Interjú Anne Friedberggel

 Anne Friedberg az Irvine-i Kaliforniai Egyetemen a filmtudomány professzora és a vizuális tanulmányok program felelőse (2001. január 28.) 

MD: Margaret Dikovitskaya

AF: Anne Friedberg

Anne Friedberg

MD: Hogyan került kapcsolatba a vizuális kultúratudománnyal [visual studies]?

AF: Tudományos munkám mindig is interdiszciplináris jellegű volt, és számos tekintetben elmosta a tudományágak határait. Végzősként egy olyan projektmunkán dolgoztam, amely egyesítette az irodalomtudományt, az irodalomelméletet, a filmtörténetet és a filmelméletet. A projekt a modern nőírókkal (D. Richardson, Gertrude Stein és mások) foglalkozott és az ő filmes megközelítéseikkel mind az írás, mind a filmkészítés terén. Ez interdiszciplináris megközelítésű projekt volt, amelynek írása során lassan tudatosult bennem, hogy a filmtudomány tudományterülete igen behatárolt volt abban az értelemben, hogy nem foglalkozott kielégítően más reprezentációs formákkal, elméleti kérdései pedig gyakran túlságosan is körülhatároltak voltak. A Window Shopping című könyvem olyan munka volt, amely kihívást intézett a filmtudomány tudományterületének hagyományos határaival szemben, mivel a vizuális gyakorlatokat a mindennapi élet szerves részeként kezelte, és a néző kontextualizáló cselekedeteinek tekintette. Az írásom olyan esettanulmánnyá vált, amely megkísérelte kiszélesíteni a tudományágak határait. Ezek után felismertem, hogy sokkal több a közös vonás köztem és a művészettörténészek, valamint az építészettörténészek között, mint a filmtudománnyal foglalkozók között. A vizualitás tudományterületén belül ez volt az egyik érdeklődési köröm. A vizualitás jelensége önmagában is nagyon érdekelt, és úgy gondolom, hogy a nézőségről írt tanulmányok, beleértve az enyémet is, szélesebb látókörű látásmódot kívántak meg a vizualitás jelenségeinek vizsgálatán belül, ahelyett hogy csak a filmes befogadás felől vizsgálódnánk.

MD: Mikor került az Irvine-i Egyetemre? Részt vett a vizuális kultúratudomány program kidolgozásában és megvalósításában?

AF: 1985-ben kezdtem meg itt a munkámat. Az irvine-i egyetemi program az egyetemi tantestület különböző tagjainak kutatásaiból indult ki. 1996-ban Sally Stein professzor és én megalakítottunk egy kutatócsoportot a Bölcsészettudományi Kutató Intézetben, amelynek azt a nevet adtuk, hogy a „Vizuális kultúra elmélete: diskurzus, tudomány és pedagógia”. A kutatócsoport csábítóan hatott mindazon kutatókra, akik benne voltak a Kaliforniai Egyetem rendszerében és érdeklődésük középpontjában a vizuális kultúra tudományága állt. Ez jelentette a kezdeteit a jelenlegi programunknak. A kutatócsoportba bekapcsolódtak a művészettörténet azon szakértői is, akik érdeklődtek aziránt, hogy milyen utakon lépi át a művészettörténet tudományága a saját korlátait. Ekképpen megalakult egy korai kutatócsoport, amelynek célja, hogy bizonyos kérdésekre válaszokat találjon. A programot 1998-ban jóváhagyták. Az indítvány a jóváhagyás kérelmezéséhez 1997-ben íródott, és eltartott egy ideig a Kaliforniai Egyetem rendszerén belül, mire eljutott az elnök sacramentói irodájába. Számos lépésen kell keresztülmennie bármilyen új, diplomát adó programnak, amíg jóvá nem hagyják: először jóvá kell hagynia a Bölcsészettudományi Iskolának, az egyetem intézményeinek, majd az államnak. Az indítványunkat számos bizottság felülvizsgálta, de szerencsére gyorsan és jó támogatottsággal, így hamar jóváhagyták. A program hivatalosan 1998-ban indult. Mindemellett már 1994-ben megindult egy ideiglenes doktori program, amely a filmtudományra helyezte a hangsúlyt. Sok olyan jelenlegi hallgatónk van, akik az Irvine-i Egyetemre jöttek még azelőtt, hogy a vizuális kultúratudomány programunk hivatalossá vált volna, de természetesen tisztában voltak vele, hogy a programunkat éppen újjászervezzük. Ezek olyan hallgatók voltak, akiket nem csupán a művészettörténet vagy a filmtudomány érdekelt. Így amikor a program hivatalosan beindult 1998-ban, már voltak saját hallgatóink.

