Úgy tűnik, a posztmodern valamiért képtelen kiszabadulni a freudi Ödipusz-komplexus allegóriájából. Mint a gyermek, aki libidinális vágyait apján, a törvény és szabályrendszer jelölőjén keresztül vezeti el anyja felé, feloldódva így a kultúra rendszerteremtő mechanizmusában, a kortárs kulturális reprezentációk  rabjai maradnak a múltnak. Vagyis az (irodalmi) kánon által kijelölt ösvényen indulnak el a jövő felé, melybe közvetlenül ...