 85). ↩
13. ^[13] A jelalkalmazás komputációs modelljének problémája a forma és a jelentés illetékességi körének összekeveréséből adódik. E modell olyan „valóságban” értelmezhető, amelyben elménk az egybevágósági transzformációhoz hasonló módon megfelelteti a jeleket a jelölt mentális tartalmakkal: a jel leképezése a mentális tartalom (szótár) egy elemének. Nem véletlen, hogy Quine sokat kritizált, a radikális fordítás esetével összefüggésben felmerülő jelentésnihilizmusa a jelentés kiiktatását szorgalmazta. Álláspontja a nyelvi fizikalizmus szellemében fogalmazódik meg, amikor Quine azt javasolja, hogy magát a nyelvet redukáljuk a fizikai formára és tartalomra, mivel csak az empirikus körülmények tanulmányozására alkalmas fizikai világ és a mechanizmus szintjére redukált mentális folyamatok tekinthetőek alkalmasnak a közlésre. A jel és a jelölt dolog viszonylatában felállított „nyelvi hitekre” teljesül az empirikus aluldetermináltság. E tézis alapján fogalmazódik meg a Quine-féle radikális fordítás, mely ugyanazt a problémát modellezi, amit a filmben elhangzó „kenguru” szó eredetével kapcsolatos félrefordítás esete is érzékeltet. Quine példájában egy kitalált szó, a „gavagai” szerepel, amit egy bennszülött mond ki egy nyúl láttán, felvetve azt a kérdést, hogy milyen fordítási hipotéziseket állíthat fel erről egy utazó. ↩
14. ^[14] A generativista modell fejlődését érdemes röviden vázolnunk. A Bécsi Kör egyik fő célkitűzése volt az empirikus tudomány megalapozása. A Kör 1947-ben alakult bostoni utódegyesülete nagy hatást gyakorolt az amerikai behavioristákra és nyelvészekre, olyanokra, mint Skinner, R. Jakobson és W. O. Quine. A strukturalista nyelvészet behaviorista elköteleződése közismert, ezen irányzat amerikai úttörői voltak F. Boas, E. Sapir (Whorf tanára) és L. Bloomfeld. Chomsky a behaviorisztikus és strukturalista nyelvértelmezésekkel korán szembefordult. Az amerikai nyelvészeknek köszönhetően Whorf idejére az amerikai indián nyelveket nagyrészt feltérképezték. Érdemes különbséget tenni a whorfianizmus gyenge és erős változata között: az erős változat szerint a nyelv meghatározza gondolkodásunkat és gondolatainkat is, a gyenge változat szerint csupán befolyásolja azt. A hipotézis a gyenge változat esetében sem problémamentes: egyes kutatások azt mutatják, hogy míg az egyes nyelvekben használatos nemek befolyásolják gondolkodásunkat, addig a színek észlelésére irányuló vizsgálatok azt mutatták, hogy a gondolkodás határozza meg a színneveket. ↩
15. ^[15] Az időbeliség nehezen tárgyiasítható élményét többnyire az „előtt” és „után” térmetaforái révén ragadjuk meg. Ezek lineáris kialakítása nehezen feladható. Olyan auktorok, mint Cicero vagy Seneca ebben az értelemben e tradíció megalapozóinak tekinthetőek, a korai középkor folyamán pedig a hellenisztikus leírás szolgált mintául Augustinus időértelmezésének is: „[t]ehát mi az idő? Ha senki nem kérdezi tőlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezőnek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom. […] Ámde miképpen van ez a két idő, múlt és jövő, ha a múlt már nincsen és a jövő még nincsen? A jelen pedig, ha mindig jelen maradna, s nem zuhanna a múltba, nem idő volna, hanem örökkévalóság.” (Augustinus 1987: 358-359.) ↩
16. ^[16] Amikor antropológusok a mai indiai kūṭiyāṭṭam színjátszás szanszkrit tradícióit vizsgálják, kijelentésükben, mely szerint „a normális idő megáll, és a szakrális idő eljátszására kerül sor a rituálé kivitelezése során” (Richmond 1985: 57), elhamarkodottan használják a „normális idő” fogalmát, mellyel meghatározott pályára állítják e kultúráról kialakított időkoncepciót, szem elől tévesztve, hogy a korszak (age = ayus) vagy idő (time = kale) szanszkrit fogalma vitális élettartamot, irányultságot, időszerűséget, vagyis feltehetően nem a mi fogalmaink szerint szegmentálható és mérhető időtartamot jelenti, s nem is törekszik ilyen „normális” és „nem-normális” idő megkülönböztetésére. ↩
