Kedves Szerzőink és Olvasóink!

Az Apertúra az alábbi nyolc témában várja írásaitokat. Az adott területet meghatározó, mértékadó írásokat szeretnénk publikálni, amit a kéziratok lektorálásával, többkörös szerkesztésével tudunk elősegíteni. Ötletekkel, absztraktokkal keressétek az adott tematikus szám szerkesztőit.

A mozgókép helye az újmédiában

A mozgókép helye az újmédiában

A mozgókép helye az újmédiában

Az utóbbi évtized vizuális kultúrájának egyik legizgalmasabb fejezetét a mozgókép és a hálózati kultúra kapcsolata képezi, különös tekintettel a „YouTube-forradalomra”. A mozgókép számos, a korábbi filmelméletek által adottnak tételezett (technikai, előállítói, terjesztői, befogadási) aspektusa elbizonytalanodott. Hogyan lehetséges a „mozgókép” fogalmának újraalapozása a posztfotografikus, posztnarratív posztmoziban? Az Apertúra folyóirat ezen száma a web 2.0 („a felhasználó generálta tartalom”) és a mozgókép viszonyát kutatja szélesebb, transzdiszciplináris megközelítésben, különös tekintettel a rövid formák előretörésére, az azokhoz fűződő használati szokásokra, például a közösségi médiában. Az alábbi témákban várunk tanulmányokat: az online mozgóképes formák helye a vizuális kultúrában és a mozgókép történetében; a fogyasztói kultúra és a részvételi kultúra átalakulása a hálózati közegben; a YouTube kulturális és politikai aspektusai, a nemi szerepek újrapozicionálása online közegben; demokrácia, empowerment és posztigazság viszonya; az okostelefonok, a digitális videók, a vlogok és a civil újságírás összefüggései, az amatőr és a professzionális felhasználók, szórakoztatás és munka, termelés és fogyasztás viszonya, dizájn és reklám az internetes kultúrában.

Szerkesztők: Füzi Izabella (fuziza@yahoo.com) és Gerencsér Péter (gerencser77@gmail.com)

 

(Magyar) filmtörténet(írás)

(Magyar) filmtörténet(írás)

(Magyar) filmtörténet(írás)

A digitális környezet a kortárs filmtörténetírást nemcsak közönségének és lehetséges funkcióinak megváltozásával, hanem a szó legelementárisabb értelmében vett tárgyának a megváltozásával is kell hogy szembesítse. A kérdés az, hogy ma mi a filmtörténetírás tulajdonképpeni tárgya. A magyar filmtörténet és filmelmélet egy jellemzően esztétikai paradigmát örökölt meg, amely a filmet mint műalkotást, elsősorban mint szerzői filmet gondolja el. Már a korai mozi kialakulásának a korszakában, de legkésőbben az 50-es évektől, a televíziózás elterjedésétől kezdődően, majd még fokozottabban a video-, majd a digitális képrögzítő eszközök és az internet korában nyilvánvalóvá vált azonban, hogy a filmtörténetnek ki kell tágítania a művészeti gyakorlatként értett film perspektíváját.