MD: Az önöké az egyetlen ilyen program a Kaliforniai Egyetem keretében?

AF: A Kaliforniai Egyetemnek tíz campusa van, de a miénk az egyedüli doktori program vizuális kultúratudományból. Tudom, hogy a Kaliforniai Egyetem számos intézményében voltak hasonló elképzelések, de nem tudom, hogy meddig jutottak el ezen elképzeléseik megvalósításában. A davisi campusnak volt egy kezdeményezése, amivel hasonló programot indított el összehozva a művészettörténetet és néhány egyéb tudományágat – valószínűleg nem a filmtudományt, mivel ott olyat nem tanítanak –, de a miénk volt az első indítványozás az államban ezen a tudományterületen, melyet a Kaliforniai Egyetemen előterjesztettünk.

MD: Mi a különbség az önök programja és a Rochester programja között?

AF: Testvérprogramként tekintünk egymásra, és amikor az indítványunkat kidolgoztuk, konzultáltunk a rochesteriekkel. Van néhány jelentős hasonlóság és néhány jelentős különbség. Mi úgy döntöttünk, hogy a programunkat vizuális kultúratudománynak [visual studies] nevezzük és nem vizuális kultúrának [visual culture]. Az October magazinban megjelent Kérdőív a vizuális kultúráról című összeállítás fényében biztosra akartunk menni, hogy a saját megközelítésünk és meglátásaink a látvány és vizualitás jelenségeivel és azok kulturális hatásaival kapcsolatban nem lesznek „összemoshatók”, vagyis nem lehet azokat közvetlenül kapcsolatba hozni a kritikai kultúrakutatással [cultural studies]. Az egyik kritikai kijelentés az October magazin Kérdőívjében az volt, hogy a vizuális kultúratudomány a kritikai kultúrakutatás alárendelt ágát képviseli abban az értelemben, hogy már nem annyira magáról a forma elemzéséről szól, mint inkább a társadalmi jelentés vizsgálatáról. Világossá akartuk tenni azt, hogy a mi programunk nem erről szól. A mi programunkban mindenki számára legalább annyira fontos a vizuális objektumok és a sajátos vizuális élmények vizsgálata, mint ezek társadalmi és kulturális jelentései, és természetesen nem értünk egyet azzal a kijelentéssel, hogy a vizuális kultúra a vizuális elemzés lebutítása lenne. Úgy gondolom, hogy ez egyrészt igazságtalan vád, de mindenesetre bizonyosak akartunk lenni afelől, hogy a mi programunkat nem érhetik ilyen vádak. A doktori programunknak azért adtuk a vizuális tanulmányok nevet, hogy hangsúlyozzuk, a programnak több köze van a látvány és a vizualitás jelenségeinek tanulmányozásához, mint ezek kulturális tanulmányozásához, habár ez utóbbi is fontos részét képezi a programnak.

MD: A művészettörténet képzésem Oroszországban nagyon hagyományos volt, ezért nagyon érdekel a vizuális kultúratudomány és az előbb említett két program. Mondana még többet a programjukról?

AF: Leírom önnek, hogyan működik a programunk, és ezután összehasonlíthatja más hasonló programokkal. Biztos vagyok benne, hogy e tudományág a természetéből adódóan és az egyetemi kontextusok különbözőségéből adódóan, egymástól eltérő programokká fog fejlődni. Ez valahol olyan, mint azon ikrek fejlődése, akik bár genetikai értelemben azonosnak tekinthetők, mégis hatással van rájuk az, hogy más családokban vagy esetleg más kultúrákban nevelkedtek. A mi programunk közvetlenül a művészettörténet és a filmtudomány programjainak összevonásából jött létre. Bár más programokból is hívtunk tanárokat, a mi programunk magját a művészettörténet és a filmtudomány oktatói határozzák meg. Jelenleg egy szemináriumot tartunk Jim Herberttel, aki művészettörténész, és aktívan közreműködött a program művészettörténeti oldalának kialakításában. Közösen vezetjük a szemináriumot, amely A látvány és a vizualitás elméletei néven fut. Számomra nagyon érdekes, hogy együtt taníthatok valakivel, aki a művészettörténet tudományágában képzett, mivel én filmtudományból szereztem a képesítésem. Mindketten nagyon nyitottan próbálunk keretet biztosítani ennek az új tudományterületnek, a vizuális kultúratudománynak. Emiatt a szemináriumunk úgy működik, mint a különböző tudományágak olvasztótégelye, ahol a hallgatók sokkal inkább rajongói lesznek az új tudományágnak, mint mi. Gyakran úgy tekintem a programunkat, mint a művészettörténet és a filmtudomány között köttetett házasságot.