17. ^[17] Ám a „normális idő” szempontjából talán a legtanulságosabb az a megfigyelés, melyet a nyugat-ausztrál aboriginál közösség, a pormpuraawok körében tettek: amikor háttal álltak a Napnak, akkor balról jobbra (tehát Kelet felől), ha szemben, akkor jobbról balra haladva sorolták be a képeket, vagyis a természeti jelenséget, a felkelő Nap kelet-nyugati térbeli tájolását tekintik az idő múlását meghatározó (nem antropomorf) mintának. A nyelvi relativizmus és a whorfianizmus körüli vitát bővebben itt nem érinthetjük, ehelyett csak egy megfigyelést emelnénk ki, melyet szintén aboriginál nyelv, a guugu yimithirr esetében végeztek. Levinson (1997) szerint ezen ausztrál nép mentális térképe, térbeli fogalmaik abszolút (égtáj-centrikus) és nem egocentrikus (bal-jobb) felépítésű. ↩
18. ^[18] A relativizmus problémája jelenik meg a bilingvis személyekkel kapcsolatos kísérleti pszichológiai kutatások esetében is. Az idő múlásának mentális reprezentációjára többnyelvű személyek esetében árnyaltabb módon kerül sor (Athanasopoulos 2017). ↩
19. ^[19] Ez persze csak akkor problematikus, ha a filmet a nyelvre vonatkozó tudományos vizsgálat művészi megformálásának tekintjük. ↩
20. ^[20] Genette például az ún. „kihagyást a temporális ellipszis alakzataként tartja számon” (Zsadányi 2002: 18). ↩
21. ^[21] A lineáris sor megszakadásai nyelvi anomáliákként kerülnek rögzítésre. A XIX. század irodalmában E. T. A. Hoffmann nem-lineáris történetszövésének narratológiai eseteit az irodalomtudomány elvadulásként (Liebrand 2006: 147), a szöveg terhelési próbájaként (Osterle 2006), a műfaji határok, „határsértéseiként” tartja számon. Ugyanennek a századnak a matematikájában szintén megjelennek az ókori rendszer törésvonalai, a Bolyai-Lobacsevszkij-féle nem-euklideszi geometria vagy a Weierstrass-féle infinitezimális számítások régi paradoxonokat oldottak fel és egyúttal újakat generáltak. Ugyanez az évszázad a tudattalan elmélete révén új perspektívát nyitott az időérzetről, álmokról és nyelvről alkotott lélektani elképzelések számára. ↩
22. ^[22] A fizikára érvényes, hogy a jövőbeli esemény jobban valószínűsíthető, mint amennyire megmagyarázható ezek eredete. A XIX. század historizmusát hasonló bírálat érte: a jénai romantika alakja, August Wilhelm Schlegel például „visszafelé tekintő prófétának” nevezi a kor történészeit. De társadalomtudományi közegben létjogosultsága van a múlt „magyarázatainak”. ↩
23. ^[23] A nulladrendű temporális logika segítségével belátható, hogy a történet írójának szigorú determinizmusa nem egyeztethető össze a kvantumfizikában is valószínűsített alternatív „jövők” elképzelésével. E logika szemantikájának sarokköve ugyanis az „elágazó jövő” elve, mely nem engedi meg a „már meglévő jövő” determinisztikus elképzelését. Ugyanis a temporális logika erős rendezésre vonatkozó szabálya kimondja, hogy az e szemantikában foglalt idő tranzitív és aszimmetrikus relációtípusok közé tartozik, vagyis „lineáris”. Ez alapján lehetne determinisztikus, de a jövőre vonatkozó (Kb) elágazási kalkulusban az említett relációtípusok alapján kimutatható, hogy visszafelé haladva nem, csak a jövő irányában létezhetnek elágazások: a linearitás szigorú értelemben csak a múltra nézve igazolható. A Chiang-féle „már meglévő jövő” kijelentése tehát a (Kb) elágazási kalkulus platformján nem értelmezhető. Ezt az ellentmondást látszólag sikeresen hidalja át a szerző, a kvantumfizika azon feltevésével, mely „időtükrözés” néven vált ismertté. A termodinamika második törvénye a zárt rendszerek entrópianövekedését mondja ki, míg az „időtükrözés” elmélete ennek a folyamatnak a megfordíthatóságát hiposztazálja, amire az interjúban utal a szerző. ↩