Ha kérdéses, hogy hogyan lehet érvényesen beszélni magyar filmtörténetről (mit értünk egyáltalán filmen? minek a történetét kellene a magyar filmtörténetnek megírnia?), akkor ugyanúgy kérdéses az is, hogy mit értünk magyar filmtörténeten.  A 90-es években a magyar történetírásban és irodalomtörténet-írásban lezajlott vitákból két nagyobb kérdéscsomagot érdemes megemlíteni. Egyrészt a narratívákra irányuló ún. posztmodern kételyt a fejlődéselvű és lineáris narratívaképzésre vonatkozóan: lehetséges-e egyáltalán megírni a magyar film egységes történetét? Másrészt: hogyan viszonyul egymáshoz a film története és például a szociális, politikai, gazdasági, technikai stb. környezetének a története? Két csapda is leselkedik a történetíróra: 1. filmtörténet gyanánt nem a filmnek, hanem a környezetének a történetét írja meg, ahol a filmről való beszédben éppen a film nem magyarázó tényező – vagyis a filmtörténet nem a filmnek a története; vagy pedig 2. a filmtörténet nem történet, hanem például hipotetikus adatbázis, ahol éppen a film történetisége nem bír magyarázó értékkel. Végül: létezik-e magyar filmtörténet? Létezik nemzeti filmgyártás, noha a filmkészítésben a finanszírozási formák jellemzően nem mindig és nem szigorúan alkalmazkodtak a nemzeti keretekhez. Természetesen a filmet a legkevésbé sem lehet előállítására redukálni. Míg például az egyes irodalomtörténetek természetesen hivatkozhattak az egyes alkotások nyelvi beágyazottságára, mint ami az egyes nemzeti irodalomtörténetek természetes határait kijelölte (noha még a magyar irodalomtörténetből is végtelen számú ellenpéldát lehet erre hozni, Janus Pannoniustól a fordításirodalomig), a film eleve internacionális. Vitathatatlan, hogy a filmek az egyes nemzeti kultúrák integráns részét képezik. A kérdés nem is egy spekulatív (és parttalan) gondolatkísérletként érdekes, hanem annak kérdéseként, hogy egy film vagy filmek csoportja miként válik egy emlékezetkultúra részévé. Ha ugyanis nincs természetes kapcsolat, amely eleve egy filmet magyarrá tesz, keletkezésének esetleges vagy kevésbé esetleges körülményein túl, akkor nemcsak azt kell magyarnak tekinteni, amit itt gyártottak, hanem mindent, ami ennek az emlékezetkultúrának a részévé vált. Hogy csak egyetlen gyakorlati példáját idézzük ennek a felvetésnek: a Piedone-filmek a magyar filmtörténet részei, mivel a filmkészítésben, de a társadalmi valóság szövetén is mély nyomot hagytak.

A tematikus számba olyan szövegeket várunk, amelyek a filmtörténetírás konkrétabb metodológiai vagy tágabb elméleti keretlehetőségeire reflektálnak.

Szerkesztők: Török Ervin (et51ma@yahoo.com) és Füzi Izabella (fuziza@yahoo.com)

 

Film és popzene

Film és popzene

Film és popzene

Bár a film és a könnyűzene a filmtörténet kezdeteitől fogva érintkezik egymással ‒ a némafilmkorszakban például fonográfok vagy élőzenei kíséret által hangzottak fel slágerek a mozikban ‒, a hangosfilmkorszak kezdetével pedig egyre többször alkalmaztak könnyűzenét kísérőzeneként vagy betétdalokként a filmekben, a populáris zene a huszadik század második felében lett a filmzene meghatározó eleme, a pop- és rockzene ötvenes-hatvanas években megugró népszerűségétől aligha elválaszthatóan. Az ún. kompilált filmzene – az eredeti filmzenét popdalokkal vegyítő vagy a film gyártását megelőzően létező dalokból álló filmzene – a hatvanas-hetvenes évektől kezdődően vált egyre meghatározóbbá, és miként Anahid Kassabian a Hearing Film: Tracking Identifications in Contemporary Hollywood Film Music című könyvében feltárta, új nézői identifikációs lehetőségeket teremtett.

Tematikus lapszámunkban olyan tanulmányokat tervezünk megjelentetni, amelyek a könnyűzene és a film kapcsolatát, egymásra hatását vizsgálják. A szövegek lehetnek elméleti jellegű vagy bármely korszakot, illetve vonatkozó filmtípust (például rockumentumfilmeket, koncertfilmeket, zenegép-musicaleket, videoklipeket) elemző, az egyetemes vagy magyar filmtörténettel foglalkozó írások vagy nagyobb ívű ‒ például egy-egy rendezői életmű könnyűzene-használatát vizsgáló ‒ esettanulmányok.