A Jimmel közös szemináriumunkon folyamatosan rákérdezek a művészettörténet alapfelvetéseire az új tudományág kontextusában. A legutóbbi alkalommal James Elkins The Domain of Images című könyvét olvastuk. Ez egy igazán lenyűgöző könyv, ahol Elkins a nem művészi jellegű képek, más szavakkal, a mindennapi reprezentációk vizuális elemzése mellett érvel, a festmények és szobrok elemzése mellett. Elkins a vizuális elemzés kiterjesztésének szükségessége mellett kardoskodik; figyelmét a kétdimenziós, vagyis a lapos objektumokra irányítja. Ennek a munkának a kritikája a saját megközelítésemben és a vizuális kultúratudomány most kibontakozó tudományágának kontextusában magába foglalja azt, hogy rámutassak arra, hogyan kell tudatosítanunk azokat a belső vakfoltokat, amelyek az egyes tudományos megközelítésekhez köthetőek. A filmtudomány által javasolt megközelítés a vizuális objektumok és műalkotások tanulmányozásáról a vizuális tapasztalatokra és a nézési gyakorlatokra helyezi a hangsúlyt – és ez az a pont, ahol a művészettörténet sok mindent átvett a filmelméletből –, vagyis az objektumot már nincs értelme a vizuális elemzés egy még részletesebb nyelvével elemezni, ehelyett a vizuális tapasztalatok és nézési gyakorlatok olyan elemzésére esik a hangsúly, ami megváltoztathatja a megközelítésünket a vizuális objektummal kapcsolatban. Egy másik dolog, amit a filmtudomány beletesz az olvasztótégelybe, hogy nemcsak a térbeli, hanem az időbeli reprezentációt is fontosnak tartja. Hozzáférésükben és a kultúrában betöltött funkciójukat tekintve a mozgó képek teljesen másként hatnak ránk, mint az állóképek. További szempontok, melyeket a filmtudomány behoz a programba – és ez az az aspektusa a filmtudománynak, amely a művészettörténet számára a legfontosabb –, a többi médiumra (mint például fotográfia, film, videó, televízió) vonatkozó elméletek és történeti háttérismeretek.

MD: Mi a vizuális kultúratudomány interdiszciplináris tantervének hatóköre és tanulmányi célkitűzése?

AF: Az egyetemi oktatók szemszögéből nézve a programunk túlságosan is rugalmas, míg a hallgatóink úgy gondolják, hogy nem eléggé rugalmas. Csak három alapkurzusunk van, a hallgatók további kurzusai az Irvine-i Egyetem által felkínált kurzusokból választhatók ki. Számos olyan hallgatónk van, akiknek az érdeklődése határozottan a kritikai elméletek program felé irányul, ami a program elvégzését tanúsító bizonyítvány megszerzésével végződik. Sokan mások pedig a feminizmus programot választják, és itt szereznek bizonyítványt. Néhány hallgatónk bizonyítványt szerez mind a kritikai elméletekből, mind feminizmusból. Ehhez az szükséges, hogy a hallgató felvegyen bizonyos számú kurzust mindkét doktori programból, ami összeegyeztethető a programunk szabályaival. A programunkat teljesen rugalmasnak tekintem, a hallgatók saját maguk alakítják.

MD: Melyek a képzés sajátosságai, összehasonlítva a sokkal hagyományosabb művészettörténet vagy filmtudomány képzéssel?

