A tanulmány első része egy olyan filmtörténeti kontextust vázol, melyben a 1910-es évek eleji kinemaszkeccsek, ezen belül Molnár és Karinthy korai szkeccsei, mint a legkorábbi fennmaradt magyar forgatókönyvek elemezhetővé válnak. A második része azt vizsgálja, hogy a szkeccs mint írás hogyan valósítja meg film és színház munkamegosztását.