Szerkesztő: Milián Orsolya (milianro@yahoo.com)

 

A filmoktatás kortárs kérdései

A filmoktatás kortárs kérdései

A filmoktatás kortárs kérdései

Bár a filmoktatás az Egyesült Államokban és Európában is viszonylag korán megjelent, olyan tágabb területek égisze alatt intézményesült, mint a gyakorlati filmkészítés, a művészetelméleti vagy -történeti képzés, a kultúratudományok, médiatudomány oktatása, s valószínűleg ezekből is nyerte elsődleges módszertani bázisát. Másrészt a filmtanítás helyzete (a közoktatásban és a felsőoktatásban, például a filmtanszékek létesítése) szorosan összefügg a filmtudomány mint önálló diszciplína rangsorolásával az akadémiai tudományok rendszerében. A tematikus szám arra a kérdésre keresi a választ, hogy van-e valami sajátlagos a film- vagy mozgóképoktatás módszertani alapvetésében, és melyek azok az ismeretkörök, készségek, jártasságok, kompetenciák, melyeket a filmoktatáson keresztül sajátíthatnak el a leghatékonyabban a hallgatók. Milyen típusú tanulmányok kerüljenek a filmtanítás fókuszába: az elemzés és az értékelés műveletei vagy a mozgókép ontológiájának és episztemológiájának történetileg változó, lezáratlan kérdései? Hogyan tanítsunk filmtörténetet, és milyen hozadéka lehet a letűnt, például az újmédia által „fölöslegessé” tett mozgóképes formáknak, bemutatási módoknak? Olyan szövegeket is várunk, amelyek a magyar filmoktatás történetével és jelen helyzetével, a közoktatás és felsőoktatás közti átmenettel foglalkoznak, vagy esettanulmányok formájában jó gyakorlatokat mutatnak be egyes fogalmak, területek, kérdéscsomagok tanításához. A módszertani kérdéseket kiegészítik olyan praktikus, a mindennapi tanítási gyakorlatot meghatározó problémák, mint a segédeszközök, a technikai felszerelés és az oktatási anyagok, erőforrások (jó minőségű kópiák, adatbázisok) hozzáférhetősége, az új online tartalmak használhatósága, megbízhatósága (Wikipédia, imdb), oktatás- és tudománypolitikai kérdések.

Szerkesztő: Füzi Izabella (fuziza@yahoo.com)

 

Posztfeminizmus és filmtudomány

Posztfeminizmus és filmtudomány

Posztfeminizmus és filmtudomány

Van-e értelme manapság a feminista megközelítéseknek? Úgy tűnik, nem csupán egyre megszokottabb, de az újabb filmekben egyre nehezebb is a feminista kritika olyan klasszikus tárgyainak a felmutatása, mint a nők szerepének a háztartásra való korlátozása, önállóságuk vagy a publikus szférában való érvényesülésük akadályozása, az aktív női szexualitás elnyomása és az erényes és engedelmes női viselkedés iránti elvárások dominanciája. Az irodalmi és filmes kurzusokat látogató hallgatók láthatóan a múlt relikviáiként érzékelik az ebbe a körbe tartozó jelenségeket, és bár többnyire érzékenyen és kritikával reagálnak rá, elsősorban régebbi vagy történelmi korokkal foglalkozó kortárs alkotásokban látják ezeket jellemzőnek.