AF: Én azt mondanám, hogy ez a program interdiszciplináris jellegéhez való ragaszkodásban rejlik, ennél fogva bármi is a vizsgálódás objektuma − legyen az művészettörténeti tárgy vagy médiatéma − szélesebb kontextusba kell helyezni. Az én kritikai meglátásom a filmes doktori programokkal kapcsolatban az, hogy gyakran előfordul, hogy csak a filmmel kapcsolatos nagyon szűk történeti kérdésekre koncentrálnak, és képtelenek a film helyzetét kulturálisan és történelmileg szélesebb kontextusba helyezni. Gyakran még a filmelméleti programok is hasonlóan korlátozottak. Az újmédia most új területeket alakít ki, amelyek határosak a filmtudomány területével, de sok filmes doktori program nagyon konzervatív, és nem nyit az újmédia tanulmányozásának irányába. A mi programunk eredendően nyitott az újmédia tanulmányozására, mivel érdekelnek a régebbi médiumok, és a régebbi médiumokat is egy hosszú távú folytonos történeti távlatból szeretnénk szemlélni, ami természetes módon felöleli az újmédia tanulmányozását.

MD: Milyen fajta készségeket fejleszt a program? Milyen dolgokat tud adni a munkára készülő hallgatóknak?

AF: Ennek megválaszolása még várat magára. Az egyik végzős hallgatónk – még nem fejezte be a doktori disszertációját – munkát keres ebben az évben. A jövő héten meghallgatásra megy az Ann Arbor Michigani Egyetem által meghirdetett álláshely ügyében.[1] Már van egy BA-diplomája a Rochesteri Egyetemről, és hamarosan megszerzi a PhD-fokozatát az Irvine-i Egyetemen. A digitális kultúrával és az újmédiával foglalkozik, a művészettörténet és a filmtudomány szempontjait érvényesítve. A Michiganen olyan embert keresnek a felkínált filmtudományi álláshely betöltésére, aki legalább egy kevéssé képzett az új digitális kultúrában. Nincsenek a digitális kultúrából abszolvált PhD-hallgatók, ezért ésszerű olyasvalakit alkalmazni, aki PhD-fokozattal rendelkezik a vizuális tanulmányok területén.

Az egyik végzős hallgatónk a doktori disszertációját írja reneszánsz kori tudományos rajzokról és az optikai eszközök, távcsövek és mikroszkópok megjelenéséről, melyeket a rajzok elkészítéséhez felhasználtak.[2] Nekem úgy tűnik, hogy egy hagyományosabb művészettörténeti programban fogja megtalálni a helyét. A szakmai elhelyezkedést illetően mindegyik hallgatónk egyéni példával fog szolgálni. Az a hallgató, aki a reneszánsz kori tudományos kéziratokat tanulmányozza a pasadenai Huntington Múzeumban dolgozik, ahol segédkurátorként alkalmazták a reneszánsz kori tudományos rajzokat bemutató kiállítás megszervezésében. Így ő már elkezdte a kurátori munkát. Egyszerre vagyok izgatott és bizonytalan annak tekintetében, hogy mi fog történni a végzőseinkkel. Én abban hiszek, hogy ahogy az egyetemi tudományágak fejlődnek, úgy lesznek ők is egyre piacképesebbek.

MD: A programjukban milyen más témákban írtak dolgozatot a hallgatók?

AF: Az egyik hallgatónkat nagyon érdekli a sztereoszkópia. A doktori disszertációját a mikroszkópból és annak a vizuális oktatásban való felhasználásából írja. Jim egyik hallgatójának témája a francia Nemzeti Könyvtár (Bibliothèque Nationale). Ez a doktori disszertáció a tudásnak mind az építészeti, mind a bibliográfiai aspektusaival foglalkozik.[3] Egy másik hallgatót az animáció érdekli, és elkezdett egy olyan projekten dolgozni, amely azt vizsgálja, hogy az animáció miként hat a testreprezentációkra – kezdve a korai filmes animációtól az új különleges effektusokért felelős hibrid technológiákig, ez egy tág téma.

MD: Figyelembe véve a kurzusokat, melyeket az évek során tartott, mit szeretne, hogy a hallgatók megtanuljanak ezeken az órákon?

AF: Az egyik írásbeli feladat a Jimmel közösen tartott szemináriumon az, hogy a hallgatók fejtsék ki egyéni véleményüket arról, hogy a vizuális kultúratudománynak miről is kellene szólnia. Az ebben a negyedévben tartott kurzusomtól azt várom, hogy a hallgatók a tudományág természetére rákérdezzenek, és ugyanakkor legyen alapvető tudásuk a vizualitás különféle elméleteiről, valamint lássák ezek előnyeit és hátrányait.

MD:    A programban lévő hallgatók miért választották a vizuális kultúratudományt?