24. ^[24] Az emberi írásképtől eltérően, nehezen szegmentálható, önmagába visszatérő hurokként jelenik meg az idegeneké. Betűink kifejeznek egy szemléletmódot: az itáliai reneszánsz quattrocento időszakában Leon Battista Alberti betűszerkesztőként a perspektivikus ábrázolás mestere is volt. A De pictura antikvái architektonikus formák, melyek a gravitáció törvényének engedelmeskedve, „talpaik” segítségével stabilan állnak a „talajon”. Ezzel szemben a digitális kor betűtípusainak szára többnyire szabadon „lóg”, eloldódik a tellurikus kötöttségtől, lemond perspektivikus jellegéről. Az idegenek súlytalan lebegő életmódja, „úszása” diszfunkcionálissá teszi a sorok lineáris írásképét. De talán még fontosabb a miénktől eltérő testélmény: írásuk, a testükből kiáramló anyagként szerveződik, s végül Louise maga is képessé válik „szerkesztésükre”, az „üvegen túl” pedig a súlytalanság közben (telepatikusan) „beszélget” e lényekkel. A mentális reprezentáció tartalmait szimbólumokként kifejező írás testi közvetlenségének az ötlete mögött a test és elme viszonyának karteziánus problémája, ill. meghaladási kísérlete áll, s e meghaladás jelen van mind a fenomenológia és a kognitív tudományok, mind Wittgenstein esetében. Mindegyikben közös, hogy szakítanak a test és a mentális képességek merev elválasztásával, s a nyelvet megpróbálják „testi szervként” érteni. „Mi a nyelv térbeli és időbeli jelenségéről beszélünk; nem egy téren és időn kívüli, testetlen képtelenségről” – mondja egy helyen Wittgenstein (1998: 78), vagy, „[a] gondolkodás nem testetlen folyamat, amely a beszédnek életet és értelmet kölcsönöz, és amelyet le lehetne a beszédről választani…” (1998: 162). ↩
25. ^[25] A háború szanszkrit kifejezései (yuddha, samprahara, abhyagama, stb.) az Indiai-félsziget 3500-4000 évvel ezelőtti inváziójának körülményeiről tanúskodnak, rögzítik az átkulturálódás folyamatát, a kulturális identitás formálódását, amely a dravida és ind kultúra szembenállásában mai napig is tetten érhető. ↩
26. ^[26] Az erről tudósító Mahabharata alapján egyes kutatók szerint kimutatható, hogy a háború jus ad bellum elve (ignorálva a jus in bellót) érvényesült az óind kultúrában (Brekke 2005: 70), ami későbbi korok indiai irodalmában is visszaköszön, amikor a háború pusztán egyfajta „fogadás”, „bankett” vagy afféle játékmetaforaként jelenik meg (Aklujkar 1991). ↩
27. ^[27] A sakkjátékban modellezett nyelv a dekontextualizált forma és a szituációs vonatkozások együttes szerepére hívja fel a figyelmet. Wittgenstein megelőlegezi Chomsky „előprogramozottságról” vallott nézeteit: „[a] mondat egész formája nem állt-e már akkor a szándékomban, amikor belekezdtem? Tehát mégiscsak ott volt már a fejemben, még mielőtt kimondtam volna! – Ha a fejemben volt, akkor általában nem más szórenddel volt ott” (Wittgenstein 1998: 162). ↩
28. ^[28] Mások az ún. „lágy szerveződésekkel” kapcsolatban hangsúlyozzák az intimitás és a társas interakciók jelentőségét (Pléh 2016: 44). ↩
29. ^[29] Mind a generativista, mind pedig a kognitivista közelítésmód a szabályok objektív érvényességére építik pesszimista vagy optimista elvárásaikat; a kései Wittgenstein esetében azonban nem tapasztaljuk a szabállyal kapcsolatos (és Quine-hoz hasonló) objektivitásigényt. Az értelmezés/fordítás fontos Wittgenstein-féle kritériuma a testiséget érinti. Wittgenstein a sakkozók példáját a következő ötlettel egészíti ki: mi lenne, ha azok „dobbantva, mutogatva” játszanának (Wittgenstein 1998: 124)? Vagyis a szabály alkalmazásának számos formája létezik, e formák csupán instituáltak. ↩