Mennyire általános jelenség ma a nők „elnyomása”? Konszolidálódott-e a feminizmus, haladó „balos” kritikai irányzatból a konzervatív ideológia letéteményesévé válva, amennyiben (csak) azt támadja, amit a hivatalos politikának már sikerült legyőznie? Milyen ideológiai alapállásból ered a mindennapi beszéd részévé váló „femináci” kifejezés? Az angolszász kritikában a „posztfeminizmus” körülötti vita nagyjából ezeket a kérdéseket járja körül részletesen elméleti és kultúrtörténeti szempontból. Az ezredforduló után számtalan kritikus észrevételezte és vette vizsgálat alá azt a szemléleti változást, melynek értelmében a feminizmus, úgy tűnik, elérte a célját, és így „feleslegessé”, sőt egyenesen retrográddá vált, mint Christina Hoff-Sommers hírhedt könyvében emlékezetesen megfogalmazta. A „posztfeminizmus” eredendően ezt a feminizmushoz való „kritikus” viszonyt képviseli, amely elsősorban a populáris médiában nyert teret. A feminista kulturális kritikusokból viszont nem csak ellenállást váltott ki, hanem érdekes és produktív változásokat is indukált, ahogyan ezt Susan Faludi és Angela McRobbie, Feona Attwood vagy Rosalind Gill fontos könyvei jelzik. Ezekből az írásokból erősen úgy tűnik, hogy a posztfeminizmus mint kulturális szemlélet kritikai dekonstruálására és a feminista szemlélet újra-aktualizálására Foucault és a testelméletek talán alkalmasabbak, mint a klasszikus feminista megközelítések, a korábban divatos posztstrukturalista, dekonstrukciós vagy pszichoanalitikus elméletek. De míg az angolszász kritikában ezek az újabb, posztfeminizmusra reagáló elméletek igen jelentős súllyal bírnak, a magyar (film)kritikában, amely még mindig (az amúgy nagyszerű) Doane, Mulvey és Modleski bűvkörében él, alig-alig jelennek meg.

Újra kérdezzük tehát, van-e értelme manapság a feminista megközelítéseknek? Ha igen, milyen megközelítéseknek van értelme, és miért éppen ezeknek? Valóban pozitív irányban változott a nők helyzete az utóbbi időben? És hogyan jelenik ez meg a filmekben?

Szerkesztő: Hódosy Annamária (hodosy.annamaria@gmail.com)

 

Visegrádi animáció

Visegrádi animáció

Visegrádi animáció

A ’90-es évektől megélénkülő animációkutatás kevésbé vizsgált területét jelenti a közép-európai animációs film és annak összehasonlító megközelítése. Az Apertúra tervezett tematikus száma ezt a hiányt igyekszik pótolni. Az immár intézményi háttérrel is rendelkező „Visegrádi animáció” szélesebb értelemben vett fogalma a V4 országain (Csehország, Lengyelország, Szlovákia, Magyarország) kívül magába foglalja a gazdag tradícióval rendelkező észt és horvát animációs filmgyártást is. A tematikus számhoz az alábbi témában várunk publikációkat: a közép-európai animációs film alulreprezentált fejezetei; a magyar animáció helye a visegrádi animációban és az egyetemes filmtörténetben; a nemzeti animációk komparatív megközelítése; feminizmus a kortárs visegrádi animációs filmben; az intézményi struktúrák (stúdiók, fesztiválok, finanszírozás, oktatás, bérmunka) párhuzamai és különbségei a rendszerváltás után; új formák, a digitalitás szerepe és a terjesztés hálózati módjai.

Szerkesztő: Gerencsér Péter (gerencser77@gmail.com)

 

Film noir, (nemzet)köziség, identitás

Film noir, (nemzet)köziség, identitás

Film noir, (nemzet)köziség, identitás

A film noir átmenetisége egyszerre elemezhető filmtörténeti jelenségként (átmenet a klasszikus és modern film között), az amerikai és európai filmipar és kritika kölcsönviszonyában (európai gyökerek és a klasszikus amerikai film noir utóélete), de abban a szélesebb kontextusban is, amely a modernitás világnézeti, kortörténeti váltásának mozgóképi leképezéseként azonosítja a noir filmeket. Az Apertúra 2013-as noir számának folytatásaként tervezett lapszám a nemzetközi kölcsönhatásokra helyezi a hangsúlyt – mintegy kontrollcsoportként, a műfaj külső tükreként, kontrasztanyagként tekintve az európai vagy akár a távol-keleti noirra, illetve megvizsgálja a magyar film noir kérdését. Legyen szó a filmipar szereplőinek (mint Fritz Lang, Alfred Hitchcock, Peter Lorre stb.), a noir műfaj- és (kritika)történetének nemzetközi karrierjéről (proto- és neonoirok; a fogalom keletkezéstörténete) vagy az identitások ütközését tematizáló alkotásokról (pl. Az éjszaka és a város. Jules Dassin, 1950; A harmadik ember. Carol Reed, 1949), a noir szétágazó kutatási terepnek bizonyul; ugyanakkor a nemzetköziség tágabb elméleti-kritikai megközelítéseire is nyitottan várunk a témához kapcsolódó tanulmányokat.