AF: A 2000/2001-es tanévben egy új hatfős osztályunk van, és mindennel együtt összesen tizenöt hallgatónk van, ennélfogva ez még mindig egy kicsi program. Nem ismerem a hallgatókat eléggé ahhoz, hogy tudjam, milyen okból kifolyólag indultak el a programban. Azonban jól ismerem azokat a hallgatókat, akiknek már csak a doktori disszertációjuk megírása van hátra − véletlenszerűen mind nők. Mindegyikük komolyan hiszi azt, hogy a projekt, melyen dolgozik érdekes és értékes. Még nem néztek állás után, kivéve azt az egyet, aki jövő héten megy meghallgatásra.

MD: Milyen következtetéseket vonhatunk le erről az újonnan megalakított területről a felsőoktatás színvonalának növelésével kapcsolatban?

AF: Az igaz, hogy néhány hallgatónk – attól függően persze, hogy milyen BA-képzés után jön el hozzánk – nem fog részesülni semmiféle klasszikus művészettörténeti képzésben, és egyik hallgatónknak sem lesz klasszikus filmtudományi képzése. Úgy gondolom, hogy a programunk metatudósokká fogja őket képezni, vagyis történetírókká és elméleti tudósokká, olyan területen, ahol különleges szakértelemmel rendelkeznek. Ez még folyamatban van, és lehet, hogy tíz év múlva egészen másként fogok a hozzájárulásunkra tekinteni. Én úgy gondolom, hogy alapvető tudást próbálunk átadni a hallgatóknak egy új megközelítés alapján. A kánon változtatásra szorul, de az fontos, hogy a hallgatók ismerjék a régi kánont. Véleményem szerint minden hallgatónak ismernie kell azokat a különféle elméleteket és látásmódokat, amelyek művészettörténeti objektumokkal, filmes objektumokkal vagy média objektumokkal foglalkoznak, így a rendelkezésükre fog állni egy olyan eszköztár, mellyel leírhatják a vizualitás jelenségét történeti vagy specifikusan közvetített formáiban. A saját munkámban mindig is igyekeztem megkérdőjelezni a kánont a feminista megközelítés felől. Kissé ironikusnak tekinthető az új kánon felvetése, másfelől viszont ésszerűnek tűnik az, hogy legyen egy olyan kánon, amely keresztülvág a többin oly módon, hogy rávilágít azok korlátaira. A hallgatóinknak – és itt történészekként és elméleti tudósokként gondolok rájuk – tisztában kell lenniük azzal, hogyan jönnek létre azok a felvetések, melyek történeti vagy elméleti szempontból vizsgálnak meg valamit és beemelik a kánonba. Az én álláspontom (melyet a tanításom során is alkalmazok), hogy hangsúlyozzam a történeti tudás és kontextus fontosságát. Habár sok szempontból lehet rám úgy tekinteni, mint elméleti kritikusra, fontos számomra a kritikai elmélet történeti kontextusa is. Megtiltom a hallgatóinknak azt, hogy bármiről is történelem feletti módon gondolkodjanak, mivel minden dolog történeti sajátossággal bír.

MD: Mit tekint új céloknak a tudományos írás vagy az oktatói munka terén?

AF: Nem vagyok benne biztos, hogy van-e új célom. A saját tudományos munkámban – azokra a projektekre gondolok, melyeken jelenleg dolgozom, beleértve egy könyv megírását – teljesen a vizuális kultúratudománynak akarom szentelni a figyelmemet, ezért már nem gondolom magamról azt, hogy csak a filmtudomány tanulmányozója lennék. Új tudományos területet akarok behozni a tudományos munkámba. Néhány művemet beválogatták a The Visual Culture Reader című szöveggyűjteménybe, és sokszor megjegyezték már, hogy példa értékű az, amikor valaki, aki filmtudományos háttérrel rendelkezik, vizuális kultúratudománnyal foglalkozik. Szeretném abban segíteni a hallgatókat, hogy kivételes példákat találjanak a vizuális kutatásokban, olyan kutatók megtalálásában, akik jól végzik a munkájukat ezen a tudományterületen. Ez az egyik célkitűzésem az oktatói munka terén.

Fordította Sós Attila
A fordítást ellenőrizte Füzi Izabella

[A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Dikovitskaya, Margaret: Visual Culture. The Study of the Visual after the Cultural Turn. London, England − Cambridge, Massachusetts, MIT Press, 2006. 154-161.]