Szerkesztő: Huszár Linda (linda.huszar@gmail.com)

 

Tudomány, tudománypolitika, tudománymenedzsment

Tudomány, tudománypolitika, tudománymenedzsment

Tudomány, tudománypolitika, tudománymenedzsment

Párhuzamosan azzal a jelenséggel, ahogy a tudománypolitikában nő a tudományos tevékenység társadalmi hasznának és megítélésének formalizált mérésére irányuló igény, egyre erősödik az a tudományelméleti diskurzus, amely a különféle tudománymetriai rendszerek logikáját, ellentmondásait tárja fel, vagy akár létjogosultságát kérdőjelezi meg, és felhívja a figyelmet azokra az önlegitimációs kényszerhelyzetekre, amelyekkel az ilyen elvárásrendszerek esetenként nem csak a tudományra, de a társadalom egészére is romboló hatásúak tudnak lenni. A tudományok művelésének legitimációs diskurzusában külön fejezetet alkot a humán tudományok társadalmi hozadékainak megítéléséről, a megítélés nehézségeiről és ellentmondásairól szóló vita – a természettudományok megítélésével szemben. Tudományterülettől függetlenül ugyanakkor egyre többen vannak azon a véleményen, hogy a tudománypolitikai döntések hatására olyan irányba mozdul el a tudományos közélet, amely éppen a tudomány művelésének nem kedvez, és a tudósok részéről vagy egyfajta cinikus magatartáshoz vezet, vagy pedig a rendszer kritikájához, illetve alternatív viselkedések kialakításához. Ez utóbbiakra lehetnek példák olyan szélesebb támogatottságot élvező mozgalmak, mint a „slow science”, azaz lassú tudomány, amely a kikényszerített eredményességgel, a publikációs kényszerrel szemben a tudományok kíváncsiság-vezérelte módszeres művelésében hisz; a humán tudományok kognitív fordulata, mint a humán tudományok természettudományokhoz való közelítésének igénye; de ide tartozhat akár egy olyan, látszólag partikuláris felismerés is, amely felhívja arra a figyelmet, hogy a jelenlegi tudománytámogatási rendszerek egyáltalán nem kedveznek a monográfia megírásának, annak a műfajnak, amely a humán tudományokban egy-egy diskurzus irányát évtizedekig képes meghatározni, ugyanakkor gyakran több évtizedes kutatást is igényelhet.

Az Apertúra tudománnyal, tudománypolitikával, tudománymenedzsmenttel foglalkozó számába olyan írásokat várunk, amelyek hazai és/vagy nemzetközi kontextusban vizsgálják a fenti problémákat, különös tekintettel a humán tudományok (mind a nagyobb hagyományokkal bíró – irodalomtudományi, szociológiai, történettudományi stb. –, mind pedig a viszonylag újabb tudományterületek – kultúratudomány, médiatudomány, filmtudomány stb. – kapcsán felmerülő) kérdéseire.

A tematikus számnak nem csak a humán tudományok önreprezentációjának, érdekképviseletének erősítése a célja, hanem olyan kérdések felvetése is, amelyek segítik újragondolni a tudományos legitimitás kritériumait, adott esetben tudománytörténeti szempontból kontextualizálva a kortárs kihívásokat. Ebből a szempontból különösen érdekesek lehetnek például a kora modern kor tanulságai, amikor humán tudomány és természettudomány, sőt tudomány és vallás, fikció és tudomány még dinamikusan formálódó, nem feltétlenül ellentétes kategóriákat képeztek.

Szerkesztő: Matuska Ágnes (magnes@lit.u-szeged.hu)

Írásokat a fenti témakörökben, valamint más témákban is várunk!